A sors mint gravitáció

Winkler Nóra

Pár napja láttam a Sandra Bullock főszereplésével készült Gravitációt. Valamiért azt hittem, egy szerelmi történet lesz George Clooneyval, de Clooney viszonylag az elején eltűnik az űrben, és a maradék nyolcvan perc magányos, folyamatos túlélési küzdelem. Egy rohamosan amortizálódó űrbázison vagyunk, a kellemes hangú földi irányítással megszűnik a kapcsolat, irdatlan erővel jön az űrszemét, elfogy az oxigén, elfogy az üzemanyag, hányinger van és egy kizárólag kínai feliratokkal ellátott vezérlőtábla. Tízpercenként merül fel: oké, onnan látni, ahogy felkel a nap a Gangesz felett, meg csend van, de hogy lehetséges ezt a szakmát szabad akaratból választani?
 

Kövesdy Pál regényes élete szintén rácáfol az előzetes elképzelésekre. Pár éve láttam a Marriott teraszán, hozzá hasonlóan jó öltönyökbe öltözött, idősebb kozmopolita csapattal ebédelni, tudni lehetett róla, hogy műkereskedő, hogy New Yorkban élt – ennek levegője látszott is rajta – és hogy hazajött.
 
Szemben például egy asztronautával, Kövesdy, ahogy sokan mások, akiket itt értek a harmincas évek, nem választott, csak reagált. Háborús kalandjaira mondhatjuk, hogy nem durvábbak, mint más túlélőké, de ettől nem csökken a döbbenet és a sokszor visszatérő kérdés: hogyan fért ennyiféle szélsőség egy életbe? Hogyan volt képes az a generáció újrakezdeni, orosz hadifogság majdnem éhenhalása után évekkel később étlapról rendelni baráti körben, úgy végigmenni a Váci utcán egy napos délutánon, hogy ne az ugorjon be szüntelenül, ahogy feleségével a háború végén hazasettenkedtek felmérni, maradt-e bármi érték a lakásban a nyilasok beköltözése után, a börtöncellában töltött éjjelek után, majd évtizedekkel később francia zsánerfestményekkel házalni Clevelandben.
 
Kövesdy műkereskedőként futott be Amerikában, de sokkal jobban szeretett volna énekesként itthon. Megható olvasni a küzdelmet, amit ennek érdekében tett, szórakoztatóak az előadó-művészet világának szereplői közti kisszerű intrikák, egymást elnyomó vagy pártoló lobbizgatásaik. A zene felől jövő történetekbe is beszűrődik a huszadik század, hol Dzsambul Dzsabajev grúz sztálinista költő verseiből kellett rádióműsort készíteni dalbetétekkel, hol felbukkannak operaénekesek, akiket az ötvenes években sűrűn hívtak énekelni a világ nagy operaházaiba, de legalább sose kaptak útlevelet, hogy mehessenek.
 
A könyv egy idős, élénk ember visszaemlékezése nagyjából mindenre, ami megtörtént vele és amit ezekből megérthetett. A többórányi beszélgetésből Bánó Andrásnak köszönhetően lett olvasmányos, fejezetekre tagolt, befogadható szöveg. Nem tudhatjuk, mennyi részlet mosódott át az emlékezés átalakító szűrőin, mindenesetre az epizódok elképesztően elevenek és részletgazdagok. Lineárisan haladunk az időben, de szinte minden felbukkanó személy körül teszünk egy kis kört, mintha online olvasnánk, és feljönnének az érintettek egyéb adatai, ki kivel barátkozott, árulásaik, segítő szándékuk, későbbi politikai szerepvállalásuk vagy kedvenc presszójuk.
 
Színes, fordulatos a cselekmény, amit folyamatos túlélési harc, akklimatizálódási készség, beilleszkedési vágy tart meg, ambíciók és részben indokolt sértettség. Gyakorlatilag nincsen olyan oldal, ahol olvasóként, pláne szereplőként pihenni lehetne, Kövesdy élete (a Kassák-körbe járó, Berlinben a Bauhaus-zal ismerkedő bőrgyógyász mama és az 1918-ban Károlyi mellett magas pozícióban dolgozó, emiatt később raktárigazgatóvá minősített papa körében eltöltött első pár évet leszámítva) állandó éber figyelemben telt, folyton változó körülmények, hatalmi viszonyok, lakhelyek és országok közt.
 
Élettörténetéből olyan szórakoztató kis elemeket is megoszt, mint például amikor 1956 után egy Bremerhavenből induló hajón kijutott Amerikába. Az egy dolog, hogy az amerikai munkaügyi hivatal alkalmazottja már a decken elkezdte felmérni, ki mihez ért és hova mehetne dolgozni, de a magyarok rájöttek, hogy kétforintossal is működik a kólaautomata. Szakmai tapasztalatairól is sokat mesél, például hogy hogyan lehetett aukciósházakkal üzletelni, bánkódik azon, hogy a giccs mindig jobban megy, mint a valódi jó művek, és elárulja, hogy megfelelő keret nélkül képtelenség komolyan vetetni egy festményt. Azt is, hogy a magyarokkal meg lehetett értetni, hogy szabványméretű vásznakra dolgozzanak, épp a keretezés miatt, de a franciák túl önelégültek voltak ahhoz, hogy megfogadják a tanácsokat. Elmeséli, hogy lett szabadkőműves, milyen amerikai városokon vezette át képekkel teli csomagtartóval a kocsiját, hogyan keresett telefonkönyvből klienseket és később hogyan tudott rémes párizsi életképek helyett a magyar avantgárd jó műveivel, már galériásként dolgozni. Emlékei és fotói alapján jóban volt Arthur Koestlerrel, Soros Györggyel, Faludyval, Esterházyval, sőt a múzeumokat alapító Ludwig gyűjtőházaspárral is.
 
Észbontó élet a könyv címe, egyet is értek a borítónak ezzel az elemével, de sajnálom, hogy ide nem a hátoldali Calder, hanem a Scheiber került, akkor is, ha a női kalap tekergő karimája pont olyan zaklatott és szétszaladó, mint amilyen ez az egész élet.
 

 
Bánó András: Észbontó élet. Kövesdy Pál regényes története. Scolar Kiadó, 2013, 208 oldal, 2990 Ft