A lótuszevők szigetén
Fáy Miklós
Mit szeret az ember az olaszokban? Többek között azt, hogy Róma legfontosabb kiállítóhelyét, ahol a nagy sztárkiállításokat rendezik, egyszerűen csak a Quirinale (Róma hét dombja közül a legmagasabb) lóistállóinak hívják (Scuderie del Quirinale), és még azt is, hogy a Lorenzo Lotto-kiállítás egyik fő támogatója a helyi rész-Szerencsejárék Rt., az Il Gioco del Lotto.
Egyik sír, másik nevet. Elképesztő hosszúságú sor áll Rómában a Quirinalison, még többen vannak, mint egy éve, amikor Caravaggio volt a sztár, csak sikerült, 460 év késéssel, de bevette Lorenzo Lotto a várost. Majd mindjárt kiderül, mi volt a késés oka, miért nem fogták föl, hogy ki ez a festő közöttük. Mert a szokásos művtört. magyarázat, hogy Vasari mindennek az oka, ő az, akinek minden tévút volt, ami nem Michelangelóhoz vezetett, sehogy sem elégít ki, összetéveszti az okot és a jelenséget, Vasari ugyanazt nem értette, amit a kortársak, ugyanazt nem értette, amit mi most, a jelek szerint, meg fogunk érteni, ha beállunk a sor végére. Csak emiatt sír az egyik szem, hogy a siker ára a tülekedés a képek előtt.
Kicsit furcsa is, hogy mintha nem arra állnának sorba, amerre a kiállítótermek voltak a Caravaggio alatt, annyira furcsa, hogy végre rászánom magam, és megkérdem az őrt, ugye, jó helyen állok. Nem jó helyen állok, ezek a sorban állók az éppen nyitva tartó palotát szeretnék megnézni, hogy hol tanácskozik Berlusconi a kollégáival. Lottóért nem is kell sorba állni, csak be kell sétálni a szemben lévő ajtón, másik szem sír és egyik nevet. Pedig odabent a falra is kiírták, hogy Róma városa ezzel az összegyűjtött anyaggal próbálja meg pótolni mindazt, amit akkor elmulasztott, amikor Lorenzo Lotto a földjükön járt. Róma népe nem sokat változott, fütyülnek a modern érzékenységre, a finom neurózisra, köszönik, de maradnak Raffaellónál.
Nekem azonban megvan a versem: „Vándor, ha látod, hogy az, ki a fagyos Dunánál született, most római sírban pihen, ne csodálkozz: Róma mindannyiunk hazája”. Északi vendégként vagyok itt, északi érzékenységgel, ha nem is agyontrenírozva Lottóból, de mégis tarsolyomban a bécsi képekkel, a nyugtalanító színű és felfoghatatlan harmóniájú Madonnával, meg az Aranyműves hármas ikrekkel, akik persze nem hármas ikrek, csak rendőrségi kép, jobb profil, szembenézet, bal fül.
Itt vannak mind a ketten, vagyis ennek így már nincs értelme, képnek kettő, alaknak vajon mennyi? A Madonna sincs magában, Jézus, Alexandriai Szent Katalin, Szent Tamás és egy angyal, de a három aranyműves most egy vagy három? Nem mintha ez lenne a legfőbb gondom, inkább érdekelne az aranyműves ráncos szemealja, és hogy vajon azonos-e azzal, aki a Skóciában őrzött rajzon látható, és hogy ő-e Bartolomeo Capran, Lotto egyik közeli barátja, már ha volt neki egyáltalán ilyen.
A Madonna, akinél annyi minden festészeten kívüli dolgot sem értettem, mindenekelőtt a nagy lábujját, ami mintha nem lábujj volna, hanem hüvelyk, az angyal haján a kis arany háromszöget, meg azt a természetellenes csavarulatot a két láb és a csípő környékén, amit akárhogy leplez a sok kék drapériával a festő, akármilyen stabil ülést vagy szinte földre alapozást mutat, mégis kényelmetlen látni. Még azt sem tudom pontosan megmondani, mitől annyira kényelmetlen: mert annyira nyitott az anyaöl, hogy szinte a szülés után érezzük magunkat, vagy mert fáj az ízületeknek ez a feszülése.
A gyerek persze óriási, a táj késő tavaszi, nem vagyunk a szülés után, de mintha a kis Jézus nem kellene senkinek: Szűz Mária odaadná, de az angyal keze foglalt, koszorút tart az istenanya fölé, Szent Katalinnál könyv van, és amúgy sem néz oda, Szent Tamás kezére, vagy talán a nála lévő dárdára mered, mint aki tudja, mi lesz a történet vége. Tamás arcán sötét árnyék, szomorú emberek ülnek az idillben. Ha zene szólna, talán valami Schubert volna, egy másik ember, akinek csak utólag jött el az ideje.
Mindenre persze egy ilyen nagy kiállítás sem adhat megoldást, de legalább megmutatja a rokonokat. Az aranyműves rokonait, a sok barna háttér előtt sötét ruhát viselő, kecskeképű embert, akik vagy természettől voltak kecskeképűek, és ezzel keltették föl a művész érdeklődését, vagy így jártak, egy kicsit igazítottak a vonásaikon a cél érdekében. Mellettük az aranyműves igazán megúszta, ha földhözragadt is, legalább nem gyötri semmi. Az angyal rokonai Illés és Mózes, ott állnak Jézus mellett a Színeváltozáson, ők is ezt az ívekkel határolt sokszöget viselik a fejükön, mint megkereszteletlen szent életűek.
A glória Lotto egyik mániája, aki erre áll rá, csodálhatja, miket tudott, és mennyire meg is tudta azokat festeni. Varázslatosan könnyed, vékony aranykarikák, hártyák, áttetsző tányérok, sugarak, nyalábocskák és vaskos fénydorongok. A sok csoda között egy profán pillanat, az örökös keresés egy vakvágánya. Vagy talán nem is az. A keresztet vivő Jézus, akinek haját megragadja egy katona. Különös, mert a katonának minden izma feszül, arca grimaszba torzul, de mégse okoz fájdalmat Jézusnak. Vagy talán csak Lotto nem akar fájdalmat okozni: a katona csak szorítja a hajcsomót, de nem húzza, nem tépi, csak fogja.
Jézusnak jut ezen a képen a Lotto-életmű legfurcsább glóriája, csak a fény törik meg az egyébként láthatatlan korongon, ettől olyan, mintha nagy nyomású gőz távozna három irányba Jézus fejéből, nyilván nem ezt akarta Lotto, de a mai, profán nézésünket még így sem hagyja érintetlenül: az arc lemondó fájdalma és ez a sistergés a fej körül különös, nyugtalanító ellentétet szül, és nem hagyja idétlenkedni a nézőt.
Mielőtt folytatnánk Lorenzo Lotto mániáinak sorolását, meg kell állnunk még egyszer a Krisztus színeváltozása előtt. Mintha a jövőnek dolgozna, a jelenetbe szépen odaírogatta a szereplők nevét: ez itt Jézus, ez Illés, a kulcsokkal az öreg meg Szent Péter. A maga korában ennek nem volt semmi értelme, aki olvasni tudott, az mind azonosítani tudta a szereplőket feliratok nélkül is. Ma persze örömmel álldogálnak meg a kép előtt az emberek, legalább tudják, hogy miről van szó. Vagy ha azt nem is, de legalább a szereplőket: Péter, János, Jakab.
Mondanám, hogy Lorenzo Lotto ugyanannak a felfedezésnek örült meg, aminek most én, hogy ezek hárman ugyanazok a tanítványok, akik a Máté-evangélium szerint elaludtak a Gecsemáné-kertben, de titkon tudom, hogy csak annak örült, finom sárga színeket helyezhetett el a kép alsó harmadában. Az eredmény azonban így is olyan, mint a régi karikatúrák a Ludas Matyiban, amikor a félreértések elkerülése végett odaírogatták a megbírált politikusok nevét, tudomisén: Nixon és Mao együtt csellóznak a Szovjetellenesség feliratot viselő kottából.
Van egy másik Lorenzo Lotto-kép, amelynek közvetlen hatása a múlt század hatvanas éveiig ér el, ha elfeledtük volna, most emlékeztettek rá, Elizabeth Taylor halálakor: A makrancos hölgy végén Kata ugyanazt a ruhát viseli, mint Lucretia, vagyis mint a Lucretiának öltözött, rajzot mutató hölgy. De ez már, természetesen, Zeffirelli ügye, és nem Lottóé.
János apostol fiatal és kissé gügye arcáról azonban joggal jut eszünkbe egy másik fiatal és szinte együgyű arc, Szűz Mária a Recanatiból hozott Angyali üdvözletről. Az ijedt lány behúzza fejét a két válla közé, a lehető legkevésbé emelkedett állapotban éri a hír. Hogy ő meg van ijedve, az persze érthető, de a legijedtebb a képen a macska, púpos háttal ugrik odébb, na persze, viharfelhőn közeledik az Úr. A macskát azonban nem a vihar és a dörgés zavarja, hanem az angyal maga, Lorenzo kapna is Lajos atyától, aki annak idején még pirossal át is húzatta a hittanosokkal a giccses kis szentképeken az angyalábrázolást, hogy nincs neki teste. Ennek annyira van teste, hogy még árnyéka is van, kár, hogy az a szörnyű film, A fekete hattyú annyira lejáratta a szárnyas árnyék képét, most nem mondhatom, hogy Lajos atya ellenére semmire sem vágyom jobban, mint egy szárnyas árnyékot látni.
Angyaltól angyalig. Térdepel egy piros ruhás a Trónoló Madonna előtt is, hegyes glóriával, durcásan visszanézve, mint aki a nézőt írja be a könyvébe. Egy pillanatra megint Vasarival vagyok, ahogy nézem ezt az iszonytató, valószínűtlen csavarodást a csípőben, még dús leplekkel elfedve is látszik, hogy ilyen póz nincs. Ha Michelangelo az összehasonlítási alap, akinél a legelképzelhetetlenebb tekeredések is hihetőnek tűnnek, ez a másik véglet, egy féltérd is emberfeletti mozdulat. Persze ha Vasari közben nem vette észre azt a gyönyörű galambszárnyat, felső peremén szomorú pávaszemekkel, nem tűnt föl neki az a bájos zavar, hogy most voltaképpen hogyan is kapcsolódik a két szárny a ruhához, testhez, testetlenséghez, akkor magára vessen.
Akármeddig lehetne sorolni a Lotto-hátrahőköléseket. Szent Jeromost démoni növények, árnyékból lett önmaga társaságában, A Rózsafüzér madonnája, ahol egy képbe helyezett még tizenöt másik kompozíciót, hogy azt érezzük, egy évig nézhetnénk a képet, és még mindig nem ismertük meg. A sok vértanú Szent Pétert, aki bánatosan áll annyi képen, fejében a katarok által belevágott bárddal, mintha térítő munkájáért ez volna a büntetés: az idők végezetéig viselnie kell a gyilkos fegyvert a koponyájában. Érti az ember, hogy erre a gondolatra akkoriban nem voltak nagyon fogékonyak a nézők. És érti azt is, hogy a mögöttünk lévő száz évtől, amióta minden tudást és tehetséget csapásként fogunk föl, amely csak arra való, hogy megakadályozzon bennünket a boldogság megtapasztalásában, miért lesz egyre népszerűbb ez a távoli rokonszellem. Mert nem hagy felejteni, elmerülni a szépségben. Nem azt mondja, hogy majd sírás lesz a vége, hanem hogy most sírás és fogak csikorgatása.