"Azóta sem nyílt olyan szép galéria, mint amilyen a miénk volt.."

Interjú Pátzay Vilmával 2. rész

Babucsik Anna

Nagyházi Csaba után Pátzay Vilmával folytatódott Műkereskedő-portrék című sorozatunk. A vele készült interjú első részében személyes karrierje mellett szó esett a Műgyűjtők Galériája indulásáról, az első aukciókról, amit az addig monopolhelyzetben lévő Bizományival konkurálva indítottak, illetve a Kádár János-hagyaték szenzációszámba menő elárverezéséről.

Nem volt nehéz dolguk a sorra megjelenő rivális, ráadásul nívós aukciósházakkal?
Nem, inkább levontuk a konzekvenciát. Éppen befejeztük Kádár Jánosné hagyatéki tárgyalását (mert ez volt a hivatalos neve), amikor megmozdult a konkurencia, elsőként a Blitz Galéria hirdetett árverést. Kováts Lajos megérezte, hogy a galériás értékesítésnél az egyszeri nagy tömegű eladás sokkal nagyobb haszonnal járhat. Az anyagát főleg régiségkereskedőktől szerezte be. Kiváló minőségű katalógust nyomtatott, elegáns színpadképet rendezett, az árverésre érkezőket élő zene fogadta – az őáltala bevezetett külsőségek máig is tartják magukat.

Vaszary János: Enteriör vörös komóddal, 1909, olaj, vászon, 81x101 cm, magántulajdon


Ez eléggé újszerűen hathatott a BÁV-unalom után…
Ezzel teljes egészében a nyugati gyakorlathoz igazodtunk. (Kivéve, ami magyar specialitás – nálunk mintha színházi előadásra érkezne a közönség, tapsol a magas liciteket hallva, és több százan csak nézik, mi történik a színpadon.)
Egyetlen összetevő maradt (és ezt a mai napig nem merte felvállalni egyetlen árverőház sem, vagy ha megpróbálta, hamarosan le is mondott róla) kidolgozatlanul: a becsérték. Az európai gyakorlat szerint az árverési katalógusok egy-egy műtárgy esetében két árat tüntetnek fel: egy alsó és egy felső becsértéket. Természetesen a tulajdonosnak joga van egyfajta védőárhoz ragaszkodni, de ez nem haladhatja meg a felső becsértéket, hanem általában tíz százalékkal alatta marad. A magyar műkereskedelemben sajnos ez nem honosodott meg – van egy kikiáltási ár, amely nagyjából a becsértéket jelenti (szerencsés esetben ez a legalacsonyabb eladási ár), a konkurenciaharc következtében azonban sokszor a tulajdonosok olyan irreálisan magas védőárakat kényszerítenek az aukciósházra, amelyet szinte lehetetlen teljesíteni – így aztán irreális leütési árak születnek –, és az árverőházakon kívül senki nem ismeri az igazságot. Ez a bizonytalanság vette kezdetét a Blitz aukciós színrelépésével.

Ezzel a gyakorlattal szemben önök hogyan dolgoztak?
Mi a Műgyűjtők Galériájában minden egyes árverési tétel kikiáltási árát megharcoltuk a tulajdonossal. Az árverés lényege, hogy vonzó áron induljon egy tétel, mert akkor nagy lesz a vásárlási kedv. A tulajdonos viszont nem akar kockáztatni, mert ő a vesztes, ha alacsony áron kel el a képe. Ezért ha valaki nagyon ragaszkodott egy általunk túlzottnak tartott árhoz, rábeszéltük, hogy adja be galériás fix eladásra. A Blitz viszont, hogy képhez jusson, minden árat elfogadott, a képeket leütötték, óriási árak születtek, de a fele nem volt igaz.

Ez a helyzet önöket hogyan érintette?
Rengeteg eladót mozgósítottak ezek az árak, jöttek, vitatkoztak, mi pedig kénytelenek voltunk visszautasítani az elfogadhatatlan árakat. Választás elé kerültünk: vagy változtatunk mi is, vagy maradunk a kialakított korrekt, átlátható, megbízható értékesítésnél. Az utóbbit választottuk – szerencsénkre! –, a tulajdonosok, akiknek a képe látszólag magas áron kelt el, vihették haza a képet, és egy ideig biztosan nem próbálkozhattak az eladással.

Melyik kollégát tartja korrektnek az árverseny tekintetében?
A viszonyok konszolidálódását a Nagyházi Galéria árverései hozták. Nagyházi Csaba kiválasztotta a piac egy szeletét, és azt a mai napig minden látványos csinnadratta nélkül korrekten bonyolítja. Óriási munkabírással, részt véve a napi munkában, sem a legmagasabb leütési ár versenye, sem a konkurenciaharc nem érdekli.

Igen, pont arra számítottam, hogy őt említi majd. És az önök aukciói hogyan alakultak a későbbiekben?
A Műgyűjtők Galériájánál hamarosan már heti árveréseket rendeztünk. Ennek több oka is volt, az évi három árverés azoknak felelt meg, akik nem akartak azonnal pénzhez jutni. (Persze egy-egy kiemelkedő darab megszerzéséért előleget is fizettünk a beadónak.) Voltak, akik nem akartak hónapokat várni az értékesítéssel, na meg sok kép összegyűlt, amelyek nem érték el az úgynevezett „nagy” árverés által képviselt színvonalat – ezeket hetente elárvereztük. Ez állandó nyüzsgést jelentett. Egy idő után már tárgyakat is kerestünk a heti árverésre. Saphier Mária lett a tárgybecsüs, aki rendkívüli precizitással, lelkesedéssel, időt és fáradságot nem ismerve, korrekten végezte ezt a munkát.
Legsikeresebb árverését 1996 májusában rendezte a Műgyűjtők Galériája. Szenzációs képanyag gyűlt össze. Fantasztikus árak születtek – sikereink csúcsához érkeztünk. Egész működésünket nagy és kedvező sajtó kísérte, pedig nem költöttünk propagandára. Az volt az elvem, hogy találjunk ki mindig valami újat, amely érdekelheti a sajtót – így is volt.
1996 nyarán viszont válaszút elé kerültem – a Műgyűjtők Galériája kezdett egy gyárra hasonlítani. Sok újjal már nem kecsegtetett. Akkor már régen a két magántulajdonos kezében volt a galéria (a bankok a rendszerváltás után szinte azonnal kiléptek profiltisztítás címén). Nekem el kellett döntenem, hogyan tovább. Volt ugyan elképzelésem, de óriási erőfeszítést jelentett volna a végrehajtása.
Az árverések rendezésének van egy elidegenedett, személytelen része: sugallhatsz ugyan tendenciákat, de ha a személyes ízlésedet akarod ráerőszakolni a piacra, az előbb-utóbb visszaüt.

Úgy érzi, ez a munka nem engedett teret személyes megítélésének?
Részben igen. Sokan kritizáltak, amikor az általam kommersznek ítélt anyagot más helyiségben és a katalógusban miniatűr fotókkal jelentettem meg. Vérszegény próbálkozás volt ez arra, hogy a személyes ízlésem is érzékelhető legyen.
Egy „elit” árverés kevés, de kivétel nélkül minőségi anyaggal – eretnekség. Úgy emlékszem, a Mű-Terem Galéria egyszer megpróbálkozott egy ilyennel, ugyanannyi a költség, viszont negyedannyi a bevétel, tehát nem járható út.

Saját stílusát esetleg egy önálló gyűjteményen keresztül fejezte ki?
Én magam mint galériavezető nem vásároltam képeket, nem tartottam volna etikusnak (mint fix fizetésért dolgozó, lehetőségem sem lett volna rá), de akadt két gyűjtő, akik bíztak az ítéletemben, és anyagi lehetőségük is volt a finanszírozásra. Kezdtem úgy érezni, hogy amit igazán sikerként könyvelek el a munkámban az, hogy számukra két kiváló magángyűjteményt hoztam létre. Mai napig a legnagyobb büszkeséggel tölt el, hogy egyszer sem tévedtem, csupa olyan kép került ebbe az én ajánlásomra, amely örök értéket képvisel. Nem bódított el a nagybányai „neós” festészet, de a Scheiber-, a Kádár- és a Batthyány-őrület is elkerült.

Visszatérve 1996-hoz, miért döntött úgy, hogy abbahagyja?
Nehéz döntés volt, hiszen fix fizetésem volt. A szerencse megint mellém szegődött Roisz László személyében. Felajánlotta, hogy mint „szabadúszó” átsegít a kezdeti nehézségeken. Roisz László régi gyűjtőcsaládból származik. Legnagyobb csodálkozásomra nyolc-tíz éves korából emlékezett, hogy Gyulán – mert ott volt gyerek – egy-egy gyűjtőnek milyen képei voltak. Nekem semmi ilyen emlékem nincs, igaz, az ő családját nem érték akkora háborús veszteségek, és gyerekként már szép tárgyak, képek vették körül. Hasonló ízlése, szépérzéke folytán a legjobb társra találtam benne. Ma is együtt élünk.
Amikor kiléptem a Műgyűjtő Galériából, sokan hívtak, hogy szívesen dolgoznának velem (erre a mai napig büszke vagyok), de hát nem azért hagytam abba, hogy máshol folytassam.
Tetszett a szabadúszó élet – csak magamért voltam felelős. Sok címre hívtak, kezdtem megismerni Budapestet, mint egy taxis. Öt-tíz százalékért közvetítettem eladó és vevő között.
Azután jött még egy ajándék a sorstól: Gerencsér Lászlónak a Váci utca és a Sörház utca sarkán volt egy bérleménye, megkérdezte, mit szólnék ahhoz, ha ott egy galériát nyitnánk. Elfogadtam az ajánlatot. Mint legjobb barátom, abszolút bizalmamat élvezte – egy feltételem volt: olyan belső tér kialakítása, amelyet mi Roisz Lászlóval tervezünk ketten. Persze most is csatlakozott hozzánk Block Richárd, ő tudta, mi hol kapható, mi hogyan kivitelezhető. Elkezdődött a tervezgetés, és fél év alatt elkészült a „nagy mű”. Túlzás nélkül mondhatom, hogy nyugat-európai mércével is kiemelkedő színvonalú galéria lett. A berendezés nem jelentett gondot, hiszen Roisz László gyönyörű kurrens bútorai, csodálatos képgyűjteménye jó alapot biztosított, és a hat hónap alatt sikerült még bővíteni a kínálatot.
Megvalósult tehát amire – mint a lehető legtöbbre – vágytam: a galéria falán csak olyan képek lógtak, amelyeket személy szerint jónak tartottunk. Semmi engedmény.

Honnan jutottak a képanyaghoz?
Sokat vásároltunk aukciókon – amit itthon nem értettek – Nyugat-Európában. Szerintem természetes dolog, hogy kereskedők vásárolnak, főleg az árveréseken.
Minden képet a legnagyobb hittel és meggyőződéssel, őszintén tudtam képviselni, gondolom, minden galériásnak ez a vágya.
Azután ez az álom is véget ért, azt hiszem, eladták az egész házat, és akkor úgy tűnt, hogy az új tulajdonosnak más tervei vannak – vendéglőt akart nyitni.
Nem maradt semmilyen keserűség bennem.

Mi lett a művek sorsa?
Összepakoltunk, a berendezést hazavittük, ugyanolyan öröm otthon élni ezek között a tárgyak és festmények között. Talán még jobb. Azóta sem nyílt olyan szép galéria, mint a miénk volt, de hát ahhoz ismét négy ilyen elszánt ember kellene.

Mi a véleménye a mai műkereskedelemről?
Azt hiszem, nem tesz jót a műkereskedelemben a konkurenciaharc, mert nem lefelé, hanem felfelé nyomja az árakat. Ha az egyik árverőház visszautasít egy képet a tulajdonos túlzott árigénye miatt, szalad a másikhoz, amelyik elfogadja, és mivel az eladás valóságos volta nem tudható, így aztán a valótlan leütési ár jut a köztudatba, amit nem kell taglalnom, milyen következményekkel jár.

Na és mi a kép értéke?
Hát ez az! Mi a kép értéke?! Mindenütt a világon van egy értékrend a festői életműveket illetően, amely az egész életmű alapján alakul ki, ezen belül persze a festő jobb, kevésbé jó képei árban mutatnak ingadozást, és persze közbeszól az aktuális divat is.

Itthon is léteztek/léteznek érezhető trendek?
Tudnék magyar példát is említeni a 90-es évekből: a BÁV 84. katalógusának címlapján Barabás Miklós Sárgaruhás lány című képe szerepelt, és akkor kiemelkedően magas – nagy harcban született – leütési ára nyolcszázezer forint volt, ugyanezen az árverésen szerepelt Vaszary János Udvarlás című korai munkája, amely négyszázezer forintért kelt el, Csók István Krizantémokja szintén négyszázezer forint volt. Persze nemcsak az az érdekes, hogy ma épp fordítva lenne, hanem az akkori árak is hihetetlennek tűnnek. (Ennyit a divatról.)
A divat viszont csak átrendezi időnként az értékrendet, de felborítani vagy a feje tetejére állítani nem tudja soha. Ahhoz valami erőszakos beavatkozás kell. Én úgy látom, ez történik most nálunk. Kezdődött ez az úgynevezett poszt-Nagybányával.
A legnagyobb Ferenczy Károly, a többiek Csók István, Iványi-Grünwald. Soha olyan árat nem értek el, mint a minél rikítóbb, minél felszínesebb, annál sikeresebb poszt-nagybányai vonulat árai. De sorolhatnám – Batthyány, Kádár (ezek mögött legalább egy életmű van – sokszor úgy érzi az ember, hogy hihetetlenül nagy). Aztán vannak az egy képet festők, akiknél semmilyen életmű nem hitelesíti azt az egy képet, amelyet a legnagyobb magyar festők áraival azonos vagy többszörös áron indít el az egyik árverőház. Ilyen a nyugat-európai piacon elképzelhetetlen.
 
Milyen sorrendet állított fel a kiemelkedő magyar festők között?
Túl hosszú lenne a sor, ezért csak a 19. század végét, a 20. század elejét sorolom: Paál László (sok tizedrangú festő műve meghaladja az árait), Szinyei Merse Pál. Benczúr Gyula, az utolsó nagy festőfejedelem, akinek a Vajk megkeresztelése című festményéért mindig felmegyek a Nemzeti Galériába, és legszívesebben letérdelnék a képe előtt (a képei az árveréseken megmaradnak vagy szégyenteljes áron cserélnek gazdát).
Ferenczy Károly, a magyar festészet kiemelkedő alakja, bizonyos fokig van magyarázat a rendkívül méltatlan áraira, a fő művei kilencven százaléka múzeumban van, és mivel Ferenczy Károly nem a festményeiből élt, semmilyen engedményt nem tett a közízlést kiszolgálandó.
Vaszary János, Rippl-Rónai József, Mednyánszky László, Fényes Adolf.
Perlmutter Izsák, akinek a mai napig nem jelent meg monográfiája. (Az előbb felsoroltaknak a Nemzeti Galéria kiállításai jóvoltából komoly monográfiája van. Benczúr Gyulának Bellák Gábornak köszönhetően szintén. Ferenczy Károly-kiállítással és -monográfiával még adós a Nemzeti Galéria.)
Csók István, az én szívemhez talán a legközelebb álló festő, de szégyenletesen elhanyagolt, sem kiállítása, sem monográfiája, és rendkívül alacsony árverési árak. A Sotheby’s becsüse a Párizsi nő című képére egyszer azt mondta, hogy az egyik legszebb magyar kép, amelyet látott – én is így vagyok vele. Sajnos már nem az én tulajdonom, úgy kellett bekéredzkednem mellé egy fotó erejéig.
Rudnay Gyula talán az árveréseken a legméltatlanabbul szereplő festő, erőteljes festőisége, egyéni hangja ellenére mélyen értékén alul becsülik.
Perlrott Csaba, Aba-Novák Vilmos, Uitz Béla, Szőnyi István, Czóbel Béla – hát ők azok, akik hirtelen eszembe jutnak, de biztosan kihagytam néhányat, és persze vannak, akik nem tartoznak a legnagyobbak közé, de nagyon közel állnak hozzám: például Kacziány Aladár, Basilides Barna.

Hogyan viszonyul a kortársakhoz?
Nehéz kérdés, mert csak pár évtized múlva derül ki az igazság, és biztos nem leszek népszerű ma az ítéletemmel, bár erre soha nem is törekedtem, nem zavar, ha így lesz. Most, hogy tombol a nonfiguratív giccs, elég nehéz meglátni a valódi tehetségeket. Persze figurális giccs is van elég, de szerencsére nincs fórumuk. Amikor még jártam az Art Baselre, először meglepett, hogy minden nemzet kortárs művészete egyforma. A Hegyi Loránd által ideologizált magyar festőcsoport minden tagjának megvolt a francia, spanyol, belga stb. megfelelője. Sehol egy átütő egyéniség.
Talán Hencze Tamás, aki biztos arányérzékével, hűvös eleganciájával mindig megfog.
De visszatérve az értékítéletre, ez régen is így volt, a korábban népszerű festők életművén szinte mindig tort ült az utókor.

Akkor kiket tart jónak?
Sajnos néhányuk már nem él: Szabó Vladimir, Gruber Béla, Koszta Rozália, Orosz János. Szeretem még Tenk Lászlót, a fiatalok közül Szépfalvi Ágnest. És a nővéremet, Pátzay Máriát, akinek a festészetét minden elfogultság nélkül tartom nagyon jónak. Kiváló portréi, csendéletei senkihez sem hasonlítható, erőteljes hangot ütnek meg. Meg is lepődtem, amikor egy ifjú művészettörténész egy cikkében megrótta a Mű-Terem Galériát, hogy aukcionálni meri a képeit – persze azóta nem meri, miért is akarná megbélyegeztetni magát. A kortárs kínálat kezd hasonlítani a régi képcsarnoki időkre: mindig mindenhol ugyanaz .

Mivel foglalkozik most?
Nevelgetem, szeretgetem az unokákat. El-eljárok kiállításokra, no meg természetesen az árverésekre. Úgy látszik, erről nem lehet leszokni, így aztán ott találkozom szinte az összes régi ismerőssel. Legnagyobb örömöm – ismét egy ajándék a sorstól –, hogy gyönyörködhetem a világ nagy múzeumainak kincseiben. Eljutottam a New York-i Metropolitan Múzeumba, a madridi Pradóba, a londoni National Gallerybe, a moszkvai Puskin Múzeumba, megnézhettem a párizsi Louvre, a Musée d’Orsay gyűjteményét – ez a legkedvesebb helyem, ide hacsak tehetem, vissza-visszajárok.


 

Full 000064
Full 000065
Full 000066
Full 000067
Full 000068
Full 000069
Full 000070
Full 000071
Full 000072