Peggy Guggenheim

A szegény kicsi gazdag lány

Szél Felicia

A Guggenheim-múzeumok rendkívül igényes gyűjteményei méltán világhírűek. New Yorkban, Las Vegasban, Bilbaóban, Berlinben - és talán majd Budapesten - is megbizonyosodhat erről a közönség. A Guggenheim-múzeumok a modern művészet lélegzetállító palotái, nem egy közülük igazi építészeti műalkotás. Van egy azonban, a velencei, amely kitűnik közülük, és nem csak azért, mert a dúsgazdag Solomon Guggenheimtől és későbbi alapítványától függetlenül jött létre. Hanem, mert ez a múzeum egy asszony álma és élete volt.

Peggy Guggenheim, 1924

Benjamin Guggenheim és Florette Seligman házasságával két igen tehetős család került szoros kapcsolatba az 1890-es években. Mindkét família a XIX. század első felében vándorolt ki Európából az Egyesült Államokba, ahol a Guggenheimek bányászattal és kohászattal csináltak szerencsét, míg a Seligmanek többnyire bankárok voltak. Az 1898. augusztus 26-án New Yorkban született Marguerite „Peggy” Guggenheim tehát egy igen gazdag és nagy társadalmi befolyással bíró zsidó családban nőhetett fel nővérével, Benitával és húgával, Hazellel. Előkelő környéken, a Keleti 72. utcában laktak, tucatnyi inas és szobalány állt a rendelkezésükre. A lakás bővelkedett különleges értéktárgyakban: egyik szalonjuk berendezése eredetileg XIV. Lajosé volt, ebédlőasztalukon korábban XV. Lajos evett…

Úgy tűnhet, ez mesés világ volt egy kislány számára, valójában azonban inkább szerencsétlen volt. Imádott apja a szeretőivel múlatta az idejét, keserű és fonnyadt anyja pedig, mi tagadás, kissé meghibbant. A kis Peggyt egy gonosz nevelőnőre bízták, aki állandóan azzal fenyegette, hogy levágja a nyelvét.

Apja, Benjamin 1911-ben végleg elhagyta családját, sőt a családi üzletből is kilépett. Fogta a kalapját, és meg sem állt Európáig. 1911-ben éppen a lányait készült meglátogatni, amikor hazafelé őt is magával húzta a mélybe a Titanic. Ez az akkor tizenhárom éves Peggy számára egész életre szóló traumát jelentett. Hogy a terhet könnyebben elviselje, gyönyörű nővérébe, Benitába kapaszkodott - ez volt az első és a legtartósabb, szeretettel teli kapcsolata.

HENRI LAURENS: Fiatal lány feje, 1920

Az apa halálával a család elszegényedett, egészen addig, amíg anyjuk, Florette hozzá nem jutott az örökségéhez. Kénytelenek voltak kisebb házba költözni és a szolgálóik jelentős részét is el kellett bocsátaniuk. Átlagos szemmel nézve ugyan még így is gazdagnak számítottak, de a Guggenheimek között ők voltak a szegény rokonok. Valószínűleg innen ered Peggy zsugorisága, amely egész életében rendkívüli önzetlenségének furcsa ellenpólusát képviselte. Mindig tételesen ellenőrizte az éttermi számlákat, mert attól tartott, hogy becsapják néhány fillérrel. A drága whiskyt olcsó italra cserélte ki, az estélyein pedig általában nagyon rossz minőségű italokat és csipszet szolgáltatott fel.

Az apja halálat követő viszonylagos pénzhiány mellett volt egy másik megalázó élménye is, amely meghatározta korai éveit: a zsidókkal szembeni ellenséges hozzáállás. New Jerseyben, ahol a család több tagja épített magának pompázatos nyaralókat, a szomszédságukban álló szállodába egyszerűen nem léphettek be. Peggy nem kis kárörömmel figyelte, amikor egy nyáron leégett a hotel. Egész életében megőrizte utálatát a viktoriánus villák iránt, amelyek tulajdonosaik minden gazdagsága ellenére egyfajta új gettót alkottak, a nyaraló zsidók szép, de zárt kalitkáiként.

PABLO PICASSO: Tengerparton, 1937

Rettenetes viszonyok

A fiatal Peggy, rövid kitérők után, unokatestvérénél, Harold Loebnál, a Sunwise Turn nevű radikális könyvesbolt tulajdonosánál kezdett dolgozni. Itt szerezte első tapasztalatait az avantgárdról, s ez fordulópontot jelentett az életében. A könyvesboltba ugyanis olyan emberek jártak, akiknek az értékrendje alapvetően különbözött övétől, és mégis „valódiak, élők, emberiek” voltak.

Mikor Peggy huszonegy éves lett, húszezer dollárt örökölt. Ez akkoriban szép summa volt - bár apai nagybátyja, Solomon bácsi hatalmas vagyonához képest nevetséges összeg. A pénz függetlenséget biztosított a számára, és amikor Loeb 1920-ban Párizsba költözött, Peggy követte. Párizsban hamarosan barátságba keveredett az avantgárd írókkal és festőkkel, akik közül többen igen nagy szegénységben éltek a Montparnasse-on. Peggy, akit ekkor már egyíre jobban érdekelt a képzőművészet, felkészülten érkezett az öreg kontinensre: „Minden egyes képről tudtam, hol lehet megtalálni Európában, és igyekeztem mindet meg is nézni, még akkor is, ha órákig tartott eljutni egy kisvárosba, csak azért, hogy egyetlen művet láthassak.”

Ez a megszállottsága kissé alábbhagyott, amikor huszonhárom évesen hozzáment Laurence Vailhez, akivel még Amerikában ismerkedett meg. Az aranyhajú festő, akit ő Bohémia királyának nevezett, népszerű volt és kirívóan szabad - Peggy lenyűgözőnek találta. Hogy a házasságuk miért lett mégis boldogtalan, annak csak egyik oka, hogy a szívesen mecénáskodó Peggy több tehetséget is támogatott. Köztük volt Berenice Abott fotóművész és Djuna Barnes írónő, az anarchista Emma Goldman és Alexander Berkman. Peggy nem alamizsnákat osztogatott: Emma Goldmannek például St. Tropez-ban vett házat potom 5000 dollárért, hogy legyen hol dolgoznia. Djuna Barnest pedig egész életében támogatta.

Kubista és absztrakt kiállítás a Art of this Century-ben, 1942

Az egyre iszákosabb Vail egyáltalán nem lelkesedett ezért, és ezt többször is egyértelműen Peggy tudtára adta. Egy alkalommal például egy St. Tropez-i bisztróban próbálta meg Peggyről letépni a ruhát dühében - amikor Berkman közbelépett. Az alkohol egyre erőszakosabbá tette a férfit: tűzbe dobta Peggy kincseit, lelökte a lépcsőn, kidobta a cipőjét az ablakon, összetörte a tükreit, víz alá nyomta a fejét fürdés közben. „A veszekedéseink órákig, olykor napokig tartottak, sőt egyszer két héten át - írta később Peggy. - Vissza kellett volna vágnom. Ő is ezt akarta, mégis a legtöbb, amire képes voltam, az volt, hogy sírtam. Ez jobban idegesítette, mint bármi más. Amikor a veszekedéseinkben már a nagy zárójelenet következett, lekvárt kent a hajamra. De a legjobban azt utáltam, ha elgáncsolt az utcán vagy ha az étteremben tört össze dolgokat.”

Végül 1928-ban, miután már két gyereket szült Vailnek, Peggy elhagyta egy másik alkoholista író, a brit John Holmes miatt. Az élete azonban Holmesszal sem volt gondtalan. A férfi például arra kényszerítette, hogy órák hosszat álljon decemberben a nyitott ablaknál meztelenül, vagy vhyskit öntött a szemébe, és szét akarta verni az arcát, hogy többé soha egy férfi se nézzen rá. A kapcsolatot az is nehezítette, hogy Peggy rettenetesen vágyódott ötéves fia, Sindbad után - a válást követően ugyanis csak kislánya, Pegeen maradt vele. Habár Holmeshoz soha nem ment hozzá, Peggy mindennek ellenére őt tartotta legnagyobb szerelmének, és a férfi 1934-es halála rendkívül megrázta.


„Art Lover”

Az 1937-es esztendő igen meghatározó volt a Guggenheimek és a nevükkel fémjelzett múzeumok történetében. Ebben az évben alapította meg ugyanis Peggy bácsikája, Solomon R. Guggenheim híres alapítványát és első múzeumát. A valóban dúsgazdag nagybácsi már régóta vonzódott a képzőművészethez, de sokáig csak a régi mesterek alkotásait becsülte nagyra. A vagyonos műpártoló azonban 1927-ben összebarátkozott egy fiatal nővel, aki igen nagy hatással volt rá. Ez az ismeretség Solomon életében gyökeres fordulatot jelentett. Hilla Rebay ugyanis az európai újdonságok megszállottja volt, s főleg az absztrakt avantgárd művek vonzották. Solomont hamar sikerült meggyőznie, hogy az általa „non objective”-nek nevezett avantgárd festészetnek legyen ő is híve. A „modernizálódás” eredménye az új patrónus alapítványa lett.

Peggy, ugyanebben az évben, az édesanyja után félmillió dollárt örökölt, ami lehetővé tette a számára, hogy végre saját galériát nyithasson Londonban. A Guggenheim Jeune-ben kiállított műveket főleg a kritikus Read és a festő Marcel Duchamp tanácsára vásárolta és gyűjtötte össze.

ALEXANDER CALDER: Mobil, 1941

Ezzel egy időben hozzáfogott a szeretők gyűjtéséhez is: életének ebben az időszakában a férfiak sorra váltották egymást az ágyában. Vonzódott az intelligens férfiakhoz, akiktől tanulhatott, de aztán eldobta őket, és újakat keresett helyettük. Imádta, ha van valakije, s a vagyona segítségével könnyen szerzett magának partnereket. Egyik életrajzírója, Anton Gill szerint „Peggy nagyon is tudatában volt annak, milyen hatalmat ad neki a pénz, és élt is ezzel a hatalommal egész életében, gyakran kegyetlenül arra használta fel, hogy ezzel ellensúlyozza partnerei szexizmusát és az önbecsülését erősítse”. Yves Tanguy szürrealista mestertől kezdve az ifjú Samuel Beckettig számtalan férfivel - és állítólag néhány nővel is - töltött együtt több-kevesebb éjszakát.

Peggy meglehetősen vonzó nő volt: magas, hosszú lábú, nagy szemű, finom lelkű. Egyetlen testrésze, az orra miatt voltak csak problémái, már gyerekkora óta gúnyolódtak rajta. Az orra ugyanis elég szerencsétlenül nézett ki - egy udvariatlan barát, Theodore Stamos festő szerint pont olyan volt, mint egy padlizsán. Ezt a kis szépséghibát próbálta a pénzével kompenzálni.
Solomon eközben éppen az ellenkezőjét tette: szeretők helyett inkább pénzt és egyre több festményt gyűjtött barátnője, Hilla tanácsait megfogadva. Közös és lelkes munkával alapíthatták meg 1939-ben a „Non Objective” festészet múzeumát New Yorkban. A Guggenheim Alapítvány – és ezáltal a tulajdonában levő rengeteg festmény – otthonra lelt a múzeumban. Az így nyilvánosságot kapott gyűjtemény sokáig a modernizmusnak szinte kizárólag ezt egy ágát fogta össze, s még igen messze állt attól, amit ma egy Guggenheim-múzeum jelent.


Bemutatni minden áron

Ami az avantgárd iránti lelkesedést illeti, abban Peggynél sem volt hiány. Szándékában állt múzeumot alapítani, ám a II. világháború ebben megakadályozta. Gyűjteményének legjelentősebb darabjait azonban éppen ekkor szerezte. A németek elől menekülve ugyanis mindenki igyekezett eladni vagy elrejteni az értékeit. Ritkán vásárolt hirtelen szeszélyből, pontosan tudta, mit akar megvenni. Rövid időn belül majdnem minden kívánt festményt, fotográfiát és szobrot megszerzett. Léger, Giacometti, Man Ray buzgón adták el műveiket Peggynek, aki gyakorta jóval áron alul jutott hozzá a kincsekhez.

Peggy a sokat látott ágyon, háttérben Calder ágydísze és Francis Bacon festménye

Mire Peggy befejezte a felhalmozást, már volt tíz képe Picassótól, negyven Max Ernsttől, nyolc Mirótól, három Dalítól, és egy-egy Klee-től és Chagalltól - többek között. Az övé számított akkoriban a magánkézben levő gyűjtemények között az egyik legjelentősebbnek. 1940 áprilisában kibérelt a Vendôme téren egy hatalmas lakást, amelyet átalakított, hogy a szerzeményeit méltón mutathassa be. Ám néhány héttel azelőtt, hogy Franciaország megadta volna magát a németeknek, ő is belátta, hogy most nem tud Párizsban galériát nyitni.

Peggyt nagyon zavarta, hogy a franciák elutasították azt a kérését, hogy vigyázzanak a műveire. Léger tanácsára megkérdezte a Louvre-t, tudnának-e neki egy raktárt biztosítani, mire a magasztos múzeum azt válaszolta, hogy ez a gyűjtemény nem elég értékes ahhoz, hogy érdemes legyen megmenteni. Így hát a Kandinszkij, Klee, Picabia, a kubisták, Gris, Léger, Miró, Max Ernst, Chirico, Tanguy és Dalí által készített műremekek egy vidéki pajtában leltek menedékre, míg Peggy továbbra is Párizsban maradt. Amikor a bombázások elérték a várost és a vonatok megteltek a menekültekkel, ő kávéházakban ült és pezsgőzött.

MAN RAY: Sziluett, 1916

Végül aztán ő is kénytelen volt elhagyni Párizst, és egy több hetes tortúra után visszatért Amerikába. Magával vitte kaotikus családját is: az exférjét, két tinédzser korú gyerekét, az exférje válni készülő feleségét és az ő gyerekeiket, valamint Max Ernst festőt (akihez 1942-ben feleségül ment).

New Yorkban végre sikerült megnyitnia az Art of this century nevű galériáját, amely fontos szerepet játszott a modern művészet bemutatásában. Itt rendezte meg többek között az első olyan tárlatot, amelyen kizárólag amerikai művésznők alkotásai szerepeltek. Peggy Amerikában is több művész karrierjének fellendítését segítette elő, akik később meghatározó egyéniségekké váltak - ilyen volt például Jackson Pollock és Max Ernst. Max tetszett Peggynek, mert mint mondta: „Olyan gyönyörű, olyan jól fest és olyan híres.” Jackson viszont ekkor még egyáltalán nem volt híres, sőt, Peggy mentette meg attól, hogy egyszerű ácsként kelljen dolgoznia. Vele, a pletykákkal ellentétben, soha nem feküdt le. Egyrészt nem találta vonzónak, másrészt az is taszította, hogy a férfi erősen ivott. Pollock szerint viszont Peggyvel csak úgy lehetett volna lefeküdni, ha letakarják a fejét. Akármilyen hűvös volt is a kapcsolatuk, Pollock egészen tragikus haláláig rendszeres apanázst kapott Peggytől, aki imádta „vad és ijesztő” műveit.


Eszményi enyészet

Miután elvált Max Ernsttől („Egyikünk sem tudta megadni a másiknak azt, amire vágyott. A mi uniónk végzete a bukás volt”), Peggy 1947-ben visszament Európába. 1948-ban bemutatta a gyűjteményét a Velencei Biennálén, ahol ez volt az első alkalom, hogy modern művészetet állítottak ki. A Guggenheim-gyűjtemény rendkívüli sikert aratott. Peggy aztán szemet vetett egy gyönyörű befejezetlen épületre, a Palazzo Venier dei Leonira. A több mint három kilométer hosszú, festői szépségű Canale Grandén álló palotát helyreállították, és 1949-től már itt kapott helyet Peggy gyűjteménye, amely ekkorra a korábbi szerzeményei mellett jelentős amerikai művekkel is kiegészült.

Ugyanebben az évben, amikor már Peggy gyűjteménye is igazán sikeressé vált, meghalt a család másik nagy műpártolója, Solomon. A nagybácsi gyűjteményét a háború után fokozatosan bővítették, s így hamarosan olyan komoly és átfogó kollekcióvá vált, amely méltán vehette fel a versenyt a másik két nagy New York-i modern múzeummal, a Whitney Museum of American Arttal és a Museum of Modern Arttal. Solomon nem érhette meg, hogy saját múzeuma végre megfelelő helyére kerülhetett. 1959-re készült el ugyanis a Frank Lloyd Wright által tervezett világhírű épület. Wright hófehér, spirális formájú csodapalotája merészségével és újszerűségével még a sznobokat is lenyűgözte - inkább volt műalkotás, mint más művek bemutatására alkalmas múzeum, s emiatt többször is át kellett építeni. Mindenesetre a Guggenheim Múzeum hamarosan a világ egyik leglátogatottabb múzeumává vált. Akkor még senki sem sejtette, hogy csak az első lesz a sorban.
 
Érdekes, hogy Peggy őrült szenvedéllyel gyűjtötte az általa kedvelt művészek alkotásait, ugyanakkor azonban egyáltalán nem vigyázott rájuk. Például Velencében az 1950-1960-as években figyelmeztették, hogy az alagsorban levő Pollock-festményeket nyálkás nyirkosság lepte be, mohosak voltak, sőt, még meztelen csigákat is találtak rajtuk. S noha a festményeit gyermekeinek nevezte, velük sem bánt jobban, mint saját, igazi gyerekeivel.
 
ALBERTO GIACOMETTI: Piazza, 1947-48
 
Bár köztudottan nem volt jó anya, rettenetesen megrázta, amikor Pegeen 1967-ben negyvenegy éves korában öngyilkos lett: „Olyanok voltunk, mint a testvérek, mint a barátok, szerettük egymást. A halála igazi tragédia volt a számomra." Peggy egészen a haláláig kitartott amellett, hogy baleset történt, hiszen a lánya sosem hagyta volna magára a gyermekeit. Akárhogy is, nem volt nyugodt a lelkiismerete: „Egyszer Sindbad azt mondta nekem, hogy én öltem meg Pegeent. Néha úgy gondolom, hogy igaza van."
 
Élete késői éveiben nemcsak a gyűjteményét, hanem önmagát is turistalátványossággá tette. Aki csak Velencébe látogatott, látnia kellett őt és a festményeit. Őt persze csak a nap egy bizonyos szakában lehetett „megtekinteni", amikor az utolsó velencei magángondolában siklott végig a csatornán.
 
A modern művészet úrnője 1979. december 23-án hunyt el. Halála előtt intézkedett róla, hogy a Solomon R. Guggenheim Alapítványhoz kerüljön a gyűjteménye. Korábban tárgyalt ugyan a londoni Tate Galériával, de nem akart a rokon versenytársává válni. Felajánlása egyet jelentett a Guggenheim múzeumi hálózat megszületésével. 1992-ben megnyílt a Guggenheim Museum SoHo Manhattenben, majd öt év múlva egy-egy újabb múzeum Bilbaóban és Berlinben, 2001-ben pedig Las Vegasban.
 
Peggy Guggenheim egész életén át gyámolította, támogatta és segítette a művészetet és a művészeket. Az emberiség nagy szerencséjére éppen időben örökölt nagy vagyont, amelyet képes volt szinte teljes egészében a művészet pártolására fordítani, és nem azt nézte, mennyit kereshet egy-egy képpel. Sosem akart sáfárkodni a festményekkel, egyszerűen csak mindig többet szeretett volna. Nem sejtette, hogy egész életében nekünk vásárolt.