Budapesten legutóbb tavaly ősszel láthattunk tőle új művet a Millenárison, a C3 Alapítvány szervezte Aura című kiállításon. A tárlat koncepciója szerint azt tekintette át, hogy „hol tart az új, digitális technológiát használó művészet", mit jelent a művészet a klasszikus reprodukció, azaz a másolás után a digitális technológiát alkalmazó reprodukálás korában. Révész L. László, aki mind hagyományos technikával, azaz ecsettel olajfestékkel vászonra, mind elektronikus eszközökkel készít műveket, sőt nemegyszer együtt alkalmazza ezeket egy-egy installáción belül, digitális technika alkalmazásával, de klasszikus módon, az akadémikus didaktika szerint közelítette meg a témát. A 18-19. században az akadémiai tanítás alapvető metódusa volt a példaként állított műalkotások másolása, hogy a régi mesterek tudását így tegye magáévá az ifjú alkotó. Révész digitális eszközökkel, ecset helyett kamerával, lemásolt egy középkori festményt. Az eredeti kép mondandóját aktualizálta, de nem alakította át. A középkori képen az Istentől érkező tudás az evangélium közvetítésével, majd Szent Tamáson keresztül érkezik az egyházfiakig. A tudás útját fehér vonalak, azaz fénysugarak jelzik. Révész művének szereplői ma élő történészek, akik a tudás mai letéteményesei. A kép mozog, a szereplők pislognak, bár nagyobbat nem mozdulnak, hisz a másolt képen sincs efféle mozgás. A tudás útja az egyedüli, ami animált, de ugyanúgy fehér csík, mint az eredeti művön. A kivetített videó ugyanúgy a falon látható, mint egy festmény. Kompozíciója, szerkezete ugyanaz, csupán eggyel több, azaz időbeni kiterjedése is van. Ha a klasszikus akadémiai módszert a jelenkori technikai eszközökre adaptálnánk, efféle másolatok készülnének.

 

A hagyományos és az új technika együtt jelent meg a művész bécsi kiállításán is, melyet a Lacandona Galériában tartott. Több mint tíz kisméretű festmény mellett egy videófilmet mutatott be, melyet a Zongoratanárnő című film forgatási helyszínén vett fel. A videó a lakásban található apró tárgyakat mutatj a be, melyek fölött afféle elidegenítő effektusként két ősi szimbólum lebeg: egy Dávid-csillag alakul át egy jing-jang ábrába, majd vissza. Ez a fajta elidegenítés, a látvány megzavarása, ezzel egyidőben a néző összezavarása, látszólag össze nem tartozó rétegek egymásra vetítése, Révész állandó eszköze.

 

        

 

Korábbi grafikáin, festményein a képernyő pixeleihez hasonlóan, de manuálisan bontotta fel a látványt és rajzolt vagy festett újabb réteget a képre. Későbbi művein vászon helyett farostra dolgozott, és a farost lapba hol szabályos, hol szabálytalan lyukakat vágott, így a kép helyett a falat láthatta a néző. A felületen megjelenő látvány sem volt mindig egy kép, hanem több, kisebb vagy nagyobb, hiányokkal vagy akár hiányok nélkül, de csak találgatható viszonyban a mű egészével. A Triesztben bemutatott sorozaton a lyukak betűket formáztak, melyeket összeolvasva szavak szótári magyarázatát olvashattuk. Egy másik sorozatán az eredeti képet piros réteggel fedte, melyen csak itt-ott volt látható az alsó réteg. A felső, piros az ókori házak architektonikus freskódekorációit idézte, míg alóla mai japán rajzfilmhős kandikált ki. Videómunkáin a számítógép kínálta vizuális effektusokkal takar, elforgat vagy elmozdít. Egy egyszerű, mégis nagyon elbizonytalanító módszert alkalmaz a Moonshadowwalk című, DVD-re készült művén, melyet a közlemúltban Berlinben, a MAE Galériában láthatott a közönség. A különböző európai városokban felvett képeken egy alak sétál egyenletes tempóban, egyhangú, keleties zenére. Az alakon azt látjuk, amit nem látunk, azaz amit az ő túlsó oldalán látnánk: ha megkerülnénk és történetesen tükröződő felületű lenne. A Nap, a Föld és a Hold közötti tükröződéseknek megfelelően elforgatott látvány majdnem olyan, mintha a kép éppen csak késne a környezethez képest, de hát mégsem az. Zavaró és elbizonytalanító. Arra inspirál, hogy sohase higgyünk a szemünknek, vagy legalábbis ne elégedjünk meg a vizuális ingerek befogadásával, de értelmezzük azokat, azaz használjuk a fejünket is. Bonyolult szellemi túrákra invitál: a néző a jelentést firtatja, összefüggéseket keres, de az egymásra halmozott rétegek újabb és újabb, immár virtuális rétegekhez vezetnek, újabb és újabb jelentéseket téve lehetővé, melyek azonban kioltják egymást.

 

 

A környezet szemlélése, a látvány rögzítése, majd egy sajátos szempont szerinti rendezése követhető nyomon a Milánóban, a Studio Lattuadában bemutatott Bluehour című művön. A városi környezetet bemutató videó és a mellette szereplő printek közös nevezője a sajátos alkonyi fény, az ennek köszönhetően megjelenő kékes szín. A videón az alapfelvételen másik négy felvétel jelenik meg, egymás mellett három, felettük egy negyedik. A printek közötti összefüggés a függőleges elemek hangsúlyosabb jelenléte. A mozgó- és állóképek ugyanazt a furcsa esti hangulatot tükrözik, amikor a napi nyüzsgésnek vége, de már ott az élénk éjszakai élet ígérete.

 

Végül Révész elmúlt néhány hónapban történt szerepléseihez hozzátartozik egy régebbi interaktív, számítógépes mű az „abc" bemutatása a tavalyi év decemberében, a hannoveri Medienhaos Galériában.