A balti államok között örökös és termékeny küzdelem zajlik az elsőbbségért minden műfajban és minden műnemben. Egységes rangsor felállítása lehetetlen, bár nehézkes következtetéseket le lehet vonni az adatbázisok végtelen számoszlopaiból. Például hogy Észtország lakossága a legkisebb (1,3 millió), Lettországhoz (2,4 millió) és Litvániához (3,6 millió) viszonyítva, miközben a GDP 2006-ban Észtországban nőtt a legdinamikusabban (11,8%), alig megelőzve Lettországot (10,2%), és kicsivel jobban Litvániát (7,4%); ugyanakkor míg az orosz kisebbség aránya a letteknél (30%) és az észteknél (25%) jóval magasabb, mint a litvánoknál (5%), addig Litvániában az orosz érdekeltségű vegyipar a húzóágazat, Lettországban a szállítmányozás, Észtország pedig jobbára skandináv szomszédaival üzletel; a finnugor nyelvet beszélő észtek hagyományosan evangélikusok, a balti nyelvcsaládba tartozó litvánok katolikusok, a szintén balti lettek között pedig sok a katolikus, a lutheránus, a pravoszláv és az újpogány is. Ebbe a mozaikba – tetszőleges kauzális összefüggésháló felrajzolásával – beilleszthető a három balti köztársaság eltérő karakterű képzőművészeti élete is. Ha sarkítani akarunk és mindenáron rangsorolni, akkor első helyre Lettországot, a másodikra Észtországot, a harmadikra pedig Litvániát helyeznénk. De ennél alighanem többet mond a részletekbe menő – bár szubjektív meglátásoktól terhes – elemző körkép.

Észtország
Finnugor nyelvrokonaink szemtelen nagyképűséggel építik fővárosukat. Tallinn tündérmesébe illő középkori óvárosától karnyújtásnyira parvenü felhőkarcolók ostromolják az eget. Gombatelepként nő össze az ősi városfal, a gyorsétterem és az üveg irodaház, dicsőítve a nemzetközi karvalytőke arrogáns hatalmát. Ugyanakkor (magyar mércével mérve) szemkápráztató gyorsasággal újulnak meg a klasszikus városrészek, és megszületett Észtország első ab ovo múzeumnak szánt épülete a – pesti Városligethez hasonlóan – eklektikus palotákkal körülvett Kadriorg-parkban. Az egykori cári rezidencia kastélyparkja Tallinn harmadik számú turistacélpontja a fellegvár és az óváros után. Ebben az előkelő és tágas környezetben kapott helyet a finn Pekka Vapaavuori által jegyzett, 2006-ban átadott új épület, a KUMU (Kunsti Muuseum). A fiatal észt köztársaság az 1920-as függetlenné válás óta jó pár tervpályázatot kiírt a múzeumépületre. A majd egy évszázadot késlekedő KUMU viszont minden igényt kielégít: mind az elegáns, északi organikus architektúráját, mind az alapos, múltfeldolgozó állandó kiállítását tekintve a kelet-európai múzeumok ideáltípusa lehetne! Kőlapokkal burkolt, barátságos, íves falai között mindent megtudunk az észt művészetről, amit érdemes. Mert ne feledjük el, hogy egy alig másfél milliós nemzet – már csak tömegénél fogva is – bajosan hozhat létre grandiózus művészetet! Különösen nem, ha Európa keleti peremén foglal helyet, ahova a nyolcszáz éves idegen elnyomás alatt közvetítő népeken keresztül szivárgott csak le az éppen aktuális nyugati divat. A friss trendekre érzéketlen balti germán uralkodóosztály körében például a 18. század végéig a rokokó volt a divat, a 19. századot pedig szinte átfogta a biedermeier – miközben az észt kultúra ki sem mozdult a falusi rönkházak árnyékából. A mérsékelt váltást a nemzeti ébredés hozta el a 19. század második felében. Ekkor lépett színre az első professzionális észt művészgeneráció, köztük is a virtuóz festő, Johann Köler (1826–1899). Köler 1858 és 1862 között Itáliában dolgozott, ahol tökéletesre csiszolta akadémikus tudását. Legalábbis erről tanúskodik a monumentális méretű Lorelei-festménye, ahol a riadt meztelen nimfa egy szikla tetején egyensúlyoz, a vágtató lovak képében érkező hullámok és a keresztet tartó szerzetesek között. Fantáziadús akadémizmus, sodró lendületű teatralitással párosítva.
A századforduló tájékán virágzó népies ihletésű szimbolizmust az első modern művésznemzedék követte. Legjelesebb képviselőjük, Konrad Mägi (1878–1925), a szecessziótól indulva a posztimpresszionizmuson és a fauvizmuson keresztül jutott el az expresszionizmusig. Mindvégig megőrizve virtuóz kolorista énjét, mint a legjobb nagybányai festők. A függetlenné válás után kiszínesedett az észt művészeti szcéna, némi fáziskéséssel megjelentek az avantgárd izmusok (köztük is a legizmosabb, a kubizmus) és az összes jelentős két világháború közötti európai irányzat. De a konzervatív észtek gyomra nehezen fogadta be a radikális izmusokat (lásd a konstruktivizmust megcélzó Észt Művészeti Csoportot!) – a Mägi által alapított, befolyásos Pallas művészeti iskola sokkal népszerűbbnek bizonyult. Itt végzett a korszak két legtehetségesebb realista piktora, Andrus Johani (1906–1941) és Kaarel Liimand (1906–1941) is. A klasszikus polgári és a baloldali témák között egyensúlyozó két festő Aba Novák-i eleganciával és erővel kezelte az ecsetet. Proletáros érdeklődésük miatt a későbbi szovjet rendszer megbecsült udvari művészei lehettek volna – de a háború mindkettőjük pályáját félbetörte. Így is maradtak elegen, akik a szocreál szekerét tolták, például Evald Okas (1915–), aki már 1944-ben megfestette a Yaroslavban állomásozó oroszbarát agitátor-festők csoportportréját. A szovjetizált művészvilágban csak a ’60–70-es években jutottak ismét jelentős szerephez a nyugati irányzatok. Egymásra torlódva jelent meg a hard-edge, a hiperrealizmus és – a finn tévé áldásainak köszönhetően a Szovjetunióban egyedüliként – a pop-art. Az orosz nonkonformista művészkörhöz a Moszkvába áttelepült Ülo Sooster (1924–1970) jelentette a kapcsolatot, akinek erotikus fantáziáit tiltotta a hivatalos kultúrpolitika. A kilencvenes években a Soros Kortárs Művészeti Központ vonzáskörzetében kialakult egy fiatalos, új médiumokkal foglalkozó kortárs képzőművészeti közeg – hogy neveket is említsünk, például Jaan Toomik (1961–) és Ene-Liis Semper (1969–). Az új szcéna sikeresen integrálta az országot a nemzetközi biennálék világában.


Lettország
A legkisebb balti állam fővárosa megtalálta az ideális összhangot a tőkeerős beruházók és a hagyományőrzés, az ódon belváros és az üzletnegyedek között. A lettek még a megalomán szovjet metróépítési tervet is megakadályozták a peresztrojka idején. Arányérzékük talán német elődeiktől ered, akiknek kézjegyét Riga letagadhatatlanul magán viseli. Az egykori Hanza-város ma tündököl, lüktet és parádézik, nem rejti el gazdagságát, hanem lefegyverző eleganciával viseli – mint egy gótikus hölgy a Gucci napszemüveget. Nem véletlen, hogy a három balti főváros közül egyedüliként

Janis Rozentils: Templomból kijövet (Istentisztelet után), 1894, olaj, vászon (Lett Nemzeti Múzeum, Riga) fotó: Normunds Braslinš

Rigában virágzik a műkereskedelem. A sétálónegyedben lépten-nyomon antikvitás-üzletbe és kereskedelmi galériába botlunk, ahol a klasszikus lett modernek legjavát és a 19. századi orosz akadémizmus másod-harmadvonalát kínálják borsos áron. A Lett Nemzeti Múzeum (Latvijas Nacionālais Mākslas Muzejs) állandó kiállítása is ugyanezt – az 1945-ben lezáruló – időszakot mutatja be. Az észtországi művészettörténettel összevetve a forgatókönyv meglepően hasonlónak tűnik! Lettországban is a balti németség helyi művészei képviselték a grand artot a 19. század második feléig. A korszak végének első hazai sztárja Kārlis Hūns (1830–1877), az akadémikus piktor, aki Munkácsyra emlékeztető alapossággal – bár egy kicsit több cukormázzal – formálta személyes elbeszéléssé a bibliai jeleneteket. Jellemző az orosz kisebbség jelenlegi befolyására, hogy a nemzeti művészettörténet teremsorában helyet követeltek az importált vándorfestőknek, Repintől Siskinig, miközben a 19. század végén – a nemzeti ébredés jegyében – már színre lépett az első lett művészgeneráció is. Legkiválóbb képviselőjüknek, a szentpétervári akadémián végzett Janis Rozentālsnak (1866–1916) diplomamunkáján a történelem során először a lett közemberek már bumfordi staffázsfigura-kellékek nélkül tűntek fel. A zsánerkép finom naturalizmusától Rozentāls hosszas önképzéssel jutott el a szecesszióig. A századforduló Riga nagy korszaka, ekkor építik fel a modern világváros jelentős részét – ami miatt az utazási irodák a fellengzős „Art Nouveau metropolis” címkével reklámozzák. A szecessziós épületek egzotikus, szimbolista faragványait, a halálfejes koponyákat és a kapuőrző szfinxeket az első valóban lett szobrászok készítették.
A fejlett nehéziparnak köszönhetően Rigában széles munkásréteg élt a 20. század elején, akikre nagy hatást gyakoroltak Marx tanai. A lett karabélyosok közül kerültek ki Lenin leghűségesebb testőrei. Hogy ez mit jelent a képzőművészetben? Erős avantgárdot. A lettek büszkék is a jelentős iskolává duzzadt kubizmusukra. De a legelhivatottabb, radikális művészek áttelepültek Szovjet-Oroszországba, az otthon maradtak pedig alkalmazkodtak a mérsékeltebb polgári elvárásokhoz. Az első világháború után megerősödött avantgárd iskola így magába olvasztotta a neoklasszicizmust és az új tárgyilagosságot is. Elég, ha megnézzük Jēkabs Kazaks (1895-–1920) geometrikus formákból szerkesztett asszonyalakjainak nehézkes klasszicizmusát. A lett kubizmus végül teljesen összekeveredett a pénz hatalmát nyíltan ünneplő mondén art decóval. A klasszikus avantgárd szellemében, 1920-ban megalakult Rigai Művészek Csoportjának egyik tagja, Leo Svemps (1897–1975) pedig könnyed, franciás csendéleteivel hódított – s ez a pittoreszk modernizmus sokkal jellemzőbbé vált a lett színtérre, mint a radikális kubizmus. A Vörös Hadsereggel együtt érkező szocreál véget vetett az aranykornak. A frankofón Francia Csoportba KGB-ügynökök épültek be, tartva a finom lelkű entellektüel-klub külföldi konspirációtól. Bár a hatvanas-hetvenes évek viszonylagos enyhülést hoztak, a nyugati neoavantgárd csak elszórt jelenségként bukkant fel. Például Zenta Logina (1908–1983) textilművésznő absztrakt expresszionista munkáin, amiket csak halála után láthatott a lelkes lett közönség. A hivatalos irányzatok képviselői a klasszikus modernség formavilágát elevenítették fel kevés eredetiséggel. Még a nyolcvanas évek új festészete is a hatalom hátszelét élvezte: az apolitikus tematikát a Kommunista Ifjúsági Liga támogatta. A rendszerváltás körül színre lépő új generációk munkái – például a neokonceptuális Kristaps Ģelzis (1962–) videoinstallációi vagy Oļegs Tillbergs (1956–) fejjel lefelé kiállított MiG 27-ese – viszont már egészen más környezetben, a Soros Alapítvány 1993-ban alapított helyi központjának vonzáskörzetében érvényesülhetett.


Litvánia
Bár Litvánia a legnagyobb ország a három balti köztársaság közül és történelme során is sokkal több lehetősége adódott a független fejlődésre, jelenleg ennek képzőművészeti lenyomatából nem sokat élvezhet az utazó. A fő állami múzeumok ugyanis még hosszú évekig várják az átrendezések és a felújítások végét. A Nemzeti Művészeti Galéria (Vilniaus Paveikslų Galerija) 2009-re készül el, mikor Vilnius tölti be az európai kulturális főváros tisztet. Így nem láthatók ma a 18. század végén alapított művészeti akadémia lengyel származású, neoklasszicista vezetőjének, Pranciškus Smuglevičiusnak (1745–1807) a festményei vagy kortársának, az örmény ősökkel büszkélkedő Jonas Rustemasnak (1762–1835) romantikus látképei és biedermeier zsánerei. A historizáló művészek hosszú sora után a litvánok a századforduló táján találtak rá saját hangjukra. A korai modern mozgalom középpontjában a zeneszerzőként és festőként is jegyzett Mikolajus Konstantinas Čiurlionis (1875–1911) állt. A költői allegóriákkal teletűzdelt, érzékeny, szimbolista akvarelleket festő Čiurlionis a litvánok külföldön meg nem értett nemzeti géniusza, aki zenei indíttatásból már a 20. század első évtizedében absztrakt képekkel kísérletezett. A konzervatív litván képzőművészet mégis távol tartotta magát a radikális avantgárd irányzatoktól. A néhány kivétel – mint a párizsi kubista szobrász, Jacques Lipchitz (1891–1973) és a fluxus egyik alapító atyja, George Mačiūnas (1931–1978) – külföldön futott be karriert. A posztimpresszionista látványfestészet különböző regisztereit próbálgató litván piktúra a hatvanas években mert csak újítani. Ekkor lépett fel a – mind a mai napig virágzó – expresszív, figurális iskola vezető alakja, Jonas Švažas (1925–1976). A később hivatalos művészetnek kikiáltott expresszív irányzat helyét pedig a fiatalok progresszív generációja foglalta el a ’90-es években. Az új médiumokra koncentráló nemzedék – mint a térség összes államában – a Soros Alapítvány közreműködésével vetette meg lábát a nemzetközi színtéren. Köztük is a legsikeresebb az interdiszciplináris projektekkel a 2002-es Documentára is kijutó művészpár, Nomeda Urbonas (1968–) és Gediminas Urbonas (1966–), akik a budapesti Ludwig Múzeumban is bemutatkoztak pár évvel ezelőtt.
A múzeumrenoválások miatt Litvánia legizgalmasabb képzőművészeti élményét jelenleg a Grūtas Park jelenti. A szigorúbbak a „képzőművészeti” helyére behelyettesíthetik a „kultúrtörténeti” jelzőt, ugyanis a Grūtas Park a kommunizmus köztéri plasztikáit bemutató tematikus szoborpark. Szocreál StalinWorld – ahogy a nemzetközi média nevezi. Egy kolhozelnökből lett agrár vállalkozó, Viliumas Malinauskas hozta létre a privatizáció során megszerzett saját birtokán 2001-ben. Az egymillió aláírást összegyűjtő ellenzők ugyan elérték, hogy Malinauskas legmeredekebb ötletei – például a deportáló marhavagonban érkező látogatók terve – ne valósuljanak meg, de a szoborpark mégis Litvánia egyik fő turista-attrakciója lett kommunista relikviagyűjteményével és nosztalgiaéttermével együtt. A festői fenyőerdő mélyén kanyargó betonsétányról a legvalószínűtlenebb szobrok tűnnek elő. Például a szovjet udvari szobrász, Nyikolaj Tomszkij ajándéka a litván népnek, az 1990-ben ünnepélyes keretek között ledöntött vilniusi Lenin-szobor vagy a legszorgosabb litván szobrász, Konstantinas Bogdanas (1926–) tucatnyi hivatalos emlékműve. A hangszórókból mozgalmi énekek szólnak, de a monumentális köztéri munkák pátosza úgy mállik szét a páfrányok és mohák ölelésében, mint az indiai templomok kőtömbjei a szubtrópusi dzsungel mélyén. A Grūtas Park ironikus idézőjelek közé teszi a szocreált. A balti államokban ehhez nem kell sok bátorság, hiszen a gyarmati sorba taszított kicsiny köztársaságokban a szocialista realizmus mindvégig a gyűlölt elnyomók importművészete maradt. Amit a kortárs művészek harciasan meg-megtámadnak, mint a neves litván posztkonceptuális szobrász, Mindaugas Navakas (1952–), aki gigászi vaskampót szerelt a vasutasok sztálinista kultúrházának klasszicizáló homlokzatára. Igaz, összességében a balti népek nem sokat törődnek a szocreállal, türelmetlen utálattal sodorják félre vagy jól felfogott üzleti érzékkel odavetik az egzotikumra éhező nyugati turistáknak. Szemüket inkább a jövőre szegezik – és tehetik, mert hosszú történelmük legrózsásabb korszakát élik. A kérdés így nem az, hogy mi legyen a szovjet örökséggel, hanem hogy egy vagy két év múlva csatlakozzanak-e az euróövezethez.




Válogatott irodalom:
Personal Time. Art of Estonia, Latvia and Lithuania 1945–1995. Latvia. Ed. Anda Rottenberg. Warsaw: The Zachęta Gallery of Contemporary Art, 1996. (kat.); Krista Kodres: How to Write Art History: the Estonian Experience. In: Acta Historiae Artium Balticae 2006/1.; Art Lives in Kumu. Ed. Anu Allas – Sirje Helme – Renita Raudsepp. Tallinn, 2006. (kat.); 100 Contemporary Lithuanian Artists. Ed. Raminta Jurenaitė. Vilnius: R. Paknio leydikla, 2001.



2007/2. 36-41. o.

http://www.lnnm.lv
http:// www.ldm.lt
http:// www.ekm.ee