A fiatal német kortárs képzőművész, Gregor Schneider nagy vitát kavart művészkörökben és művészkörökön túl egy interjú miatt. A The Art Newspaper munkatársának mesélt egy régi tervéről, az emberi halál kiállításáról. „Műalkotásomban egy személy természetes halálát akarom bemutatni vagy valakit, aki éppen meghalt.” – mondta Schneider az újságírónak, majd hozzátette: „Be szeretném mutatni a halál szépségét.” A projekt gátlástalanul szenzációhajhász vagy tabudöntögetően zseniális? A brit Guardiannak adott magyarázatából minden kiderül.

Gregor Schneider a kilencvenes évek óta van jelen előbb a német, majd a nemzetközi kortárs művészeti színtéren. Építészeti terek rekonstrukciói foglalkoztatják, de elkészítette már a Kába-kő másolatát is.

„Éveken keresztül álmodtam egy szobáról, ahol az emberek békében tudtak meghalni. Ez egy egyszerű szoba: fapadlóval és tele fénnyel. Annak a szobának a másolata, amelyiket krefeldi Haus Lange-Haus Esters Múzeumban láttam Németországban; egy csodálatos alkotása az alapokra összpontosító klasszikus modern építészetnek. Megépítettem ezt a szobát (…). Akármikor szétszerelhető, repülőre rakható és felállítható a világon akárhol, annak a számára, aki érzi már napjainak a végét, s aki emberi és harmonikus környezetben szeretne meghalni.

Nem vagyok naiv, de nem hiszem, hogy bármiféle rossz vagy perverz lenne az álmomban. Szerintem egészen ártatlan. Ezért rázott meg, amikor múlt héten halálos fenyegetéseket kezdtem kapni telefonon és emailben. (…) Az elmúlt napokban újsághírek ezrei jelentek meg szerte a világban erre a két hangfoszlányra hivatkozva.

Természetesen nem én vagyok az első művész, akit a halál témája érdekel. Kétlem, hogy azok, akik 'elfajzottnak' neveznek engem, hasonlót mondanának Michelangelo Dávid-szobráról is – pedig jól tudjuk, hogy Michelangelo halottakat boncolt az anatómiai tanulmányok miatt. Nem sokkal sokkolóbb ez, mint amit én szeretnék csinálni? (…) Azt hiszem, a kultúránknak felül kéne vizsgálnia a halálhoz való viszonyát. Nem csak tabuvá vált, hanem tettlegesen próbáljuk kiszorítani a mindennapos életünkből. Az emberek régen családi körben haltak meg. Manapság kórházakban, elzárva a nyilvánosság elől.

A halál feltételei – ahogy én láttam – a német kórházakban botrányosan brutálisak és sivárak. De nem sokkal jobb a helyzet Nagy-Britanniában sem. (…) Tinédzserként az első munkám egy temetkezési vállalkozónál volt, itt Reydtben, Németország iparosított nyugati felén. Én vittem a koporsókat a templomtól a gödörig. Jól fizető munka volt, mert senki se akarta csinálni. A társam egy alkoholista és egy fogyatékos volt. Azért mond valamit a haláltól való rettegésünkről, hogy a társadalmi ranglétra legalján lévő emberek cipelik a halottainkat! Nem kéne ennek az utolsó utazásnak sokkal bensőségesebbnek és személyesebbnek lennie az ember életében?

Nemrégiben – mikor édesapán elhunyt – szereztem egy első kézből származó tapasztalatot a halálról. Személyesen szerettem volna elbúcsúztatni, valahogy a kapcsolatunk kifejezésével, így egy személyes sírkövet terveztem elkészíteni ólomból. Kiderült, hogy majdnem lehetetlen, annyi szabály van. Szerintem a haldoklónak kéne kiválasztania a rituálét és a temetést. Katolikus környezetben nőttem fel, több mint öt évig voltam gyertyavivő a helyi plébánián. Az az érzésem, hogy az egyház rituálékkal és ceremóniákkal véd meg minket a halálra való felkészüléstől, de ebben a szekuláris világban nem kellene kialakítanunk a saját módszerünket?

A saját projektemben sem akartam valaki halálát előrángatni és színpadra állítani. Azt se akarom sugallni, hogy támogatnám, ha valaki végez saját magával. Mindössze egy szobát akartam felkínálni, ahol az utolsó órát saját akaratunk szerint lehet eltölteni. (…) Aki szerint én túl gyáva vagyok saját magamat belevinni a projektbe, azoknak azt üzenem: mikor eljön az én időm, saját szobában szeretnék meghalni egy múzeum privát részén. A művészetért élek, szóval szeretnék műtárgyakkal körbevéve meghalni. Az a célom, hogy rátaláljak a gyönyörű és beteljesült halál útjára: nem tudok egy galériánál jobb helyszínt elképzelni ehhez.”

Gregor Schneider: Férfi farokkal, 2004. Schneidertől nem idegen sem a halál, sem a botrány fogalma, ahogy ezt a Saatchi Galériában bemutatott élethű holttest-szobor mutatja.