Artanzix

Szikra Renáta

OFÉLIA HAZATÉRT

Hazatért a britek kedvenc festménye, Sir John Everett Millais virágok közt lebegő Oféliája, amely a Preraffaeliták: a viktoriánus avantgárd kiállítással turnézott 2012 óta a világ körül. A visszatérést ünneplő brit sajtó, köztük a The Telegraph összegyűjtött néhány érdekes adalékot a festmény keletkezésének eddig kevéssé ismert körülményeiről. Millais ugyanis, hogy a zsombékos vízpartot minden apró részletében hűen adhassa vissza a vásznon, 1851-ben a festői Hogsmill folyócska partján ütött tanyát és öt hónapon át napi 10-11 órát dolgozott időjárástól függetlenül az elővázlatokon és a képen, sőt amikor szelesre és esősre fordult az idő, még kunyhót is eszkábált állványa fölé. Eredetileg egy helyes vízipatkányt is megörökített a kép jobb felső sarkában, de ezt barátai és rokonai nyomására végül eltávolította a képről. Mivel modelljét, D. G. Rossetti későbbi feleségét, az akkor 19 éves Elizabeth Siddalt nem fektethette a fagyos Hogsmillbe, neki tetőtől talpig jelmezben egy vízzel teli kádban kellett hevernie. A szokatlan modellkedésnek óhatatlanul súlyos megfázás lett a vége, hiába igyekeztek a kádat alulról olajlámpásokkal melegen tartani. A leggyakrabban reprodukált preraffaelita festmény (amely toronymagasan áll a képeslap-eladási listákon is) 117 éve, gyakorlatilag a galéria megnyitásával együtt került a Tatebe, és értékét legalább 30 millió fontra becsülik.


Sir John Everett Millais: Ofélia, 1851-2, olaj, vászon, 76,2 × 111,8 cm, Tate Britain

 

 

PIPACS VÉRE

A leglátványosabb első világháborús emlékmű egyáltalán nem hasonlít az egyenemlékművek kőbe-bronzba dermedt katonáihoz. Elevenen és vörösen lüktet a londoni Tower körül, mintha annak a 888 246 katonának a kiontott vére volna, akik a háború négy éve alatt a kontinensen és a gyarmatokon vívott harcokban a koronáért áldozták életüket, vagy évek múlva a fronton szerzett sérülésekbe haltak bele. Paul Cummins keramikus-képzőművész vörös pipacsmezejét augusztus elején telepítette önkéntesek serege a Tower falainak tövébe, ahol 1914-ben a sorozóirodákban tolongó londoni ifjak az első kiképzést kapták. Az installáció címe – Véráztatta földek és tenger vörös – egy névtelen angol katona utolsó leveléből vett idézet, amire egy chesterfieldi archívumban kutatva talált Cummins, a pipacs pedig egy korabeli költeményben vált a Flandriában elesett angol katonák véres szimbólumává. Hogy a hadsereg sosem arctalan gépezet és itt is egyéni sorstragédiákról van szó, arra az egyenként megformázott virágkelyhek utalnak. A várfal nyílásain kiömlő és alatta elterülő virágszőnyeg átlebben a járókelők fölött és folyamatosan gyarapodik. Az utolsó (888 246.) pipacsot 2014. november 11-én, a fegyverszünet megkötésének napján ültetik majd a Tower mellé. Ezt követően a pipacsokat 25 fontért lehet megvásárolni, a befolyt összeg egy része a katonai veteránokat támogató jótékonysági szervezetekhez jut.

Paul Cummins: Blood Swept Lands and Seas of Red, The Tower of London, 2014. november 11-ig.


Paul Cummins I. világháborús emlékműve, a Blood Swept Lands and Seas of Red a londoni Tower tövében

 

PARADICSOM/FA

Sam Van Aken amerikai képzőművész, egyetemi professzor New Eden sorozatának részeként több helyen kiállította már azokat a csodafáit, amelyek egy törzsön negyvenféle csonthéjas gyümölcsöt (köztük szilva, ringló, nektarin, sárga- és őszibarack, cseresznye) teremnek. A tavasszal fehérben és rózsaszínben pompázó hibrideket eleven szoborként, köztéri műalkotásként kezeli. Különleges fáiból az első ligetet idén telepíti Portland (Maine) újépítésű lakóparkjába, Thompson Pointba. A városi kertészkedés újhullámában a 40 gyümölcsű fa aktuális témákat érint: génbankként a régi jól bevált és őshonos fajták egy törzsre oltásával és megőrzésével a biodiverzitás fontosságát hangsúlyozza. A kis helyen sokféle gyümölcsöt folyamatosan termő fa praktikus szempontból nézve egy egész gyümölcsöst helyettesít alig pár négyzetméternyi helyen, ami egy városi tanya vagy közpark szempontjából sem mindegy. Mégis, Van Aken új édenkert allegóriája minden praktikuma ellenére inkább műalkotás, ami szépségével és meghökkentő gyümölcsegyüttállásaival hat.


Sam Van Aken: 40 gyümölcsű fa, szemző vázlat © Sam Van Aken Ronald Feldman Fine Art hozzájárulásával

 

VIGYÁZAT, CSÚSZIK!

Olafur Eliasson dán–izlandi képzőművésznek a Louisiana Modern Művészeti Múzeum rendez szóló kiállítást idén ősszel. A Koppenhága melletti hatalmas parkban épült modernista épületet nemcsak a tengeri panoráma teszi különlegessé, hanem hogy faltól falig ablakain belép a táj, a galériatér összemosódik a szoborparkkal. Eliasson helyspecifikus művével a természet és az épített táj kapcsolatára alapozott, amikor a különálló déli szárnyba egy (kissé ugyan kietlen) mesterséges folyómedret telepített. A kilátás helyett felülvilágítók és fluoreszkáló fények dominálnak és a kopár tájon átcsörgedező patak, amit a látogatók teremről teremre követhetnek. A Riverbed Walter De Maria 1977-es ikonikus landart művét, az 1980 óta állandó installációként New Yorkban látható, földdel feltöltött white cube teret (Earth Room) idézi, miközben tudjuk, hogy nem hommage-ról van szó, csak Eliasson gigantikus installációi sorában szilárd matériához érkezett. A hatalmas napkorong aranyfényében fürdetett (The Weather Project, Tate Modern, 2003–4) vagy ködalagútban (Your blind passager, Arken, 2010) magára hagyott látogató most a sziklákon és köveken csúszkálva lép kontaktusba egy természeti jelenséggel. Hiába kapaszkodik az embert körülvevő fizikai világról alkotott sztereotípiákba, a közvetlen és nagyon tömény érzéki tapasztalat minden bizonnyal ezúttal is revelatív élményt jelent majd.

Riverbed. Olafur Eliasson. Louisiana Museum of Modern Art, Humlebæk, 2015. január 4-ig.


Olafur Eliasson: Riverbed, 2014 (az installáció részlete) © Louisiana Museum of Modern Art, Humlebæk © Fotó: Anders Sune Berg