László Fülöp (1869-1937) anyagi értelemben mindenképp nagyon látványos karrierje talán csak Munkácsy Mihályéhoz mérhető. László reménytelenül szegény családban született, ahol ráadásul még az apa könnyelműsége is nehezítette az anya és a gyerekek sorsát. A14 éves fiú először egy Neumann nevű cégtáblafestőnél vállalt munkát havi öt forintért, majd később Strelisky Sándor fotóműtermében volt retusőr. Strelisky bátorította a fiút a további tanulásra, s ajánlotta is az Iparművészeti Iskolába. Nemcsak a család szegénységére, hanem apja durvaságára is jellemző, hogy midőn 1886 szilveszterén a 17 éves ifjú üdvözlőkártyákat vásárolt, hogy szeretteinek s köztük Streliskynek is kifejezze jókívánságait, apja annyira elverte az értelmetlennek vélt pénzpocsékolás miatt, hogy László egész életén át szenvedte ennek a lelki megaláztatásnak a terhét. Az Iparművészeti Iskola, majd később a Mintarajziskola növendéke 1888 nyarán ismerkedett meg Galambos Pál, nagytekintélyű óbecsei ügyvéddel, aki meghívta délvidéki birtokára, s mindjárt 50-100 forintos portrémegrendelésekkel is megbízta. László később boldogan emlékezett vissza az 1891-ig többször megismétlődő óbecsei nyaralásokra. A portrék mellett a művész népi életképeihez is Óbecsén talált megfelelő témát és modelleket. 1889-ben már a müncheni akadémia növendéke volt a rendkívül takarékosan és józanul élő ifjú. Kávéházakba - más művésznövendékektől eltérően - nem járt, havi 20 márkás szobája mellett az 1,50-es káposztás sertéssült-ebédekről és a húsz pfenninges kolbászokról is érdemesnek tartotta megemlékezni későbbi naplóiban, sőt havi öt márkás részletre egy fényképezőgépet is vásárolt. Ekkoriban már komolyabb jövedelmei is adódtak, hiszen 1890 nyarán a Bánátban festette meg Polákovicsné egész alakos portréját, melyért mindjárt 1000 forint ütötte markát. 

 

1890 őszén Párizsba utazott, s takarékosságára jellemző, hogy a pénzt 150 forintos részletekben kérte átutaltatni párizsi címére. A párizsi Julien Akadémia növendékeként is megelégedett a másfél frankos szerény ebédekkel. 1891-ben visszatért Münchenbe, s az ott eltöltött egy év meghatározó volt további életére nézve. László, már 1888-tól rendszeresen kiállított a Műcsarnok tárlatain, rendszerint népi zsánerképeket és kisebb számban arcképeket. 1891-ben komoly budapesti elismerésben részesült, hiszen a Regélő asszony című képre megkapta a Műbarátok 1500 forintos díját. Ugyanekkor állami ösztöndíjban is részesült, és önzetlenségére jellemző, hogy az ösztöndíjról - megfelelő anyagi helyzetben lévén - lemondott egy szegényebb művésztársa javára. Ekkor már - 1891-ben magyarosította Laub családnevét Lászlóra - a budapesti kiállításokon is tudott eladni képeket. Ekkoriban, 1892 elején fogott hozzá legnagyobb sikerű zsánerképéhez, az eredetileg A müncheni udvari sörházban címen kiállított, ma Hofbrauhaus címen ismert festményéhez. A kép egyik angol turistaként ábrázolt modellje a müncheni jelmezbálon megismert Miss Lucy Guinnes volt, aki iránt egyből szerelemre lobbant, s aki 1900-ban felesége is lett. A festményt 1800 forintért állította ki az 1892-es téli kiállításon, s a kép vásárlójában, Ignaz von Wechselmann lovag személyében olyan embert ismert meg, akit később önálló portrén is lefestett, s aki annyira megszerette a festményt, hogy a később már jómódban élő művész viszszavásárlásra tett kérelmére is nemet mondott. A képért 1500 forintot kapott, a 300 forintos különbözet pedig bizonyára a Képzőművészeti Társulatot illette.

 

 

László 1892 nyaráig maradt Münchenben, majd Budapestre hazatérve arcképfestésből tartotta fenn magát, s igyekezett támogatni testvéreit és édesanyját. Az 1894-es év újabb fordulópontot hozott az életében, hiszen Koronghi Lippich Elek közvetítésével ekkor jutott hozzá első uralkodói megrendeléséhez. A szófiai Cosmos kiadó sokszorosítás céljából kívánta elkészíttetni Ferdinánd bolgár fejedelem és felesége arcképeit, s anyagi okokból lehetőleg tehetséges pályakezdőt kerestek a feladatra. Az egyenként 600 forintos portrémegrendelés nem annyira anyagi szempontból volt jelentős Lászlónak, hanem azon kapcsolatok megalapozása miatt, melyekhez a Coburg-Gotha házból származó, magyarul is kiválóan beszélő Ferdinánd révén juthatott. S valóban, néhány év múlva már Németországban festett 2-4000 márkáért portrékat, s ezek az árak már közel álltak egy nemzetközileg is befutott arcképfestő áraihoz. 1895-ben Drezdában festette meg Mányoki Ádám Rákóczi-arcképének másolatát Zemplén vármegye részére 700 forintért. 1895-1896-ban egyre több 1000 forintos megrendelése akadt, 1896-ban pedig már a Szépművészeti Múzeum is vásárolt tőle. A kissé szentimentális hangulatú Esti harangszó című munkája az első múzeumi darab volt az életműben. Lippich Elek más, értékes megbízások mellett így írt a vásárlás eredményéről: „Szabolcs vármegye Kossuth portrét akar festetni Önnel. Keresse föl az alispánt Nyíregyházán, kérjen 2000 forintot a képért, vállalja el 1500-ért, de semmi esetre sem kevesebbért. Tegnap a képakasztó bizottság határozott a Szépművészeti Múzeumba szánt festményről. Az Ön képére, az Esti harangszóra esett a választás. Találtam egy vevőt a Hulló levelekre. Odaadná 500 forintért?"

 

A Hulló levelek (1895) László Fülöp egyik legismertebb zsánerképe. Az őszi parkban, régi egyenruhájában magányosan üldögélő agg honvéd képét László 800 forintos áron mutatta be a Műcsarnok 1895-ös téli kiállításán. Egy év múlva Lippich talált rá vevőt, s a festmény azóta is több kiállításon és aukción megfordult. 1970-ben a BÁV-nál 8000 forintért talált vevőre, majd később a Polgár Galériában árverezték. A 2002-es aukción a 2 millió forint fölötti kikiáltási áron senki nem licitált a képre, amely az árverés után mégis elkelt. A 2004-es év nagysikerű londoni László Fülöp-kiállításának már az egyik legmagasabb értékre biztosított darabja volt.

 

 

A 19. század utolsó éveire László Fülöp itthon és külföldön is elismert művésszé vált. Még amerikai ügyfelei is akadtak, mint például az az úr, aki egy angol szigetre hívta meg a művészt csupán egyetlen portré megfestése végett, fizetve minden költségét, s azonfelül még 5000 forint tiszteletdíjat is. Ekkor már készen állt a hatalmas, 40 ezer forintos költséggel felépült műteremvilla az akkori Pálma utcában, amelynek egyéves rezsije, beleértve a banki hitelek kamatait is, 2200 forintot tett ki. László villája két bérbe adandó műtermet, s egy hasonló bérlakást is magában foglalt, évi 400-400, illetve a lakásért 700 forintos bérleti díjjal. Sőt, édesanyjának még külön kisházat is építtetett a villa mellé. Alaposan bebiztosította tehát mind maga, mind családtagjai jövőjét. Középkori kastélyt idéző otthonát azonban nem sokáig élvezhette. 1903-ban végleg elköltözött Budapestről, s ennek fő oka Éva kislányuk korai halála volt. 1903 és 1907 között, ha nem volt éppen valamelyik uralkodó vagy arisztokrata vendége, Bécsben élt, s 1907-ben végleg Londonba költözött feleségével és fiaikkal együtt. A legszorosabb magyar baráti kötelékei is meglazultak. Galambos úr, aki oly lelkesen támogatta a fiatal művészt, 1892-ben megtagadott tőle egy kisebb hitelkérelmet, s ez Lászlót, aki oly kényesen ügyelt a pénzügyi korrektségre, nagyon rosszul érintette. Lippich Elek, aki 1900-ban az egyik násznagy volt László és Lucy Guinness írországi esküvőjén, rossz néven vette, hogy az egyre sikeresebb művész immár az ő közreműködése nélkül szervezi megrendeléseit, s így az ő kapcsolatuk sem tartott sokáig. A még Budapesten készült művei közül a kormány által megvásárolt Görgey Artúr-arcképet (1901-6000 forint) és Ferenc József portréját (1901-12000 korona) érdemes a legdrágábbak között megemlítenünk.

 

László anyagi gyarapodásának üteme az 1890-es évek közepétől kezdve egészen az I. világháborúig meredek ívben emelkedett. 1905-ben csak Ausztriában évi 2000 fontot keresett, ami körülbelül 25 ezer forintnak (az új pénzrendszer szerint 50 ezer koronának felelt meg). 1908-ban már egyetlen Amerikában eltöltött hónap elég volt, hogy ezt a 2000 fontot megkeresse. 1923-ban pedig megfestette élete egyik legdrágább arcképét, melyért 1575 font tiszteletdíj illette meg. Ugyanakkor büszkén jegyezte föl azt is, hogy 1907-ben VII. Edward, angol király leányának, Victoria főhercegnőnek az arcképével három délután, összesen négy órai munkával 200 fontot keresett. Az 1910-1920-as években évi 20-25 ezer font jövedelemmel rendelkezett, s ez mindenképp a legvagyonosabb festők között jelölte ki a helyét. 1912-ben Ferenc József nemesi címet adományozott neki (ekkortól használta a lombosi előnevet). A társadalmi és anyagi elismertségnek ezen a csúcsán a művész már joggal érezhette volna teljes biztonságban magát.

 

 

 

Mint oly sok mindennek Európában, László biztonságának is az I. világháború vetett véget. Hirtelen kapott észbe, hogy addig még nem folyamodott komolyan az angol állampolgárságért. A háborús időkben ebből kellemetlenségei támadhatnak, s támadtak is. Hiába kapta meg még 1914 során az új állampolgárságot, az Anglia és az Osztrák-Magyar Monarchia közötti hadiállapot beláthatatlan bonyodalmakat okozott az életében. Először a magyar sajtóban kiáltották ki árulónak, majd az angol hatóságok kezdték el figyelni. László ugyanis továbbra sem szűnt meg támogatni Budapesten élő rokonait, s ez hadiállapot esetén az ellenség támogatásával volt egyenértékű. A háborús konfliktusban semleges Hollandián, majd később a madridi orosz követen keresztül próbált pénzt hazaküldeni, de titkos akciói hamar kitudódtak. Ráadásul a bécsi tartózkodása alatt megkeresett, s biztonsági okokból Bécsben hagyott vagyonát - mintegy 20 ezer fontot, melyeknek kamataiból rokonait támogatta - az osztrák hatóságok, mint ellenséges vagyont, konfiskálták. Ebben a kettős szorításban a legszörnyűbb végkifejlet az volt, hogy 1917 szeptemberében az angol rendőrség letartóztatta, s a fenti tényeken alapuló, de lényegesen eltúlzott vádak alapján, bebörtönözték. Lászlót a börtönélet, az igazságtalanság, a család hiánya nagyon megviselte. A börtönben szinte semmit nem evett, csak a felesége által beküldött ételeket fogyasztotta. A börtönben saját költségén tartotta fenn magát, s ez - ahogy önéletrajzában hangsúlyozta - heti 2 font 10 shillinget tettek ki. Ha eljátszunk a gondolattal: egyetlen portréja ára akár 15 évi börtönélet fedezésére is elegendő lett volna. „Szerencsére" börtönélete csak 1918 májusáig tartott, ekkor azonban hosszabb szanatóriumi kezelésnek vetette alá magát. Majd' két év telt el letartóztatása után, amikor végre újra láthatta otthonát.

 

 

 

Lászlót a sokéves megfeszített munka, a háborús megpróbáltatások lelkileg és testileg is kimerítették. Ő, aki annyira szeretett modelljeivel társalogni, s akinek minden portréja egy eleven párbeszéd festői lenyomata volt, nemcsak a portréfestésből ábrándult ki, hanem az emberekből is. Már nem tartotta olyan érdekesnek a műtermét még mindig gyakran fölkereső szépasszonyokat, sőt olyan eset is előfordult, hogy egyszerűen félbehagyta a képet, a modellt pedig eltanácsolta műterméből. 1930-ban Párizsban egy szokatlanul kellemetlen házaspár rendelt portrét a művésztől. Lászlót nagyon bosszantotta kiállhatatlan modoruk, a kulturálatlan gazdagságnak az a visszatetsző fölényessége, amely alapján mindenkinél okosabbnak képzelték magukat, így visszautasította a megrendelést. Egy barátjának így kommentálta az esetet: „Pénzarrogancia! Keressen inkább valaki más 1500 fontot!"

 

Nem véletlen, hogy László az 1920-as évektől egyre gyakrabban festett tájakat. Ekkoriban is sokat utazott, de már nem annyira a portrémegrendelések után, hanem saját kedvére, s elsősorban a megörökítendő tájélmények miatt. Élete vége felé bevallotta, hogy legjobb műveinek nem is az arcképeit, hanem tájképeit tartotta. Utolsó kiállításán, 1937 őszén, Londonban már csak tájképeket mutatott be, a kiállítás sikerét azonban már nem érhette meg. A megnyitó előtti napon váratlanul meghalt.

 

 

 

Mint minden divatos festő esetében, László Fülöpnél is bekövetkezett az a változás, amely a művész halálát követő hosszabb-rövidebb idő elteltével a festő képárait a sokszor lehetetlenül magas divatáraktól a reálisabb műkereskedelmi árak felé mozdítja el. László mai műkereskedelemi értéke sem itthon, sem Angliában nincs arányban egykori magas áraival. A mai - nagyon ritka - 40-50 ezer fontos angliai László Fülöp-árak annak piacnak a szinte bevehetetlen csúcsán helyezkednek el, amelyben a László-képek átlagárai inkább a 10 ezer font körüli szegmensben foglalnak helyet. Magyarországon annyiban más a helyzet, hogy itthon lényegesen kevesebb László-kép található akár a magángyűjteményekben, akár a műkereskedelemben. Az elmúlt évtizedek hazai műkereskedelmében inkább azok a korai zsánerképek és zsánertanulmányok fordultak meg, amelyek még a művészettörténetileg elismertebb festőktől is csak nehezen értékesíthetők. Kínálatban és árrekordok tekintetében is a Kieselbach Galéria 1999. decemberi árverése jelentett áttörést. Az aukción egy olyan, több mint húszdarabos László Fülöp-kollekció került a piacra, amelyben végre kiváló portrék, sőt tájképek is szerepeltek. A több 1 millió forintos leütés mellett egy fekvőakt-kompozíció 3,8 milliós leütési ára olyan rekordot állított fel, melyet azt megelőzően László képei még csak meg sem közelítettek. A műveket javarészt angol, s feltehetőleg a családhoz tartozó vásárló vette meg, hiszen a Christie's idei londoni kiállításán több művet is viszontláthattunk az anyagból. Az utóbbi évek legszebb László-művével azonban a Mű-terem Galéria 2002 őszi árverésén találkozhattunk. Az 1896-ban festett, Majláth Erzsébet és Stefanie grófnők kettős portréja nemcsak kvalitásban, hanem ár tekintetében is új rekordot jelentett. A hétmillió forintos leütési ár teljesen szinkronban volt László Fülöp nemzetközi árszínvonalával.

 

 

Ez az év, legalábbis ami a művészettörténetet illeti, László Fülöp éve. Londonban nagysikerű és látványos kiállítás mutatta be az életmű legszebb darabjait, köztük olyan ritkaságokat is, mint Vilmos császár életnagyságú portréja. A háborúban súlyosan megrongált képet most, erre az alkalomra, végre restaurálták. A londoni Paul Holbertson kiadó szép és tartalmas tanulmánykötetet jelentetett meg a művészről. Budapesten az Ernst Múzeum készül egy László Fülöp-kiállításra. A májusban nyíló kiállításon nemcsak a hazai gyűjtemények kiváló darabjaival, hanem számos, külföldi gyűjteményben őrzött munkával is találkozhatunk. Amennyire a tapasztalatok alapján megjósolható, ezek az események a műkereskedelemben sem maradnak következmények nélkül.