Picasso és a mesterek
Kiállításajánló
A „Picasso” márkajelzés mindenhol működik. A spanyol mester neve tizenkétezer látogatót vonzott egy hódmezővásárhelyi kerámiatárlatra – de Párizsban is ugyanúgy az ősz szenzációjaként reklámozzák a Picasso és a mesterek című óriáskiállítást. A Grand Palais-ban megrendezett bemutató biztosra ment: az avantgárd képzőművészet legismertebb sztárja mellé még néhány tetszőleges klasszikust is odaillesztett. Egy jó adag El Greco, egy-két Monet, kevéske Renoir, csipetnyi Velazquez és persze Van Gogh. Elsőre hajánál fogva előrángatott ötletnek tűnik az öntörvényű Picassóhoz előfutárokat társítani. Hiszen a kopasz zseni éppen azzal vívta ki kortársai és a hálás utókor megbecsülését, hogy örökké képes volt a megújulásra.
Pablo Picasso: Reggeli a szabadban Manet után, 1960, olaj, vászon, 114×146 cm, Collection Nahmad© Succession Picasso 2008
A 19. század utolsó évtizedét Picasso – korkedvezményes kölyökzseniként – a barcelonai művészeti iskola és a madridi San Fernando Királyi Akadémia padjaiban töltötte, a lehető legklasszikusabb stúdiumok közepette: szabadkezi rajz antik szobrok után, nagy spanyol festők múzeumi remekműveinek másolása, történeti kompozíciók, vallásos tárgyú képek, studírozás, modellálás, lakkozás. Picasso őrült fiatal volt, mindössze 19 éves mikor Párizsba tette át a székhelyét – szivacsként szívta magába a hatásokat. A nehézkes spanyol akadémikus modort hamar elfeledte, megmártózott a szimbolizmusban (kék és rózsaszín korszak), majd lenyűgözték a primitív régiségek (néger korszak).
A korai kubizmus iskolateremtő főművében, az 1907-es Avignoni kisasszonyokban kibogozhatatlanul keverednek egymással a durván vicsorgó afrikai maszkok, Matisse rózsaszín kaucsukbabái az Életörömből, Cézanne nyers és vaskos női tomporai a Nagy fürdőzőkből és El Greco hajladozó nyúlánk márványaktjai Az Ötödik pecsét feltöréséből. A Grand Palais pazar sikerkiállításán nem szerepel az Avignoni kisasszonyok, viszont van másik 210 remekmű. Előképek, párhuzamok, parafrázisok és variációk.
Pablo Picasso: Algériai nők (E variáns), 1955, olaj, vászon, 46,1×55 cm, San Francisco Museum of Modern Art, San Francisco© Succession Picasso 2008
Erre a stílusra írta át a festészet múzeumi klasszikusait. Elsőként Delacroix-t – de nem az egyik dagályosan romantikus nagykompozícióját, hanem egy kisszerű egzotikus zsánerjelenetét, az Algír nőket. Picasso 1954-ben látott neki az orientalista témának, mindjárt meg is festette 24 változatban. A szerényen pihegő, arab nőalakokból mellüket meresztő szürreális fantázialényeket varázsolt, jókedvű kubista síkokkal és tarka vonal-arabeszkekkel. (Mivel a Delacroix-t a Louvre gyűjteménye őrzi, a kiállításnak ez az egysége itt látható.) Pár évvel később Velazquez került sorra, a kannibálösztönű avantgárd zseni őt is felfalta. Illetve egészen pontosan nem is Velazquezt, hanem a szegény Marguerite infánsnőt, akinek rózsaszín pofiját vad zöldek és kékek rondították el, hímzett kecses szoknyája pedig szögletes, kanárisárga dobozzá lényegült át.
De nem jártak jobban a klasszikus korok patikamérlegen kimért női aktjai sem, Picasso a márványbőrű Ingres-szépségekből otromba szürke vadállatokat faragott, riasztó méretű lábfejjel, szétcsúszó anatómiával és kihangsúlyozott genitáliákkal. Akárcsak a Reggeli a szabadban parafrázisánál, ahol a bal oldali, egész klasszikus nőalak növesztett irdatlan méretű feneket, miközben jellegzetes testrészei sovány vonalkává zsugorodtak össze. (Ez a kiállításrész az eredeti Manet-festmény mellett, a Musée d'Orsay-ban tekinthető meg.) A Picasso-forradalom még mindig működik, önmagában nem tudna botrányt okozni, beleivódott már a hétköznapi vizuális kultúránkba, de a párizsi kurátorok gondoskodtak a kontrasztos környezetről. Az avantgárd perzselő lángszórójának pusztító hője még ma is érződik.
Grand Palais – Musée du Louvre – Musée d'Orsay, Párizs
2008. október 8. – 2009. február 2.
R. G.
Artmagazin 2008/6. 22-23. o.