„A meghalás anyagilag megmentett”

Birkás Ákos festő

Dékei Krisztina

A magyar művészeti élet mostanra tudta feldolgozni Birkás Ákos 2000-ben bekövetkezett stílusváltásának sokkját. Mára talán már nem keltenek megdöbbenést az újságok etnikai konfliktusokkal, politikai zavargásokkal foglalkozó oldalairól ismerős képei, amelyek a robbanással fenyegető témákat finom vonalakkal, vékony rétegben felvitt élénk színekkel, egyszerű kompozícióba adaptálják. Noha Birkás Ákos – az Arte tvcsatorna portréfilmjének tanúsága szerint – a kollektív feszültségek mögött is a személyes élet megoldatlanságait, a gyerekkorban, a neveltetésben gyökerező belső életproblémákat kutatja, sajátjaiból nem sokat árul el.

Full 001081

© Artmagazin © fotó: Szmolka Zoltán


Gondolkodtál már azon, hogy milyen pozíciót foglalsz el a kortárs magyar és nemzetközi művészetben? 

Nem helyezem magam semelyik dobozba, de nem is az én feladatom. Nem foglalkozom ezzel, szabadon akarok dolgozni.

Jó, akkor ne dobozoljunk. Esetleg haladjunk kronologikusan?

Talán kezdjük a múzeumi fotókkal… Korábbról kezdeném, mert fotózni csak 1975-ben kezdtem. Miután 1965-ben befejeztem a Képzőművészeti Főiskolát, körülbelül öt évig portrékat próbáltam festeni. Ez az Iparterv-kiállítások idején teljesen időszerűtlen program volt. De ma, kissé távolabbról nézve azt mondhatnám, hogy engem is a redukálás szándéka vezetett, csak nem az absztrakció vagy a jelképzés felé. Akkoriban valamiféle „pusztán emberire” redukált művészetet képzeltem el – némi művészetellenes negativizmussal. Csúnya kis képek voltak, nem szerette őket senki. Később, a kilencvenes években, amikor már hozzájutottam a brit festészettel kapcsolatos könyvekhez, és láttam kiállításokat is, foglalkoztatni kezdett az úgynevezett London School kialakulása. Hogyan jött ott létre ez a francia, illetve amerikai mainstreamtől független művészeti közeg az ötvenes-hatvanas években? Frank Auerbach 1955 körül pont azt festette meg, amit én szerettem volna jó tíz évvel később: „puszta emberire” redukált, mélységesen pesszimista, egzisztencialista ihletettségű portrékat. Nagyon erős, szép képek – és szintén huszonévesen festette őket.

Mi inspirált akkoriban? 

A hatvanas évek végén az egzisztencializmus bűvölt el, ami eredetileg a negyvenes-ötvenes évek régi, nyugati értelmiségi elitjének a divatos gondolkodása volt. Az én időmben, a ‘68-as párizsi diáklázadás idején ugyan volt még egy kis szerepe az egzisztencializmusnak – de csak az öregek szemében. Rám nagyon erősen hatott, még Pascalt meg Szent Ágostont is egzisztencialista szemmel olvastam, ami persze húszévesen egyáltalán nem olyan abszurd. Szóval azt hittem, ez lesz az ellenállásom alapja. Tévedtem. Nálunk a nemes és aszketikus egzisztencializmus csak a marxizmus megtűrt és megfélemlített, szerencsétlen kis albérlője volt. Eltartott egy ideig, amíg erre nagy keservesen rájöttem. Kifosztva éreztem magam, de fiatal voltam, új irányba tapogatóztam. A hetvenes években a francia strukturalizmus kezdett foglalkoztatni. Az volt a varázsa, hogy rajtam kívül álló, nem az én élményemtől függő konstrukcióként jelent meg – azonban valahogy mégis a tágas, belső egzisztencialista élménytérben lebegve… Azt hiszem, igazából erről szólnak a múzeumi fotók: kulturális „struktúrák” lebegéséről egy belső térben.

És mi történt ezekkel a hatvanas években festett portrékkal? Kiállítottad őket valahol?  

1971-ben úgy döntöttem, hogy megsemmisítem őket. Este levittem az egészet, és beraktam a kukába. Másnap reggel megdöbbenve láttam, hogy ott sorakozik 25-30 képem az utcán a kukáknak és az autóknak támasztva. Nagy bemutató volt! Rémülten összekapkodtam őket, de most már a farostlemezeket egyenként összetörve gyömöszöltem a kukákba. Olyan volt, mint egy mészárlás – nagyon vad kétségbeesés lehetett bennem. Öt-hat darabot mégis visszavettem és félretettem, és igyekeztem elfelejteni az egészet. A kilencvenes években aztán láttam, hogyan alakult az új magyar kánon, és úgy tűnt, hogy ezek az első képeim Magyarországon soha senkit nem fognak érdekelni. Így 1996-ban a megmaradt darabokat külföldön állítottam ki, aztán eltűntek a szemem elől. Egészen addig, míg egy kölni vendégségben a vacsorára terített asztal fölött két egészen korai Baselitz-kép, két gyönyörű, szürke és rettenetes valami mellett meg nem láttam az egyik régi, agyongyötört önarcképemet. Az lepett meg, hogy ennek az összeállításnak volt értelme! Csak hát ez nem dicsőséget, hanem egy csomó kínzó kérdést jelentett. Az aránytalan nagyságrend megszégyenítő kérdését talán hagyjuk. De hogy állunk a magyar művészet skatulyájával, ha a munkámnak ebben a skatulyában nem volt, Baselitzé mellett viszont volt értelme? Nos, bevallom: kínlódom a magyar művészet fogalmával.

Miért? 

Mert a „magyar művészet” egy politikai akarat eredménye, és nem a művészi érzékenységé. A művésznek csak töltelék szerepe van a politikai üzenet, a politikai akarat megtestesítésében. Jó, ez túlzás. De az a produkciós klisé, hogy a magyar művész dolga a nagyvilág művészetének impulzusait lecsatornázni a hazai tájra – például legyen nekünk is tengerünk, mint a nagy nemzeteknek, de a miénk legyen azért inkább kicsi, és ne legyen nagyon hideg –, ez a minta generációk óta jól működik, mert kiszolgálja a hazai közönséget. Sok értelme nincs. A népzenén, -táncon, -költészeten, népi iparművészeten és építészeten kívül nem nagyon van nemzeti művészet, legfeljebb azok a 19. századi művek, amelyek kimondottan a nemzeti eszmét propagálják. A többi csak kínlódás a magyar nemzeti művészet fogalmával… A nyolcvanas évek közepétől a kilencvenes évek elejéig több mint tíz, a mai magyar művészetet bemutató csoportkiállításon vettem részt. Ez hazai szemmel persze nagy kitüntetés. De még egyetlen külföldi sem keresett meg ilyen kiállítás alapján.

Arra gondolsz, hogy a magyar művészet zárvány, és csak akkor létezhet, ha nem belső perspektívából tekintünk rá? Ekkor vehetjük észre az értékeit?

Én csak arra gondolok, hogy akár külső, akár belső perspektívából, de nagyon sok kérdést kell felvetni a közhelyeinkkel és a maguktól értetődő önértelmezéseinkkel kapcsolatban. Nagy a különbség a között az elképzelés között, amit magunknak magunkról kialakítunk – ami mondjuk a kánon –, és a között, ami részünkről, magyar részről eredeti művészi teljesítmény. A kánon ugyan elengedhetetlen az olajozott nemzeti kulturális diskurzushoz, de ezen a kereten túl aligha érdekel valakit.

De a nyolcvanas évek elején te is „vállaltál” egy kánont, az új festészetet, még ha ez az olasz/német tendencia magyarországi „lefordítása” volt is… Hát igen…Ami a nyolcvanas évek magyar festészetét illeti, az most a szereplőivel együtt nagyon le van sajnálva. Lehet, hogy újraértékelik egyszer?

Nem hiszem. A magyar művészet számára ez már egy elveszett évtized marad, úgy tűnik, csak a hetvenes évek underground művészete képvisel értéket. Pedig a nyolcvanas évek festészete érdekes lehetne, mint egy helyi, kelet-európai kísérlet a művészi szabadság újraértelmezésére. Szabad lehet-e a művész az ideológiai imperatívuszoktól? S ha igen, szükségszerűen erkölcsi vesztébe rohan-e? A nyolcvanas évek magyar festészetét megsemmisítő erkölcsi ítélet terheli amiatt a szabadságvágy miatt, ami tulajdonképpen az avantgardista művészet alapvető sajátja – lenne, csak a hetvenes évek underground képzőművészete valahogy feladta. Tudom, ez így vitatható. Többfajta szabadságértelmezés létezik, mivel tökéletes szabadság nincs. Röviden: az új festészet azért tetszett, mert energiákat szabadított fel bennem, másoknak meg pont ezért nem tetszett. 

Full 001082

Birkás Ákos: Tükör, önarckép, 1968, olaj, farost, kb. 60 × 100 cm (megsemmisült), © a művész jóvoltából © fotó: a művész jóvoltából

Létezik valamilyen jellegzetes kelet-európai művészi hang? 

A kilencvenes években az ovális képeimből volt kiállítás Párizsban: franciaországi anyag, kiegészítve néhány, pár évvel korábban Budapesten festett képpel. A megnyitóra magyarok is eljöttek, s mind a fojtott, barnás-szürkés, régebbi képekhez mentek, a franciák meg az új, vitálisabb színesekhez. Ennyi az egész? Talán igen. Azért megpróbálom árnyalni. A lefojtott képek a kilencvenes évek elején készültek, amikor még évente néhány hónapot itthon is dolgoztam. Szerettem volna rátalálni egy magyar festői hangra, sőt egy mintára a magyar festészetben, amelyben utalást látok arra a „transzcendenciára”, amit a képeimben kerestem. Nem volt nagy a választék. Végül Ferenczy Károly Háromkirályok vonulása című munkájánál állapodtam meg. Ez a mű az agyonfestett, implodált kép ideálját testesíti meg a hazai horizonton, a kimondhatatlan súlya alatti összeroppanás hősi dicsőségét, a világ nagysága előtti elnémulást. Hallgatás mint legvégső erény – ha itt maradok, úgy maradok. De kikerültem Berlinbe, és ott felébredtem: a művészet nem hallgatás, hanem kisugárzás kérdése. Ez a felismerés kihívást jelentett.

És kint ismert művész lettél... Mi kellett hozzá? 

Szerencse. Ahogy az életem alakult, abban nem volt terv, sem szisztéma, csak az, hogy a művészet fontos. Ösztönösen, egyik helyzetből a másikba bukdácsolva alakult minden. Nem hiszem, hogy ma ez minta lehetne. Amint elmentem Magyarországról, valahogy meg tudtam élni a festészetből. Szerencsém volt. Például a fordulat után egy keletnémet művészeti író kijutott az USA-ba meg Kanadába, és végigjárt, megnézett mindent, amit csak tudott. Montrealban egy galéria irodájában látott egy képet, s valahogyan ráismert, hogy kelet-európai munka. Megjegyezte a nevemet, visszatérve Berlinbe megtudta, hogy épp oda költöztem, és készített velem egy hosszabb képes interjút egy művészeti folyóiratba. Nem mondtam okos dolgokat, de már nem számít. Az, hogy „senki semmijeként” éppen csak megérkeztem egy idegen városba, s még egy vonást sem húztam, de már megjelenik rólam egy terjedelmes interjú – na, ez a szerencse.  S ha most nem kérdezed meg – ahogy szokás –, hogy miért változtattam meg a kilencvenes évek végén a festésmódomat, akkor hálából elmondok valamit.

Jó, nem kérdezem. 

1996-ban volt egy kiállításom a bécsi Huszadik Század Múzeumában. Összeszedtem annyi ovális képemet, amennyit csak tudtam, és sorba rendeztem őket. Szép volt, jó volt, de nem volt semmi meglepetés. A szöveg is évek óta megvolt ezekhez a képekhez – lényegében Wilfried Skreiner és Dieter Honisch szövegei, meg hát a magaméi alapján. De váratlan dolog történt: a Frankfurter Allgemeine Zeitungban megjelent egy fiatalember kritikája, amely a kiállítás képeihez politikai értelmezést javasolt. Nem fölényeskedve, nem leleplezően, inkább, hogy úgy mondjam, körültekintően. Teljesen meglepett. Ennek a cikknek nagy szerepe volt abban, hogy mindent megváltoztattam, és áttértem a realista festészetre. Még most is hat: nem annyira az, amit konkrétan írt, hanem a teljesen más, eredeti megközelítése miatt. Az oválisokkal kapcsolatban a testből, a saját testemből indultam ki, a festést amolyan „létezéstornának” tekintettem. Az évek során egy igencsak zárt rendszer jött létre köztem és a kép közt. A FAZ-kritikával viszont egy teljesen más viszonylat csúszott be közém és a kép a közé. Egy egészen másképp igaz és tágas valóságsík. Nagyon megváltozik a horizont, ha a politika fogalmával dolgozol. Ugyan az oválokkal kapcsolatban nem gondoltam politikára, de a cikk olvasásakor érzett élmény és a csodálkozás annyira erős volt, hogy elindított egy szemléletváltozást.

És ez ugyanolyan felszabadító érzés volt, mint az új festészet idején?    

Negyvenévesen, a nyolcvanas évek elején tombolt bennem az energia, 2000 körül már kevésbé. A figurális festészetben inkább azt élvezem, hogy végre többet használhatom az eszemet, az élettapasztalatomat, és emberi karaktereket, szituációkat mérlegelhetek. Ez egy ilyen mérlegelős, öregemberes festészet. Persze a technikát újra kellett tanulni, mert ez műhelymunka.

Ez mit jelent? Lassabban festesz? 

Megvannak a maga nehézségei. Az első, igazi arcokat ábrázoló kép több mint fél évig készült, a következő sem ment sokkal gyorsabban. Amikorra meg már lett tapasztalatom, és valamivel gyorsabban is ment a munka, kiderült, hogy az új képeket nem tudom eladni. A pénzem viszont gyorsan elfogyott. Eközben érdekes módon megnövekedett az érdeklődés az absztrakt oválok iránt: világos lett, hogy komolyan gondolom, nem készítek belőlük többet. Aki még venni akart, igyekeznie kellett, hogy minél bővebb választékból meríthessen – mint amikor meghal egy művész, és a hagyaték piacra kerül. Ez a „meghalás” anyagilag megmentett. Idővel aztán kezdtek az új képek iránt is érdeklődni, de jórészt már nem ugyanazok a gyűjtők, hanem nálam fiatalabbak. A galériákkal az árakat erősen levittük, ami kockázatos volt, de logikus.

Nem azért, hogy egy új, másik gyűjtőközönséget nyerjél ezzel?  

Részben ezért, de a gesztus dinamizmusa miatt is, mert az én generációmban mindenki folyton csak emelni akarja az árakat. Az az igazság, hogy nehéz időszak volt, amikor áttértem a realista festésre: ellenszenvet váltott ki, galériák, gyűjtők szakították meg velem a kapcsolatot, és csak rossz kritikákat kaptam. Üzletnek nem volt nagy dobás a figurális festészet felé fordulni. Az új munkák nehezen találnak utat külföldi közgyűjteményekbe, egyrészt, mert már nem ott élek, másrészt, mert ilyesfajta munkákat fiatalabbaktól vesznek. Mindenhol működnek a generációk szerinti reprezentáció elvárásai. 

Most már gyorsabban festesz?

Mennyi idő alatt készül el egy kép? Egy évben tizenkettőt tudok megfesteni. Ez kevés. De ezen már nem változtatok. Így működöm: sokáig akarok egy-egy képen gondolkodni meg festeni. Még akkor is, ha a piacon évi negyven-ötven darab alatt nem rúg az ember labdába. Húsz-huszonöt éve három galéria forgalmazza a képeimet, ezzel szerencsésnek számítok. Nos, egy galériának minimum hat jó állandó művészre van szüksége, ez megy is. Egy művésznek hat jó galériára lenne szüksége ahhoz, hogy biztonságban legyen. De ez megoldhatatlan a produkció korlátai és az üzleti működés mindenféle kiküszöbölhetetlen feszültsége miatt. Szóval szembe kell néznem a korlátaimmal. A fiatalabbaknak majd jobban sikerül.

Milyen a viszonyod a fiatal művészekkel? 

A fiatalok nagyon érdekelnek, ők érdekelnek igazán, a fiatal művészek, kurátorok, kritikusok, nekem már csak tőlük van mit tanulni. Sokkal többet, mint nekik lenne tőlem. Széles a spektrum, hiszen még az ötvenévesek is húsz évvel fiatalabbak nálam! De az igazán fiatalok az érdekesek, másfél éves unokám például, aki elbűvölő a „mozdulat- és kommunikáció-művésznő” szerepében.  És még egy: nekem jó, ha tanulnom kell. Élvezem az új helyzeteket, a más nyelveket. Márpedig ez az egész egy nagy tanulás volt. 

Full 001083

Birkás Ákos: Vörös zászló, 2007, olaj, vászon, 200 × 280 cm (2 részes, 200 × 140 cm + 200 × 140 cm), © Gerő László gyűjteménye, Budapest © fotó: Gerő László gyűjteménye, Budapest