A debreceni MODEM második emeletén látható kiállítás előre figyelmezteti a betévedőket, hogy gyermekeiket ne engedjék a műalkotások közelébe. A bejáratnál ugyanis ott virít a mozifilmeknél, számítógépes játékoknál alkalmazott piktogram: csak 18 éven felülieknek. Pedig a Vjacseszlav Mizin és Alexander Szaburov által a kilencvenes évek végén alapított Blue Noses csoport bevallott célközönsége a nagymamák generációja mellett éppen hogy a kisiskolások csoportja. Azok az emberek tehát, akik vagy meglehetős távolságtartással kezelték a Szovjetunió ideológiai és mindennapi ámokfutását, vagy már a peresztrojka után, a vadkapitalista Oroszországban születtek. Az idétlenség piedesztálra emelése színtiszta irónia, hasonlóan a csoport tevékenységét jellemző, metsző gúnnyal megfogalmazott gegekhez, provokatív ötletekhez.

A célkeresztben pedig a politikai és az intézményesült vallási hatalom, továbbá a média hamis reprezentációi állnak, megfűszerezve a művészettörténeti ikonográfiára és pornográf jelenetekre történő utalásokkal. Míg az alcím cenzúrázatlan kiállítást ígér, a korhatár jelzése azt mutatja, hogy a rendezők így akarták kivédeni a vélt vagy valós támadásokat. S ne legyen kétségünk, nem elsősorban a tiltott önkényuralmi jelképek szerepeltetése, hanem a szexuális aktusok ábrázolása (valójában imitációja) miatt. A neodada polgárpukkasztás e formáját amúgy nemzetközileg elismerik (2005-ben például a Blue Noses szerepelt a Velencei Biennálé orosz pavilonjában), s Magyarországon sem számítanak újdonságnak; munkáik 2006-ban már láthatók voltak a budapesti Knoll Galériában.

Mizin és Szaburov legjobb munkái az orosz művészeti kánonra reflektálnak. Így reinkarnálódik Malevicsnak az Utolsó Futurista Kiállításra 1915-ben összeállított, s egy sarokban elhelyezett műcsoportja – csak éppen a mértani alakzatokat zsíros felvágottak és fekete kenyerek helyettesítik (Konyhai szuprematizmus). Az orosz avantgárd nagymesterei előtti tisztelgés az a szövegbuborékokkal ellátott képregény, melyben a két alkotó egy irdatlanul giccses, rózsákkal borított háttér előtt futurista jelmezben pózol, s kezében óriási, imitált falloszokkal Malevics és Rodcsenko iránti olthatatlan szerelméről vall (Szex szuprematizmus).

Egy fotósorozat erejéig Picasso is megidéződik: a túlsúlyos és meztelen női modell és a szintén pucér férfi fejére a katalán mester munkáiról ismerős, kubista arc-maszkok montírozódnak (A művész és a modell). Egy 2003-ban készült videoszkeccs a művészettörténet aktábrázolásait eleveníti fel. Egy lepusztult konyhában, mosatlan edények és kiürült palackok között egy apró konyhaasztalon a majdnem teljesen meztelen modell az instrukcióknak megfelelően például felveszi Goya két Maya-festményének jellegzetes pózát – a felöltözöttet egy szál bugyiban, a ruhátlant alsónemű nélkül.  

Gunyoros szerepdarabok foglalkoznak a média által közvetített képekkel, legyen a műfaj divatőrületté vált fikció vagy a híradók által közvetített „valóság”. Így végignézhetjük, amint a Harry Potternek álcázott hős egyetlen varázspálca-suhintással megoldja a prostitúció, a szegénység vagy az alkoholizmus problémáját, s negyven percen keresztül végigkövethetjük, amint hőseink Putyin (akkor még) elnök utasításai nyomán felveszik a harcot a maffia ellen.

Szerepel óriásplakát-parafrázis, csak épp a jólét és csillogás, a konzumfogyasztás magasztalása helyett lepukkant, a társadalmi lét peremére került vesztesek, nejlonszatyrot szorongató (és a művészek által megszemélyesített) hajléktalanok pózolnak a kamera előtt. Az országimázs-kampányok kifordítása a Welcome Nato című plakát – a torz pofájú, bugyuta, álszakállas muzsikok kenyérrel és sóval, továbbá felemelt baltával várják a vendégeket.

A csoport mini valóságshow-val is kedveskedik a nézőknek: egy mellmagasságban nyitott doboztárlóba bekukucskálva egy háromszereplős, felgyorsított „történetbe” pillanthatunk bele. Mint erre a meglehetősen hosszú alcím (Amit mindig szerettél volna látni a TV-ben, de nem merted kérni) is utal, a lét legprimitívebb körforgását látjuk, az evést, a szexuális aktust és az ürítést – természetesen imitálva.

A kisemberek valósága mellett videón és fényképeken a nagypolitika szereplői is megjelennek. A George W. Bush, Condoleezza Rice, Oszama bin Laden, Putyin elnök, az angol királynő, Lady Diana, Hillary Clinton vagy Szaddám Huszein fotómontázsolt maszkját viselő alakokat csoportszex, erotika nélküli pszeudo-üzekedések közben látjuk – a pozitúrák és s szereplők véges száma miatt azonban az amúgy nagyon hatásos jelenetek egy idő után unalmassá válnak. A meztelen igazság mindemellett keserűen gunyoros látlelet a világról, ahol a politikai/gazdasági folyamatokat nem nemes elgondolások, hanem zsigeri és hatalmi ösztönök irányítják – legalábbis a művészek szerint.

A szocialista/kommunista ikonok megszemélyesítése a putyini posztszovjet rendszer és a tekintélyelvű ortodox egyház kritikája, annak a féldiktatórikus struktúrának a kipécézése, amely minden szinten vonakodik szembenézni önnön múltjával. A mennyezetig érő, hatalmas, vörös alapú molinókon forradalmi vezetők, Lenin, Sztálin és Che Guevara láthatók a keresztre feszített megváltó pózában – utalva egyben arra a vallásos áhítatra, amely erősen vitatott életúttal rendelkező embereket a szakralitás magaslatára emelt.

Láthatunk egy Lenin-hasonmást, amint a WC-n ülve Pravdát olvas, egy lepukkant konyhában pedig erősen italozik (Lenin él), és kiürült vodkás- és pezsgősvegekkel körbevett, lábát lavórban áztató, tajt részegen heverésző és irtózatosan kövér latin-amerikai hőst (Che 30 évvel később). A vad orosz lélek ironikus megidézői nyers cinizmusba bújtatják mulatságos csínyjeiket, vihogtató ötleteiket. Nem csoda, ha szegény Vlagyimir Iljics Uljanov elvtárs is nyugtalan: majdnem hat percen keresztül csodálhatjuk, amint izeg-mozog és nyugtalanul forog a sírjában.

Artmagazin 2008/5. 88-89. o.