Klicsko vs homály

Fáy Miklós

Biztosan kiderül, miről is szól az idei Velencei Biennále, számomra mindenesetre az a házilag készített transzparens volt meghatározó, amellyel a nyitásra érkezőket fogadták: ELÉG AZ UNALMAS MŰVÉSZETBŐL. Ilyen egyszerű. Tényleg látható, hogyan kapaszkodik a művészet, nyújtogatja kezét vagy csápját a közönség után, könyörgök, nézz meg. 

Velence városképének meghatározó eleme lett az ukrán pavilon reklámja: az Accademiát beborító egész épületnyi óriásposzteren Vlagyimir Klicskó látható, többen fényképezkednek vele, mint a dózsepalotával. Klicskó kapucnis selyemköntöst visel, arca fotózáshoz festett, de ettől még az orra szét van lapítva. Kezében két aranyszínű görkorcsolya, mintha azt reklámozná, de nem azt reklámozza, hanem az ukrán pavilont. Akkor ez most reklám vagy műalkotás? Fizetni mindenesetre az ukránoknak kellett érte, és a befolyt összeget az Accademia renoválásához használják föl. Azért a velenceiek őrzik a kapzsi hagyományaikat. Kitalálják a biennálét, hogy jöjjenek a vendégek, és még a fizetett hirdetésből is a város nevezetessége lesz. Ha jól számolom, háromszor fizetnek az ukránok csak a pavilon reklámjáért.

A biztonság kedvéért elmentem a Papadopuli-palotába is, hátha még van valami velencei részesedés az arany görkorcsolya forgalmazása után is, de csak egyetlen pár görkorcsolyát láttam, azt is használta már valaki, árván állt egy sarokban, mellette egy üveg víz. A Papadopuli egyébként is elég különös, de talán csak nem volt kész, amikor ott jártam: a földszintet finom szemű homokkal szórták föl, a nők inkább le is vetik a cipőjüket, nem billegnek a magas sarkokon. A termekben sötét, színes égőket csavartak a velencei csillárokba, azok is hol elalszanak, hol félhomályosítanak, közben ijesztő hangok szólnak a hangszórókból, elvarázsolt kastély lett Papadopuliék lakásából. Mindenesetre nem unalmas, bár tartok tőle, hogy nem maradhat így sokáig, a sötétben teleírják majd a falakat, elcsórják a mozdíthatóakat, valaki majd elbotlik, és betöri a fejét vagy az egyik tükröt.

A Papadopuli után a Ca’ Rezzonico is elesett, az oroszok már legalább a spájzban, és igaziból nem is oroszok, hanem szovjetek. Vagy legalábbis posztszovjetek. Ebből élnek, ahogy a kelet-berliniek a Checkpoint Charlie-ból meg a megvásárolható álegyenruhákból. Ha a politikumot kivonnánk az orosz pavilon műtárgyaiból, alig maradna valami. Politikával azért időnként vicces, Csendélet Marxszal és Engelsszel, a két szakállas szobor festményen, lábaiknál gyümölcsökkel. Az emblematikus műtárgy az Auróra matrózának szobra, büszt csíkos trikóban, vállon átvetett töltényhüvelyekkel, a nyakán császári fejjel.

Mindegy, én színházba jöttem. Hogy rosszul ne járhassak, már az is öröm, ha magát a színházat láthatom. És láthatom a híres La Fenicét végre belülről. Nincs ugyan jegyem, se regisztrációm, de beengednek, mert elég kicsi az érdeklődés Rebecca Horn rövidfilmje iránt. Pedig Donald Sutherland is szerepel benne, meg egy önjáró kerekes szék, továbbá Geraldine Chaplin egy korbáccsal. Az én pillantásom azonban mindig elakad a színpad fölött látható órán. Ahol nálunk a nemzeti címer van, ott Velencében egy nagy óra. Régi szlogen itt már az elég az unalmas művészetből.

De ez most a kisebbik esemény. A nagyobbik a Teatro Goldoniban van, és csupa nagy szó: világbemutató. Továbbá: absztrakt opera. A gyülekező közönség ennek megfelelően is viselkedik, fantasztikus toalettek, meg olyan toalettek, amelyek fantasztikusak szeretnének lenni, de a szomszéd sarkon vették 300 euróért. Hatás alatt álló emberek, de nem a művészet hatása alatt, csak bódultak, bambák, álombakók. Egy szürke öltönyös manus, piros szemüvegkerettel, és valami homokszerű por van a zakóján, arcán. Miközben azt mondja, Viva Colombia, a többiek nagyot nevetnek rajta, a társaságában lévő talpig, sőt kalapig ciklámenszínű nő szelíden mosolyogva porolgatja a hajtókáját. De a manust észreveszi az ott forgató osztrák tévé, az operatőr ráirányítja a kamerát, ő pedig készségesen megismétli a produkcióját: az utcán árult, homokkal töltött, cibálható gumibabát cibálja, amíg szét nem szakad, aztán a fejére dönti a babából a port, nagy kópé. Megint elmondja, hogy Viva Colombia, azt hiszem, nem a kábítószerre gondol, csak az árusokra.

A manus tíz perc múlva már ott ácsorog a páholyában, zaklatja a szomszéd páholyban ülőket, csak ki ne essen, nem is maga miatt, de valakit biztosan eltalálna. Világbemutató ide, absztrakt opera oda, nincs telt ház, de sokan vannak, és a teljes földszint kézcsókra járul Francesca von Habsburghoz, vagy legalábbis köszönget, hajlong, ölelget, puszizkodik. Visszatértek a régi idők, amikor nem a zenéért kellett operába járni, hanem a társaságért, Francesca asszony ugyanis a Thyssen-Bornemisza Art Contemporary elnök asszonya, vagyis az van, amit ő mond. Ha nem ad pénzt, nincs színház, nincs bemutató a biennálén, nincs díszes társaság, nincsenek itt az újságírók és a kamerák, a csudálatos absztrakt operát a garázsban kell bemutatni, a szomszéd meg majd lecsapja a biztosítékot, ha nagyon idegesíti a zaj.

Ezzel körülbelül mindenki tisztában is van, ezért hát eljönnek, derűs arcot vágnak, hódolatukat fejezik ki az indokolatlanul mélyen dekoltált Francesca asszony előtt, és remélik, hogy jövőre ők lesznek a befutók. Francesca von Habsburg pedig megkapja cserébe a művészek nagyrabecsülését, az emberiség vad és csodálatos rétege, a maroknyi igaz, a kiválasztottak törzse, amely senkinek nem hódol meg, csak az újat keresi, csak a soha nem járt utat tapodja a lába, és mégis befogadja Francescát. De menyire, hogy befogadja.

Mit számít ehhez képest maga a mű?
Mit számít bármihez képest a mű? Huszonnégy hangszóróból adnak elektromos zajokat egy számítógépről, amely maga szinkronizálja a hangszórókba érkező jeleket, és közben homályos foltokat vetítenek a filmvászonra. Negyven percig, mert ez a tökéletes hossz: elegendő ahhoz, hogy a szerzők úgy érezhessék: megdolgoztak a pénzükért, és nem olyan rémes, hogy tiltakozni, ásítozni, hangokat utánozni, viháncolni kezdjen a nagyérdemű. Ki lehet bírni. (Valószínűleg.)

A műnél fontosabb a műről való beszéd, hogy az absztrakt opera kellő teret nyújt a róla elmélkedőknek, így több embert tart el, mintha valóban létezne. Először is hosszan értekezik a két alkotó, a zajfelelős Cerith Wyn Evans és a képfelelős Florian Hecker. Elmondják, hogy ez olyan mű, amelyben ha akarom, minden benne van, ha akarom, semmi nincs benne, vagy éppen a Semmi van benne, hogy „ezekben a hullámokban minden realitás feloldódik”. Ezer varázsige, amely annyi mindenre alkalmazható, miért ne lenne érvényes erre a pezsgő előtti közös izére is, amelyet továbbadnak majd a tudósítók (próbálom nem elfelejteni, hogy én is éppen ezt teszem), amely zavarba hozza az értetlent. A király nem meztelen, szavakkal fedi el szemérmetlenségét.

De eddigre már alább is hagy bennem a leleplezési hevület. Hiszen én is ott voltam, én is erről mesélek, fejemre csapták a doboz tetejét, és ennek a szörnyű Wyn Evansnak a még szörnyűbb csikorgásai szólnak odabent.

Full 001553
Full 001554
Full 001555
Full 001556
Full 001557
Full 001558
Full 001559
Full 001560
Full 001561
Full 001562