Szegletkő

Tanulmánygyűjtemény Dávid Ferenc 73. születésnapjára

Mélyi József

Nemrég egy orvos ismerősöm, amikor nálunk látogatóban járva észrevette a könyvespolcon a Dávid Ferenc tiszteletére összeállított két vaskos kötetet, azt mondta, érdemes lehet azt a pályát választani, ahol a szakma egyik nagyját így megbecsülik. Röviden eltöprengtem, hogy melyik szakma felől közelítsek a magyarázattal, a művészettörténetet vagy a régészetet említsem neki előbb, de meggondoltam magam.

 

Dávid Ferenc (bal szélen) a hédervári kastély kapuja előtt a kutatóbrigáddal (László Csaba felvétele) 1984
 
Mert rájöttem: fontosabb, hogy az ünnepelt fél évszázados munkássága nyomán tulajdonképpen új szakmai területek rajzolódtak ki; nevezhetjük őket holisztikus szemléletű műemlékvédelemnek, vagy akár empirikus történeti épülettannak, többek között ezek művelői és tudományos támogatóik tisztelegnek a könyvben mesterük, barátjuk, munkatársuk előtt. De ismerősömnek ott helyben nem mondtam el mindezt, csak annyit: ha van valaki a tágabb szakmánkban, aki megérdemli, akkor Dávid Ferenc valóban az.
   Ennek igazolására nem kell mást tenni, mint odalapozni az első kötet 70. oldalára, ahol elkezdődik a legfontosabb kutatások és helyreállítások jegyzéke, amely egészen a 114. oldalig tart. Legkésőbb ebből a listából mindenki számára világossá válik, hogy akár szakmabeliekről, akár egyszerű turistákról van szó, Dávid Ferenc munkái nélkül gyökeresen más lenne például a Sopron városáról kialakult képünk – vizsgálatai, javaslatai nyomán egy egész negyednyi épületen jelenik meg a mai járókelő (és lakó) számára plasztikusan (és ma is élhetően) a több évszázados múlt. Tüzetesen végigvizsgálva a listát, talán még a műemlékvédő szakemberek is elcsodálkoznak az életmű sokszínűségén, mert Sopron és Győr belvárosa mellett megtalálható benne Budapesten a Magyar Tudományos Akadémia székháza, a Zeneakadémia, a budai Vár több épülete, a Károlyi-palota, a Sándor-palota, a Greshampalota, a gödöllői Grassalkovich-kastély, az ország különböző pontjain a zsinagógák sora, a balatonfüredi Jókai- és Vaszary-villa – mindegyik mögött ott van Dávid Ferenc tudományos tevékenysége. És hasonlóan terjedelmes a publikációk listája, amelynek egyes darabjait a kötet tanulmányainak rövid bevezetői vagy lábjegyzetei is gyakran említik; ha statisztikát készítenénk, az említések nyomán a Gótikus lakóházak Sopronban a programadó alapmű. A sokatmondó, hosszú listákon és rövid kísérőszövegeken túl természetesen elsősorban maguk a tanulmányok mutatják meg, hogyan alakítja Dávid Ferenc évtizedek óta a művészettörténészek, műemlékvédők, régészek szemléletét. Rövid és pontos megjegyzésekből derül ki, hogy alapossága, tudományos megközelítésmódja mellett sokak számára mindenekelőtt a kortárs építészet problémái iránti érzékenysége és a realitásérzéke a meghatározó példa: a múlt iránti mélységes tisztelet, amely azonban a mai élhetőséget is mindig szem előtt tartja.
   Tulajdonképpen olyan a Kő kövön című tanulmánygyűjtemény, mint egy különböző korok rétegeiből összeálló ház; s mintha a kutatók (falvizsgálók) egy program segítségével virtuálisan az összes kor összes házát egyszerre láttatni tudnák. Vagy egy másik hasonlat szerint, olyan a könyv, mint egy város belső magja, amelyben különböző korszakok épületei állnak egymás mellett – és mindegyik ma is lakható. Az olvasó/néző számára a múlt különböző nézeteiből a magyar régészet, műemlék-védelem, művészettörténet elmúlt évtizedei és legújabb eredményei mellett akár egy hosszú évszázadokat magába foglaló magyar történelmi keresztmetszet is kirajzolódhat. S ezen túl, indirekt módon az elmúlt évek fájó pontjai: a megindult kezdeményezések látható elgyengülése, a nekirugaszkodások szisztémájának, a műemléki topográfiák rendszerének hiánya.
   De maga a kötet valóban átfogó, és így hosszú szemeszterekre biztosíthatná egy egyetemi képzés anyagát. Az első rész kicsit rendhagyó, a Dávid család egyes híres tagjaival foglalkozó írások azonban hiánypótlóak: különösen az ifjabb Dávid Károly (Dávid Ferenc nagybátyja) legfontosabb épületeit – a Népstadiont, a Ferihegyi repülőtér épületét és a MOM Művelődési Házát – bemutató írások illeszkednek a tárgyhoz, egyrészt a múltbéli történelmi összefüggésekből kiindulva, másrészt kissé még mindig kérdőjeles jövőjük tekintetében. A további fejezetek már klasszikus tagolásúak, szorosan összefüggnek Dávid Ferenc működési területeivel: az első kötetben egymás után sorakoznak a városok, a templomépítészet és keresztény ikonográfia, a kastélyok és paloták. A rendkívül magas színvonalú tanulmányok között felbukkannak kerttörténetek, barokk kori ikonográfiai problémák, a Grassalkovichtervtár hányatott sorsán keresztül pedig a múlt megőrizhetőségének kérdése kerül középpontba. Valójában az összes szöveg a megőrzés lehetőségének gondolatára épül, arra a kézenfekvőnek látszó tényre, hogy az összegyűjtött adatok, adalékok, aprómunkák összefüggő rendszeréhez a háttérben húzódó tapasztalatok összegzése és átfogó múltszemlélet szükséges. A szerzők Dávid Ferenc nevét is a kutatási programok és módszerek kapcsán említik legtöbbször; mindezek mögött a háttérből újra és újra felbukkan az építési ügyintézés története és rendszere – az adminisztráció, a jó értelemben vett bürokrácia –, amely elengedhetetlen ahhoz, hogy a szisztematikusan feldolgozott adatokból a múlt egyáltalán megismerhető legyen.
   A legjobban kifejtett példa – nemcsak Szentesi Edit hatalmas tanulmánya és az ünnepelt által jegyzett bábszínház-adatgyűjtés és -rendszerezés miatt – a süttöri, azaz ma fertődi Esterházy-kastély története. Kiderül a tanulmányokból, hogy az évek-évtizedek során csodálatos anyagok gyűltek össze – többek között épp Dávid Ferenc elgondolásából, a kert és a kastély ikonográfiai programjának egységéből kiindulva. A gyakorlati felújítás azonban az elmúlt években számos ponton elkanyarodott a gondos munkával lefektetett tudományos elvektől és az eredményektől; a kastély új irányítói már nem elsősorban a történeti kontextus-problémákkal foglalkoznak, hanem csupán a „világ egyik kulturális-szellemi központját” vizionálják Fertődre.
   A tanulmányok sorában természetesen külön fejezetet kap Sopron városa, Budapest építészete, illetve a zsidó emlékek, zsinagógák felújítása is. Az egyes szerzők mintha ajándékként egy-egy rejtvény megfejtését adnák át, vagy legalábbis a kulcshoz szükséges rendszerezett anyagokat; a „rejtvényfejtések” közül kiragyog Szabolcsi Hedvig Egy szabadkőműves „bijou” című írása. Ha helyhiány miatt csak egyetlen további tanulmányt lehetne kiemelni a gyűjteményből, akkor az óhatatlanul szubjektív módon Simon Anna „Az építészettörténet régészeti módszere” lenne, amely Tóth Sándor épületkutatási módszertanát tárgyalja. A néhány éve elhunyt művészettörténész-tanárt évtizedes barátság és szakmai munkakapcsolat fűzte Dávid Ferenchez. (A kilencvenes évek legelején vitte el akkori egyetemi csoportunkat Gödöllőre, egy nap alatt megszemlélni a kastély felújítási munkáit. Napkeltétől napnyugtáig tartották a vezetést, ketten, a márciusi metsző hidegben – meg sem kottyant nekik, mert a szenvedélyük volt.) Fontos, hogy Tóth Sándor gondolatainak megőrzésével a szemlélete sem tűnik el nyomtalanul.
   Mindez felemelő, és a szakma önbecsülése, fejlődése szempontjából elengedhetetlen. Amennyiben azonban az olvasó a lábjegyzetekre (és a napi hírekre) is nagyobb figyelmet fordít, akkor nyilvánvalóvá válhat számára, hogy a bevezetőben említett szakmák és területek gyakorlói – legyenek bár a legkimagaslóbb szaktekintélyek – a mai Magyarországon, egyegy kirakatprojekttől eltekintve csaknem lehetetlen körülmények között léteznek. A régészet, műemlékvédelem, művészettörténet területe – miközben a kormány a nemzeti kulturális örökség jelszavát kiüresedésig ismételgette – odáig jutott, hogy a Dávid Ferenc által képviselt szemlélet nem a rendszer, hanem a kivétel, egy „láthatatlan alkotmány”. Eljutottunk oda, hogy a szakmán túl már nem becsüljük meg intézményeinket, pedig közhely, hogy tartós építmények csak azokból nőhetnek. A kötetekből mindenesetre kiderül, hogy biztos alapunk van.
 
 
   
 
Kő kövön. Dávid Ferenc 73. születésnapjára. I-II. 
Szerk.: Szentesi Edit, Mentényi Klára, Simon Anna. Vince Kiadó, Budapest, 2013. 668+628 oldal, 25000Ft