Szerkesztői beköszöntő
E számunk történetire sikeredett, bár némileg alulnézetből, vagy legalábbis a szokásostól eltérő szempontból vizsgálunk dolgokat. Például a vadászatot egy különleges párizsi múzeum kapcsán, amiben minden kiállított tárgy ezzel a passzióval kapcsolatos, bár előfordulhat, hogy piros tüllfelhő kerül egy kitömött szarvasra. Canalettóra általában úgy tekintünk, mint Velence valaha volt állapotainak megörökítőjére, ám azt kevesen tudják, hogy életében az angolok nagy szerepet játszottak, akár úgy is, hogy Londonban megnyitotta műtermét a látogatók előtt, mert be kellett bizonyítania, hogy képeit ő festi és nem a magát szintén Canalettóként reklámozó Bellotto. Interjúnkból sok Bauhaus-történeti és egyéb adalék mellett kiderül az is, Kerényi Károly felesége hogyan segített Szerb Antalnak befejezni A Pendragon legendát, amikor már túlságosan belebonyolódott a történetbe: szedje össze azokat a szereplőit, akik már csak gondot okoznak neki, ültesse fel őket egy hajóra, és süllyedjen el az a hajó, vagy üssön ki tűz (Szerb Antal végül a tüzet választotta). Megtanultuk, hogy a történelemben nincs ha, de mégis, ha legnagyobb szerencsénkre Szerb Antal túléli a háborút, utána valószínűleg ő is kapcsolatba kerül Levendel Lászlóval, aki a Korányi Intézetben nemcsak egyszerűen betegeket gyógyított, hanem osztálya művészek, művészözvegyek speciális menedékhelyévé is lett.
Az 1929-es gazdasági válságot saját bőrén megtapasztaló Hincz Gyula esete is érdekes. Amikor Herwarth Walden Scheiber Hugó javaslatára meghívja őt kiállítani a legendás Sturm Galériába, még nem sejti, hogy vendéglátója épp ekkorra szegényedik el, és ő egyetlen fillér nélkül tengődhet majd Berlinben (vacsorázni azért néha elviszi Walden) egészen hazatoloncolásáig. Vagy nézzük a címlapunkon szereplő, ólomüvegből készült, függönyszerű installációt, Albert Ádám munkáját, ami az 1919-es május elsejére utal, amikor is a fél várost vörös drapériába burkolták, eltakarva a régi rendszer szimbolikus helyeit, emlékműveit. A másnapi szélvihar elvitte az ideiglenes dekorációt, de úgy, hogy az egyik ledőlő oszlop két embert agyon is ütött. Nem tudom, vigasztalásul ajánlhatjuk-e az Arany Jánosról készült portrék történetét, vagy azt a könyvet, ami Ferenczy Béni stroke utáni korszakát tekinti át, Peter Behrens teáskannáit, vagy leginkább azokat a megmaradt hímzéseket, amiket Pécs szélén, még kis bosnyák házakból szedett össze a motívumokat gyűjtögető Zsolnay Teréz és Júlia, és csodával határos módon a különböző történelmi fordulatok és azok az ideoda szállítgatás ellenére is megmaradtak, emlékeztetve minket arra, hogy néha vannak a történelemben olyan időszakok is, amikor viszonylag normálisan mennek a dolgok. Bár azt meg nem sírjuk vissza, hogy Terézt édesapja csak kísérővel engedte ezekre a gyűjtőutakra.