Első utunk a Bor-Is borozóba vezetett, ami az üvegpoharas főzött kávé retro paradicsoma is. Mozaik- es helytörténeti bevezetőnk utan turavendégeink ámultan nézték a falakat.

 

Okrutay Miklost, a város kulturális és architektonikus rétegeit – műemlékvédelemben töltött éveinek köszönhetően – jól ismerő építészt kértük meg, vezesse csapatunkat, mindig meg-megállva érdekes házaknál, nyomoknál, sarkokon és szobroknál. Villanyrendőr, ami jómódú és lecsúszó oldalakra bont főutcát, nagypolgári stukkók alá települő áruház, villamossínektől parkokhoz vezető kapuk, szállodaerkély, ahol Kossuth is állt – igazi adomázgatós, alapos városi séta volt.

 

 

Az utolsó állomás a Szinva-parti terasszal is biró Helynekem, koncert és műveszeti kultuszhely, egyben ebéd- es kerekasztal-helyszínünk. Segitőinket, a Miskolc kulturális és tudományos életét színesítő, szuper városi túrákat szervező Átjáró Egyesület tagjait megkértük, hozzanak egy Acélváros mindennapjai- szerű fotóválogatást. Ezt vetitettük a beszelgétes alatt, amiben Darázs Richárd elnök valamint Kapusi Krisztián és Balogh Attila mellett Kosztyi Klaudia kulturális antropólogus a Kollektiv Ház tervezőjeként Bodonyi Csaba és (egykori lakóként) Viszlai József épitészek meséltek kutatásaik, projektjeik vagy akár idevágó gyerekkori émlekeik kapcsán a városról. Érdekes volt, mennyi új kapcsolódásra, együttműködési lehetőségre jöttek rá ott, akkor, egymást hallgatva.

 

 

Elméleti tudásunkat gyakorlatiba forditandó, átbuszoztunk a Kollektiv Házhoz. Egyszerre volt felelemelő es szivszoritó. 79-től tiz éven át ez maga volt a progresszió, sikeres közösségilakás-modell, csupa jó energia, emberlépték, együtt megvalósuló, jobbitó elképzelések. Szép rajta a repkény, de mar rég nem az, ami volt, és még igy, véletlenszerű lakóival, elhasználódott elemeivel, pattogzó festékkel is árad belőle, micsoda jó let lehetett itt minden sarokban.

 

 

Ha kevés volt a múlton merengésből, pár visszatolatást és újratervezést követően megérkeztünk a Vasműbe, ahova amúgy nincs bejárás, de az Átjárósok szereztek engedélyt. Stalker-szerű élmény, külön univerzum meglepően óriási területen. Végtelen beton hangárok, vöröstéglás gyárépületek, sínek, törmelékek, a falakat borostyán futja be. Hosszú ideje utaztunk, de még mindig nyiltak meg újabb mezők. Szürreális ott lenni, néptelen diszletváros forgatási szünetben. Tökéletes operahelyszín lehetne, pláne, hogy itt a Bartók-fesztivál, ha nem lenne életveszélyes a sok, évek óta használaton kivüli monstrum. Egy aktiv pontja van a passziv telepnek, egy elhagyott csarnokból kialakitott biciklis park+koncertterem+mászófalas szoba, a Factory.

 

 

Rákontrázva a reggeli Bor-Isra, megnéztünk egy másik, fura utóéletű Erdély-mozaikot. Az Eszem-Iszom pizzeria portálja alapjan elő ember nincsen, aki odabentre a 20. szazadi magyar kepzőműveszet nagy formátumú alkotójának műveit vizionálná. Mondjuk, nem is kell az összeset nézni, az egyik elé kétmetéres hűtőszekrényt toltak, de a másik fal intakt, leszámitva a beleintegrált farácsozatot. A pizzák igéretesek, de tartottuk magunkat, mert…

 

 

Elindultunk vacsorázni a designtudatos Dűlő étterem felé, ami épiteszet, ételek és képzőműveszet vonatkozásában is igényes. Része az Egymű Galéria, ahol az OFF programjaként nyilt meg a Mobile-BALANCE, Szigeti Gábor Csongor kiállitasa. A műalkotás egy merőeszköz, rácsimpaszkodva, ha alázattal figyeli az ember magát és a másikat, egyensúyt hozhatnak létre, amit mindketten élveznek. Igazi jó munka, egyszerű, de filozófikus, benne van a műveszet mérhetősége, néző és tárgy kapcsolata, szabad játék, fegyelmezett izommunka. Kiprobáltuk, jó volt, ahogy a helyi bor is, amivel koccintottunk velük. Megvacsoráztunk az étterem szep faasztalai körül és nehezen, de háritva a további bulikba való spontán meghivásokat, szivünkben melegséggel búcsút vettünk, mindahányan visszaszálltunk a buszba ás Eddat dudorászva (nem) nekiindultunk Budapestnek.

 

 

Fotók: Pfisztner Gábor, Regős Benedek, Winkler Nóra