Mikroszkopikus pontossággal megfestett fenyőfa, szénnel és grafittal lágyan modellált aljnövényzet, szembecsapó precizitással ábrázolt falfelület és fehérre festett ezüstág. A negyedik X felé közeledő kortárs festő, iski Kocsis Tibor számot vet a természettel, a természet mellettivel és a természet felettivel Dunaújvárosban.

A vidéki fiúk

Az amerikai hiperrealizmus (angolszász területen inkább: szuperrealizmus) felfogható a Nyugati parti, „vidéki” festők lázadásaként a kikent-kifent Keleti parti sztárművészek ellen. Az iskolává soha össze nem álló, ’70-es években lábra kapó stílusirányzat a vidéki Amerika hangját képviselte (1).  Még legvirtuózabb képviselője, a manhattani kirakatüvegek tükröződéseit festő Richard Estes is vegyít egy-egy hófödte hegycsúcsot vagy erdőrészletet a krómosan csillogó utcaképek közé. A hiperrealisták azt a hétköznapi valóságot festik, amit a második világháború előtt a regionalisták ábrázoltak a maguk joviális, kispolgári realizmusával. (Elég csak Grant Wood jelképpé nemesedő Amerikai gótikájára gondolni.) A háború előtti pantallót és vasvillát később felváltotta a fogyasztói Highway Culture, a gazdálkodó Közép-Nyugatot a napsütötte Kalifornia: a kertvárosi épületek, a benzinkutak, a reklámfeliratok, a motelek, a széles Cadillacek és a rozoga furgonok. A szuperrealizmusban mindig benne volt az értelmiségi központoktól távoli, vidéki, kisvárosi, felvállaltan provinciális íz.

Az Európába átszivárgó hiperrealizmus elveszítette a rurális felhangokat, nagyvárosi művészetté vált, például Méhes László vagy Nyári István ecsetje alatt. A vidéki, paraszti témákat felvállaló, különutas magyar hiperrealisták csoportja a művészeti közéletből teljesen kiszakadt zárványt alkot mind a mai napig (2).  A stílus magyarországi újjászületése idején, az ezredforduló táján sem sűrűn találkoztunk rusztikus felhangokkal. Nem véletlen keresztelte Hornyik Sándor a klónokkal (Győrffy László), számítógépekkel (Kupcsik Adrián), fotós és filmes látásmóddal (Adorján Attila) megtűzdelt fiatal fotónaturalista festészetet „technorealizmusnak” (3).  Ebben a közegben jelent meg iski Kocsis Tibor őzikéket és vadászfegyvereket ábrázoló vásznaival 2000 tájékán. A kisvárdai születésű művésztől ugyanis nem idegen a hiperrealizmus eredeti, rurális érzékenysége, bár a németes irányultságú, kortárs tudatosságához egyáltalán nem illik semmiféle provincializmus, se jó, se rossz értelemben. A rögtön kiállítási lehetőséghez és rangos ösztöndíjakhoz jutó pályakezdő festő a Gerhard Richter-féle konceptuális, jelképközpontú esztétikai gondolkodásmóddal gazdagította a saját szépségével kérkedő ezredfordulós technorealizmust.

Supernatural

A természet sokáig fel se bukkant a nyugati ember horizontján, a madaraknak prédikáló Szent Ferencet kortársai teljesen bolondnak nézték, Petrarca előtt pedig még senkinek sem jutott az eszébe, hogy passzióból megmásszon egy hegycsúcsot. De hiába kezdték megkedvelni az újkor szülöttei a természetet, a felvilágosodás tájékán beköszöntött a törés, ekkor ütötte fel fejét a civilizatorikus kultúrpesszimizmus, többek között Rousseau-nak köszönhetően. A természet kontra civilizáció vitában a hiperrealizmus nem ugyanazon az oldalon áll, mint a nagyvárosi urbánus képzőművészet legtöbb képviselője, akik végső soron mind a párizsi kávéházak törzsközönségének ilyen-olyan fokú leszármazottai. Iski Kocsit Tibor első katalógusában már felmerül ez a kérdés (4).  Egymás után következik két darab, egyenként majd’ két méter széles számítógépes nyomat reprodukciója, az egyik egy jellegzetesen mérsékelt övi erdőrészlet, a másik pedig egy világváros légi fotója. Majd olajképek jönnek, fotografikus szemmel lefényképezett természetrészletekkel: aranyló, érett búzakalászok, egész képfelületet beborító fátyolfelhők és mindent betöltő zöld lombkoronák. Iski Kocsis koncentrált figyelemmel – a stílusregiszterek között olyan könnyedén lépkedve, mint Richter – magasztosítja fel témáit, van, hogy egy szinte monokróm világoskék vásznat fest O3 címmel, máskor pedig egy lelövetésre váró, műtermi pózba merevedő, giccses őzcsaládot.

Ugyanez a témakör tér vissza iski Kocsis Tibor legújabb, július 31-éig nyitva tartó dunaújvárosi kiállításán. A Kortárs Művészeti Intézetben megrendezett, több év munkáját átfogó tárlat a természet–civilizáció párosára épül. Az olajfestményeket kiegészítik a tónusgazdag szénrajzok, a jelképszerű plasztikák, valamint egy vetített fotókból álló installáció. A festői érzékenységgel készült nagy felületű – itt-ott grafitvonalakkal kiegészített – szénrajzok autonóm műalkotások, nem vázlatok. Az ezredfordulón a nemzetközi figyelem középpontjába került „festőrajzok” műfajtisztázó kérdéseihez szólnak hozzá, akárcsak az amerikai Robert Longo (5)  munkái. Iski Kocsis méretes rajzai főleg „növényképek”: tüskés bokrok, cserjeszint fölé magasodó karcsú faóriások, dús lombkoronák, nádszálak, falevelek, ösvények, tisztások. A vaskos keretekben, táblaképhez illő tekintéllyel installált szénrajzok egy hatalmas triptichonig vezetnek. A Vesuvius címre keresztelt hármas kép egy meggyötört, földtörténeti időket idéző lávatakarót ábrázol, a széleken nem pontosan illeszkedő panorámafelvételként. A komor kráter-sziklák között nyoma sincs az embernek, de más képeken azért megidéződik. Mindenekelőtt egy kicsiny koponya festményen, a felhőkarcolókat ábrázoló légi felvétel után készített rajzon és az összegraffitizett nagyvárosi falat illuzionisztikus módon megidéző olajképen. A családi fotó méretű, kicsiny grafikákon is szerepel a mesterséges világ: egy aszfaltút, egy félig bedőlt fémkapu, drótsodronyból hurkolt kötelek és a tengermélyi állvány körül szorgoskodó búvárok képében.

Aere perennius

A dunaújvárosi kiállítás címadó alkotása a pinceszintet foglalja el. A Supernatural egyszerű fotóvetítés, egymás után következő fényképekkel és a helyszíneken rögzített, fülhallgatókon keresztül élvezhető hangfelvételekkel. Az egyik falra a Bükki Nemzeti Park egyik ember által alig háborgatott domboldala vetül. Az egymást váltó, háromnegyed percenként exponált fotókon alig változik a természet, meditatív lassúsággal kel föl, majd nyugszik le a nap. (Bár aligha akad valaki, aki veszi magának a fáradságot, hogy végignézze a teljes napos vetítést.) Közben a háttérben zsong az erdő. Akárcsak a város a szemközti falra vetített fotók alatt, ahol a hatsávos Rákóczi út 24 órás forgalmát követhetjük végig. Iski Kocsis nem játssza ki egymás ellen az autócsordát és a romlatlan ősvadont, nem teszi le a voksát se a magasztos természet, se a mindenható kultúra mellett. A technokorszak divatos feminista elméletírója, Donna J. Haraway a gép és az ember nászából született kiborgot tetette meg a jövő hírnökének, egy olyan lénynek, aki lesöpri az asztalról a – jó és a rossz analógiájára képzett – hierarchikus ellentétpárokat, például a kultúra és a természet kettősét (6).  Haraway „szupernaturális” cyborgja nem azonos iski Kocsis Tibor eszményképével. A kiállítás címében is megidézett „supernatural” inkább a transzcendens természetfelettinek felel meg – nem pusztán meghaladja a biológiát, hanem átfogja a mindenséget, a fűszáltól a felhőkarcolók csúcsáig.

Iski Kocsis rég kibújt már az ún. technorealizmus stiláris és tartalmi keretei közül. Az ő birodalmában a természet és a mesterséges világ nem egymást fojtogató ellentétpár, hanem egymással összesimuló, hasonló rugóra járó jelenség. Mindkettőt ugyanazok a törvények uralják, amiket akár a számok nyelvére is le lehet fordítani. Az üvegkalitka alatt kiállított dobókockák éppen erre a számmisztikára utalnak, akárcsak több mű címe, amik hol hárommal (isteni számok), hol néggyel oszthatók. A természetfeletti irányba persze iski Kocsis Tibornak van egy még kézenfekvőbb útja: a művészet. Minden kortárs professzionalizmusa ellenére újabb kiállításain rendre visszaköszön a művészet Horatiusnál megverselt, ércnél maradandóbb, romantikus pátosza. Iski Kocsis vonzódik a régi mesterekhez, a menekülttábori afgán kisgyerekekről festett portréi kapcsán is Holbeint, Frans Halst, Tizianót és Van Eycket idézte (7).  Ebbe az irányba mutat a két kiállított plasztikája is. Műkő posztamenseken, üvegbura alatt bújnak meg a kicsiny ezüstöntvények, a fehérre festett tűleveles ágacska és a fekete rajzszén. A pigmentek alatt ott a nemesfém. „Áll ércnél maradandóbb művem” – skandálta Horatius, iski Kocsis is emlékművet emel, de nem magának, hanem a Szupernaturálnak. Ha kell, ecsettel, ha kell, szénnel, ha kell, videóval.

(1) Edward Lucie-Smith: Super Realism. Phaidon, Oxford, 1979. 34–35. o.

(2) Lásd a Gyulai Művésztelep tagjait, például Marosvári Györgyöt vagy Balogh Gyulát (Örökölt realizmus. A valósághű festészet öt évtizede. Szerk. Muladi Brigitta. Új Művészet Kiadó, Budapest, 2003. 14. o.)

(3) Hornyik Sándor: Az elmélet allegóriái. Technorealizmus és „posztmodern kereslet”. Műértő, 2003/10.

(4) Lásd iski Kocsis Tibor 2004-es katalógusát.

(5) Korai alkotása a Ludwig Múzeum fotószerűen megrajzolt, összeomló városa előtt álló realista műgyanta szobor (Most mindenki, 1982–83).

(6) „A high-tech kultúra furmányos módokon kérdőjelezi meg ezeket a dualizmusokat. Nem világos, hogy ki a teremtő és kit teremtenek az ember
és gép viszonyban. (…) A biológiai élő szervezetekből biotikus rendszerek lettek (…). Formális tudásunk nem ad alapvető, ontológiai megkülönböztetést gép és élő szervezet, technikai és organikus között.” (Donna J. Haraway: Kiborg kiáltvány: tudomány, technika és szocialista feminizmus az 1980-as években. Replika, 2005. november, 132–133. o.)

(7) Iski Kocsis Tiborral beszélget Bora Éva: Finom
utalásokkal sokkal messzebbre. Balkon, 2004/04.