MAGÁNGYŰJTÉS VAGY INTÉZMÉNYESÜLÉS?

Beszélgetés Szöllősi-Nagy Andrással

Ébli Gábor

A rendszerváltást követően huszonöt éven át az UNESCO-nál dolgozott: előbb a párizsi központban a vízügyi hivatal igazgatójaként, majd Delftben a szervezet hollandiai egyetemének rektoraként. Kihasználva e nemzetközi lehetőségeket, feleségével, Nemes Judit képzőművésszel egyetemes merítésű műgyűjteményt hoztak létre a kortárs geometrikus tendenciákból, Max Bill, Julije Knifer, Jésus Rafael Soto, Manfred Mohr és más nemzetközileg is vezető alkotók munkáiból. A gyűjtemény külön is összpontosít a franciaországi magyar művészek – Hantai Simontól Reigl Juditon át Pán Mártáig – bemutatására. A húzónevek mellett a gyűjtőpáros figyelt a kevésbé ismert emigráns magyar alkotókra is (Mathias Liptay, Stephan Kilar). Ugyancsak átfogó a magyarországi válogatás a klasszikusoktól (Vajda Lajos, Korniss Dezső) az élő klasszikusokon (Bak Imre, Konok Tamás) át a fiatalabb generációkig (Boros Tamás, Saxon-Szász János). Mióta hazaköltöztek, keresik a kollekció magyarországi közgyűjteményi elhelyezésének lehetőségét. Kiállítás- és katalógussorozatot indítottak a gyűjtemény egyes részeinek – mint a fotográfia, a konstruktív művészet, kinetikus alkotások, összesen hét-nyolc egység – szakszerű bemutatására, hogy a szakmai és a szélesebb közönség is megismerje az anyagot. Ennek részeként 2019-ben három fővárosi kiállítóhelyen lesz látható válogatás a művekből és megjelenik a katalógussorozat két újabb kötete. Szöllősi-Nagy András hidrológussal a saját gyűjtői út vagy a múzeumi, intézményi kanonizálódás dilemmájáról beszélgettünk.


Gerhard Hotter: Laros, 2017, akril, MDF, 60 x 60 x 9 cm

Ébli Gábor: Már Budapesten, a hetvenes évek közepén elkezdett formálódni a gyűjteményetek. Milyen munkák és hogyan kerültek akkoriban hozzátok?

Szöllősi-Nagy András: A kezdeti darabok Barta Lajos légies szobortervei voltak, melyeket tőle kaptunk még kamaszkorunkban. Az első formális gyűjteményi tételt, Bálint Endre munkáját Kolozsváry Ernőtől vettük mérnöki fizetéseimből. Később társult hozzájuk egy Ország Lili-mű. A nagy váltás a nyolcvanas évek végén jött, amikor a munkám miatt Párizsba költöztünk.

Párizsban hogyan változott a gyűjtői szándékotok?

A huszadik században Franciaországban élt vagy élő magyar művészek még fellelhető munkáinak összegyűjtése volt a kezdeti koncepciónk Anna Marktól Réth Alfrédig, abból a maximából kiindulva, hogy azt kell gyűjteni, amit lehet. A kilencvenes évek elején ennek jegyében kerültek a gyűjteménybe Étienne Béothy és felesége, Anna Béothy-Steiner, illetve Frank Magda, Étienne Hajdu, Sigismund Kolos-Vary, Lengyel-Braun Vera, Major Kamill, Henri Nouveau, Pátkai Ervin, Anton Prinner, Román Viktor, Nicolas Schöffer, Pierre Székely, Szenes Árpád, Szittya Emil, Victor Vasarely és mások munkái. Rövid idő elteltével a fotóművészetre is elkezdtünk figyelni – ismét hangsúllyal a Franciaországban élt vagy élő magyar művészekre. Így jutottak a gyűjteménybe Paul Almassy, Rogi André, Brassaï, Lucien Hervé, Rodolf Hervé, Ergy Landau, Somlósi Lajos, Miskolczi Emese és Sarkantyu Illés művei, valamint néhány Párizsba sodródott fénykép Sugár Katától és Hevesy Ivántól. A fotógyűjtemény azóta jelentősen bővült kortárs magyar fotóművészek – például Kerekes Gábor és Lugosi Lugo László – műveivel. Az akkori célkitűzésünk egy magyar–francia kulturális híd felépítése volt, pontosabban ehhez szerettünk volna mi is hozzájárulni, így a kapcsolódási pontok feltárásához harmadik fejezetként magyarországi alkotók – mint Balogh László, Barcsay Jenő, Csiky Tibor, Czóbel Béla, Deim Pál, Gáyor Tibor, Maurer Dóra, Harasztÿ István, Lantos Ferenc, Móder Rezső, Nádler István, Schaár Erzsébet és Vajda Júlia – munkáit is megszereztük.


Szöllősi-Nagy András, 2005 © / Fotó: Sarkantyu Illés

Nemes Judit, 2005 © / Fotó: Sarkantyu Illés

 

A kilencvenes évek közepére átalakult a gyűjtési koncepciótok, és a kultúrtörténeti küldetés helyett egy konstruktivista/geometrikus/ konkrét stiláris fókusz rögzült.

Igen, de a váltás rengeteg tipródással járt. Főleg annak felismerésével, hogy a „magyar” önmagában nem művészeti érték, tehát nemzetközi szintre kell emelni a gyűjteményt, és azzal a mércével kell mérni mindenkit. Különben provinciális marad a kollekció. Ebben a negyedik szakaszban elsősorban a francia geometrikus-konkrét művészek – Claude Bourguignon, Charles Bézie, Pol Bury, Marcelle Cahn, Jean-Michel Gasquet, Jean Gorin, Michel Jouët, Daniel de Spirt, Jean-Pierre Maury, Claude Pasquet, Yves Popet és mások – munkáit igyekeztünk megszerezni. Egyébként közülük többen kiállítottak Magyarországon, más magyar gyűjteményekben is szerepelnek; ilyen Jean-François Dubreuil, François Morellet vagy Aurélie Nemours. Ehhez a vonalhoz csatlakoztak később a svájci geometrikus iskola képviselői – Gottfried Honegger, Richard Paul Lohse, Marie-Therese Vacossin, Ruedi Reinhard és Hans-Jörg Glattfelder – alkotásai. Párhuzamosan német konkrét művészektől, mint Sigurd Rompza, Horst Bartnig, Hartmut Böhm, Klaus Staudt, Diet Sayler, Peter Staechelin, Ludwig Wilding, Herbert Bauer vagy Andreas Brandt, majd a latin-amerikai konkrét művészet képviselőitől – például Carlos Cruz-Dieztől, Carmelo Arden Quintől, Bolivartól, Luigi Tomasellótól és Rafael Barriostól – is próbáltunk műveket szerezni. E földrajzi blokkok mellett az orosz Vjacseszlav Kolejcsuk, az angol John Carter és Paul Mosley, a holland Bob Bonies és Peter Struycken, a belga Albert Rubens és az olasz Giancarlo Caporicci példa a kollekciónkból egyéb nemzetiségű konkrétművészeti mesterekre.

A vonatkozó magyar alkotókat hogyan integráljátok ebbe a nemzetközi merítésbe?

Folyamatos kapcsolatban vagyunk, kezdve a nagy generációval, mint a nemrég elhunyt Fajó János egészen a fiatalokig, pédául Benedek Barnáig. Így Haász István, Halász Károly, Megyik János, Mengyán András vagy Wolsky András művei mind-mind szerepelnek a gyűjteményünkben. Az összességében mintegy 1800 alkotást tartalmazó kollekció kiemelkedő része Vera Molnar közel kilencven munkája, ő jó példa arra is, hogy a magyar és nemzetközi művészet mennyire nem szétválasztható. De a „hazai” alkotók közül a pécsi mester, Lantos Ferenc is hasonló számú művel szerepel nálunk. És míg a gyűjtemény első átfogó kiállítása Angers-ban, majd 2004-ben Szentendrén és Budapesten a francia–magyar egymásba fonódást állította középpontba, addig a kollekcióból 2017 óta félévente, változó helyszíneken bemutatott, új katalógussorozattal kísért válogatások csoportokban, mélységében prezentálják az anyagot.


Anna Mark: Concerto, 1980, szerigráfia, 42 x 42 cm Fotó: Sarkantyu Illés

Bár két felnőtt fiatok osztja érdeklődéseteket a művészet iránt, nyilvánosan is jeleztétek hazaköltözésetek után, hogy a gyűjteménynek hosszú távon közgyűjteményi elhelyezést szántok. Mennyire láttok erre működő nemzetközi példákat?

A lehetséges modellek között Zürichben a Museum Haus Konstruktiv hátterében alapítvány áll, hasonlóan a reutlingeni Stiftung für Konkrete Kunst esetéhez. Németországban az ingolstadti Museum für Konkrete Kunst, a würzburgi Kulturspeicher a gerincét jelentő Ruppert-gyűjteménnyel, a magánalapítója ne- vét viselő ulmi Kunsthalle Weishaupt vagy éppen az erfurti Forum Konkrete Kunst mind azt bizonyítja, hogy a geometrikus absztrakcióra szakosodott gyűjtemények intézménnyé válva gazdaságilag fenntarthatók, egyúttal pedig múzeumi szintű tudományos műhelyek is. A bonni egyetem diszkrét matematika intézetéhez tartozó Arithmeum mutatja a felsőoktatáshoz való kapcsolódás lehetőségét. Saját régiónkból kiemelkedő példa a zágrábi kortárs művészeti múzeum (Muzej suvremene umjetnosti, MSU) és a łódźi Muzeum Sztuki: mindkettő széles körű ilyen gyűjteménnyel bír, és azt állandó kiállításán is hangsúlyosan mutatja be. A magángyűjteményből múzeummá válás történhet a privát működtetés megőrzésével is, ilyen a francia Mouans-Sartoux-i L’Espace de l’Art Concret, amit Honegger koncipiált, illetve több német helyszín is, a bottropi Josef Albers Museum Quadrat, a künzelsaui Würth-gyűjtemény és a waldenbuchi Museum Ritter.


Bal oldal: Schaár Erzsébet: Két szék, 1972, bronz, kb. 18 x 15 x 10 cm Fotó: Sarkantyu Illés
Jobb oldal: 
Barta Lajos: Hullámok, 1949, bronz, 12,5 x 25 x 8,5 cm Fotó: Sarkantyu Illés

Magyarországon milyen gyűjteményekkel rokonítható a jövőképetek?

Kiemelendő a kitűnő magyar és nemzetközi anyagot tartalmazó veszprémi Vass László Gyűjtemény, valamint az egri Kepes Központ, amely elsősorban Kepes Györgynek a bostoni MIT Center of Advanced Visual Studiesban kifejtett munkásságára és a fényművészetére összpontosít. Az Antal–Lusztig-gyűjteményben is kiváló külföldi monokróm munkák találhatók. Megemlítendő még a jelenleg bizonytalan helyzetű Paksi Képtár, amelynek programjában a geometrikus-konkrét művészet jelentős szerepet játszott. A kortárs konkrét művészet magyarországi megismertetését célul kitűző, immár tízéves múltat maga mögött tudó, Maurer Dóra vezette budapesti Nyílt Struktúrák Művészeti Egyesület – Open Structures Art Society (OSAS) alapító tagjai és ma is aktív résztvevői vagyunk magunk is. Mégis, Magyarországon, illetve a tágabb közép-európai környezetben hiányzik egy olyan intézmény, amely a nemzetközi közegben működő konkrét művészet átfogó, a tudománnyal élő interdiszciplináris kapcsolatban lévő állandó és időszakos bemutatótere, valamint az ahhoz integrált archívummal támogatott, hálózatszerűen működő nemzetközi kutatóhelye, vitaműhelye és oktatási bázisa lehetne. A gyűjteményünk egyik lehetséges jövőbeli elhelyezése ezért egy ilyen, akár új alapítású, akár egy már meglévő intézménybe integrált Nemzetközi Konkrét Művészeti Központ, angolosan International Concrete Art Centre (ICAC) névre keresztelhető intézményként történhetne. Ennek kidolgoztuk az elvi koncepcióját, úgyhogy most magyarországi önkormányzati partnert keresünk a megvalósításhoz, vagy olyan múzeumot, amely nyitott ilyen új típusú intézményi fejlesztésre.


Major Kamill: Akkád írás, 1984–1994, falap kollázzsal és farelieffel, 87 x 153 cm Fotó: Sarkantyu Illés

Miben térne el ez attól, ha a kollekció új szervezeti keretek nélkül, egy már működő múzeum gyűjteményébe kerülne?

Az ICAC több lenne, mint múzeum, kiállítóhely, archívum, múzeumpedagógiai létesítmény, kutatóhely, illetve konferencia- és oktatóbázis külön-külön, hiszen pont integrálásuk teremtené meg az említett feladatok összekapcsolását, a kívánatos interdiszciplinaritást. Míg egy ilyen intézmény kiépítése sokéves, fokozatos munka, az alapokat a gyűjteményünk mellett archívum tekintetében Piet van Zon holland képzőművésznek az elmúlt évtizedekben több tízezer tételből létrehozott, unikális dokumentumgyűjteménye jelentheti. Örökös híján nincs kire hagyja ezt a nemzetközi konkrétművészeti levéltárat, amelyet sem eladni, sem szétesni hagyni nem akar. Szívesen adományozná befogadó intézménynek, feltéve, hogy az anyag nemzetközileg nyitott, hozzáférhető és kutatható marad. A konceptuális művészet terén hasonló intézményi utat járt be idehaza az Artpool a hatvanas évek magánemberi, ellenkultúra jellegű kezdeményezésétől egészen 2015-ig, amikor eldőlt, hogy a Szépművészeti Múzeum keretében létrehozandó Közép-európai Művészettörténeti Kutatóközpont lesz az otthona. Nagy eredmény lenne, ha ez a hollandiai archívum is Magyarországon találna tartós bázisra. A Szépművészeti Múzeum Modern Osztályával mi is szorosan együttműködünk; a gyűjteményünkből 2019-re és 2020-ra tervezett kiállítások közül kettőnek – a Vera Molnar munkásságát, illetve a nemzetközi és magyar kinetikus és op-art művészetet bemutató tárlatnak – egy-egy társintézmény mellett a Vasarely Múzeum lesz várhatóan a helyszíne.


Joláthy Attila: Kristályképző, 1995, szitanyomat, 70 x 50 cm Fotó: Sarkantyu Illés

Molnár Vera: Congruence aléatoire, 1973, akril, vászon, 100 x 100 cm Fotó: Sarkantyu Illés

 

Hogyan jelenne meg a gyűjteményetek, ha kialakul a megfelelő intézményi keret?

A kollekció mostani kiállítássorozatához hasonlóan, a leendő ICAC-ban vagy annak valamely múzeumi, közintézményi megvalósulási formájában a gyűjteményünk nem szó szerint állandó kiállításon, hanem rotációs alapon, rendszeresen cserélve kerülne bemutatásra, külön időszaki kiállításoktól kísérve. Egy gyűjtemény élő organizmus, nem szabad emlékművé merevíteni!