Te megennéd Goyát? (avagy barangolások a tetvek mezején)- Kis Róka Csaba műveiről

Fenyvesi Áron

Kis Róka Csaba festményeit nehéz elfelejteni. Még nehezebb a műveit a fiatal magyar mezőnyben bárki máséval összetéveszteni. Ezt pedig csakis konzekvens alkotói módszerének köszönheti, amivel viszonylag rövid idő alatt egy teljesen koherens művészeti univerzumot épített fel magának. Bár a székesfehérvári születésű művész még csak 28 éves és 2007-ben diplomázott a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán, máris saját védjegyeként funkcionál párját ritkító motívumrendszere. Kis Róka Csaba gyakorlatilag még nem létező brand a magyar műtárgypiacon, de unikalitása az utóbbi egy-két évben máris többeknek feltűnt, így egyre gyakrabban láthattuk kiállításokon csonkolt huszárjait és mániákusan ismételt szakállas férfialakjait. De mitől is kezdett el lassancskán „cool”-nak számítani Kis Róka Csaba festészete? Kezdjük az elején.


Kis Róka Csaba: Fiúk a Telepen, 2009, Irokéz Gyűjtemény, fotó: Orbán György

Kis Róka Csaba voltaképpen a maga sajátos módján még „kolorista” festőként diplomázott le a Képzőn – világos rózsaszínjei és kékjei fokozatosan barnultak be képein, amik kompozicionális szempontból egyre összetettebbek és komolyabbak lettek. „Hatásvadász” manierizmusa pedig látszólag kimeríthetetlen formai variációs keretet kínál egyszerre vizionárius és kíméletlenül realista alkotásmódja számára. Nagy szerepe van ebben Kósa Jánosnak, akinek tanársegédi irányítása alatt tanult Nagy Gábor osztályában Kis Róka a Képzőművészeti Egyetemen, vagy éppen Nemes Z. Máriónak, akinek parallel irodalmi közvetítésével válhatott számunkra értelmezhetővé a hús és a test diszkurzusa Kis Róka festményein. Ahhoz, hogy Kis Rókát kortársunkként interpretálhassuk, nem szabad visszariadnunk festményei visszatetszést keltő homlokzataitól. És tulajdonképpen azt is be kell látnunk, hogy nem is annyira párját ritkítóan magányos őrület az, amit Kis Róka létrehoz. Vegyük például az utóbbi néhány évben a nemzetközi műtárgypiacon is hihetetlenül sikeres Henry Darger művészetének példáját, akinek sajátos képregény akvarelljein szintén megcsonkolt szuronyos katonák masíroznak meztelen kislányok ellen. (Halász Péter: Henry Darger, Artmagazin, 2005/2. 67-69. oldal, vagy www.artmagazin.hu/archívum) Darger művészete az elsőre látványos vizuális hevület és hasonlóság után onnantól sántít Kis Róka párhuzamként, hogy ő a művészet szempontjából teljesen outsidernek számított. Kórházi takarítóként élt és halt is meg 1973-ban, anélkül hogy fiókjaiban lapuló műveivel, még életében bármilyen módon integrálódni tudott volna a képzőművészet rendszerébe. Kis Róka festményei pedig legalább annyira szólnak a művészeti akadémizmusról, mint amennyire őrülten outsidernek tűnnek témái. Kis Róka kapcsán még sokakban felvetődhet összehasonlítás gyanánt a Chapman fivérek művészete, akik plasztikába öntik mindazt, amit Kis Róka vászonra visz. De Chapmanék művészete érzésem szerint sokkal inkább összevethető Győrffy László legutóbbi, a Stúdió Galériában rendezett kiállítási anyagával, mint Kis Róka festményeivel. A Nem érzek hálát, amiért részt vehetek a teremtésben kiállítás kísérleti installációs anyagában Győrffy más médiumokon keresztül próbálta meg bemutatni, amit eddig olaj, vászon alapon mutatott meg. De érdekes módon, számomra még így is a legemlékezetesebb kiállítási darab az egyetlen festmény, Győrffy László képzelt öregkori önarcképe. Legközelebb talán akkor járunk az igazsághoz, ha azt mondjuk, hogy Győrffy László szolgáltatja Kis Róka képeinek magyar kontextusát. De amíg Győrffy a tudalattit kutatja, addig Kis Róka akadémiai formalista, és a Győrffy-féle sokkoló őszinteség sokkal nehezebben járható út a befogadás szempontjából, mint Kis Róka univerzuma, amely eltávolodott a valóságtól.
    
Ezen a ponton még meg kell említenem a magyar crazy-pop művészet csapongó öntörvényű csillagát, Karácsonyi Lászlót, akinek hyporealista festményei, úgy érzem, elméleti konstrukcióként közel állnak Kis Róka képeihez. Karácsonyi ezen műveinél szintén klasszikus témákat porol le, de őt nem Goya hardcore-horror színházi interpretációja érdekli, hanem a sfumato kortárs formáját kutatja papírral, fapáccal és háztartási hipóval megbolondítva. Karácsonyi „hypo-realizmusának” iróniája a festőiség „elefántcsonttorony”-problematikájának és a „nemes”-nek éppen nem nevezhető egyszerű anyagok kombinálásában keresendő. Karácsonyinál evidensnek is tűnik egyfajta posztmodern hozzáállás, hiszen ő a kortárs szubkultúrák „trash” vizuális kultúrájának ikonográfiáját is használja műveiben, amíg Kis Róka kortalan hivatkozási kerete kizárja például azt, hogy a jelenleg éppen legkortársabbnak számító „kritikai művészet” felől értelmezhetővé váljék.

Kis Róka Csaba festményeinek kortalansága pedig abból szűrhető le, hogy műveinek egyértelműen egyenrangú vizuális inspirációi a barokk vadászcsendéletek, vanitasok, memento morik, a rokokó pásztorképek és a különféle metál zenére telepedett szubkultúrák képi jelei, a slasher horrorfilmek brutális víziói és David Lynch pszichotikus narratívaépítése.

A művész precíz akadémiai bázisú festői képzettségét bolondítja meg a pszichopatológiai érdeklődési köre által diktált gyomorforgató jelenetekkel. Festményei szűrőjén átpréselődnek a klasszikus zsánerműfajok, újabban kisállatportrék is, kietlen árkádiai tájak mellett. A kietlenség jegyében néhol még dadogóan omladozó panelházak is feltűnnek a háttérben. A Stúdió Galériában először bemutatott nagyméretű Kis Róka-festmények kompozíciós szempontból sokszor dadognak még ugyan, de egyre jobbak rajtuk a nagyobb csoportjelenetek.

A művész morbid klasszicizmusához szervesen hozzátartoznak olyan, a kortársak számára többnyire tabuizált témák, mint a történeti festészet, aminek jelentését szintén megpiszkálja és hivatkozza festményeinek huszár és betyár alakjaival. Az öncélű vizuális onánia vádját Kis Róka ironikus festészeti alkotásmódjával kerüli meg. Művei sajátosan kortalan vizuális trópusokra épülnek, amiknek köszönhetően képein a jelentés legalább 180 fokos fordulatot vesz akkor, amikor a befogadó számára a formák klasszicitásban gyökerező artikulációja ellentmondásba kerül a tematika által indukált koreográfiával. Kis Róka néhol giccsbe hajlóan megkent „árkádiai” tájképeinek előterébe ágyazza bestiáriumának keverék, mutáns lényeit, mániákusan ismételt szakállas férfialakjait, amiket különböző gyomorforgató pozitúrákba állít be vagy végez ki éppen.

De mielőtt még túl komolyan vennénk Kis Róka bátor és önfeledt játékát Goyával és a klasszicitással, nem árt, ha teszünk egy lépést hátra a képcímek elolvasása után. Az ironikus „bon mot”-k, és példázatok segíthetnek nekünk abban, hogy ne érezzük magunkat „új fiúknak a tetvek mezején”.

A szerző az OKM Kállai Ernő műkritikusi-művészettörténészi ösztöndíjasa

Artmagazin 2009/ 6. 72-74.o.