476 oldalas monográfia, illetve A halandó múzsa című könyv megjelenése, a könyvet megjelenítő tárlat Debrecenben, majd életmű-kiállítás Budapesten
a Kogart Házban – az utóbbi néhány évben ezek az események irányították a figyelmet a Márffy-életműre. Csinszka még a síron túlról is intézi férje sorsát,
hiszen a könyvek szerzőjét és a kiállítások rendezőjét, Rockenbauer Zoltánt először Csinszka alakja érdekelte, a Márffy-életmű a Csinszka-kép hátteréből vált ki, hogy aztán egyszerre induljon el a tudományos feldolgozás és a közönségsiker útján. Mi is két nézőpontból mutatjuk be, kritikaiból, ami a monográfiát is értékeli, majd pedig bennfentes információkat adunk róla.

Ezen a késő tavaszon az Andrássy úti palota második és harmadik emeletén 106 festmény és rajz, továbbá hét tárlóban elhelyezett válogatott dokumentum látható. Akinek van sejtése az életműről, tudja, hogy ez az összmennyiségnek talán a tizede (sem). Aki viszont ismeri a körülményeket, tudja azt is, hogy ez a prezentáció elmegy a mai lehetőségek szélső határáig. Közgyűjtemény és magángaléria, külföldre szakadt magántulajdon és sokáig rejtekező mű adott randevút egymásnak a Kogartban. Általuk bontakozik ki az életmű látványának tanulsága.

2006-ban a Makláry Art Works kiadásában megjelent egy 476 oldalas monográfia, amelyen belül pontosan 100 oldalon sorakozik egy oeuvre – eddig elérhető – katalógusa. Külön az olaj-, pasztell- és temperaképek, külön az akvarellek, grafikák és sokszorosított grafikák, külön a murális művek és pannók, illetve vázlatok tételei. Valamennyiükhöz apró bélyegkép is tartozik. A könyv közöl továbbá 41 oldalnyi bibliográfiát (saccra kb. 2000 egységgel), névmutatót, szignó-gyűjteményt, életrajzot, kiállítási jegyzéket, terjedelmes francia és angol nyelvű rezümét, a katalógus használatának részletes leírását, másfél száz dokumentumfotót, nem utolsósorban pedig 100 oldalnyi színes reprodukciót. Teszi mindezt 28x23 cm-es lapméret óriási tükörfelületén, kemény fedéllel, remek kötéssel, felséges kivitelben. Általa bontakozik ki az életmű intellektuális recepciójának tanulsága.

A keretadatok persze csak keretadatok, legföljebb a tárlat és a kiadvány dimenzióira vonatkoznak. Márffy Ödön művészi portréjának mérhető pontszámaira és az interpretátornak, Rockenbauer Zoltánnak a számszakilag ellenőrizhető teljesítményére. Nem fejezik ki azt a különös szellemi kapcsolatot, amely tudós és tárgya között létrejött, és azt a minőségi harmóniát, amely jellemzi a perfekcionista vállalkozás egészét.

„Nem világrengető zseni” – mondta egyszer állítólag férjéről Ady özvegye, Babits szerelme, a festő hitvese közös barátuknak. (Mindez olvasható is a szerző másik, letehetetlenül érdekes munkájában, A halandó múzsa című életrajzban.) Csinszkának sok szempontból igaza volt. A pálya lassan indult, gátlásokkal volt teli és meg-megbicsaklott. Legalábbis ahhoz képest lassan, gátlásosan és bicegve, hogy a festő első perctől a modernizmus elkötelezett híve volt, s nemhogy a historizáló Münchenbe, de még Nagybányára se tette be a lábát soha. Párizs volt az ő Bakonya, ezen belül is a Café Cluny, ezen belül is a Montparnasse Matisse által megszentelt csapásiránya. Ehhez képest a „vadság” számára mégsem volt annyira magától értetődő, mint a Cilinderes önarcképet (1907) festő Berény Róbertnek, nem volt olyan „anyanyelvi”, mint a Szalmakalapos férfit festő Czóbelnek (1906) és nem volt olyan egzaltáltan totális, mint a vörös díványú enteriőrt festő Tihanyinak (1908).

A Zöld szoba (1907) pompás kép, a saját életművön belül is az egyik csúcs. Benne van mindaz a tudás, amit a színek komplementaritásáról, az árnyékukat vesztett fényekről és a síkká transzformált tér igazságáról „a nagyok” hirdettek. Ilyesmit képviselt a legközelebbi „nagy”, a tékozló szívű és a fiatal tehetségekre oly fogékony magyar, a mi Rippl-Rónaink. Mégis: ebből a képből hiányzik valami láz. Valami, amit jobb híján karizmának szoktak nevezni, s ami a kompozíciót örökre az emlékezetbe vési, címlappá emeli, kihagyhatatlanná teszi.
A Nyolcak egyik tagjaként az újabb feladat elől sem tért ki Márffy. Immár nem tobzódott az amorf tócsákká terülő színörömökben, hanem a matisse-i és cézanne-i leckét úgy keverte, ahogyan azt csak a magyarok tudták. A magyarok, akik a világ konstruktivisái között a legjobb expresszionisták, a legszenvedélyesebb látnokok között viszont a legfegyelmezettebb szerkezet apostolainak bizonyultak.

A Fürdő nők (1909) jelentős kép, a művészettörténet fontos dokumentuma. Ráadásul abban a szerencsében részesült, hogy a Könyves Kálmán Szalon Új Képek kiállításán méretes botrányt okozott. Hála Kőszegi László sorainak, miután megemlékezett a „Márffy nevű Ödön”-ről, akinek „kéken körüldrótozott fabábjai... aktok óhajtanak lenni” s kinek „tájképei a legnagyobb merényletek, melyet valaha művészet ellen elkövettek” a festőt egyszer és mindenkorra a progresszió frontvonalába emelték. Mindazonáltal: a kép inkább hat manifesztumszerű művészeterkölcsi állásfoglalásként, mintsem az esztétikai parancsot követő belső indulat gesztusaként. A kompozíció túl könnyen volt átfordítható karikatúrába. (Meg is tették vele!) Pór Bertalan Családja (1909), Kernstok Károly Ifjai (1909) a persziflázsra nyilván kevésbé csábítottak. Azokon mintha kevesebb lett volna a fogás és inkább lettek volna azonosak önmagukkal, azaz mesterük lelkével.
Szó se róla, Márffy már a pálya avantgárd korszakában is remek festő volt. A Nyergesi parasztlány (1908), a Fiú és leány zöld padon (1908), mindenekelőtt pedig a Konstruktivista önarckép (1914) nemcsak legendás érzékenységéről, agyonénekelt kolorizmusáról és meggyőző nemzetközi tapasztalatokról árulkodtak, de tisztességről, férfiasságról, kultúráról is. Eldöntötte, hogy hű marad „a balszélfogó” eszmeiségéhez – az is maradt. (A Baross kávéház beszédes nevű toposzából származik az elnevezés.) Kivívta magának a radikális polgári Magyarország támogatását, valamint a rendi társadalom ellenszenvét – harcait az úriember méltóságával küzdötte végig. (Lehet, hogy Tisza Istvánnak a Nyolcak második kiállításán éppen az ő képét látva támadt „okádhatnékja”.) Nem járta végig a művészképzés intézményes stációit – megtanulta hát a világleckét előbb Párizsban, később Olaszországban. (Utóbbinak hasznát nem igazán látta, szinte beleroppant a firenzei „primitívek” megismerésébe.)

Sosem volt hős, csak rendes ember. Barátjától, Bárczy Istvántól annyi kedvezményt csikart ki, amennyit csak tudott, de a Kommün után, ő, a maga is flekkes, segített Kernstoknak és Berénynek. Amint tehette, vezető pozíciót foglalt el a KUT élén, de az első zsidótörvények ellen tiltakozó lista legelején szerepelt. Igazi haragot a dokumentumok szerint talán ha egyszer érzett. Azt is „fölfelé”. Ahogy a hiúnak tartott, önfejűnek ítélt, pökhendinek mutatkozó Vaszaryt utálta, úgy csak egy karakán dzsentri bírta rühelleni a kékvérű arisztokratát.

Pedig de sok mindenben emlékeztetett rá, a nagy konkurensre, a konszolidáció korában! Persze másokra is. A Riviérát festő Bernáthra, a Badacsonyt festő Egryre, egy kicsit még a Zebegényi temetést festő Szőnyire is. Meg mindazokra, akik a világmegváltás extrovertált Árkádiáját bánatosan, okosan, művelten föl merték cserélni a privát Paradicsomra. Később kiderült: ez sem volt éppen kockázatmentes vállalkozás. A tömegek lázadásának idején az efféle festői magatartásért sosem járt jutalom, legföljebb némi zsebpénz. A Kogart-kiállítás igazi élménye a megcsendesült, a világgal kibékülő, az érzékekbe belenyugvó, a pillanat szépségét neofrivol eleganciával kifejező Márffy lett. A Csinszka férje. Engem még úgy képeztek – és így is véltem akkor –, hogy a „forradalmi” korszak az igazi, s hogy a mondén teraszok, az illanó cirkuszok és a rúzsos ajkú nők festője inkább a műgyűjtők, semmint a művészettörténészek öröme lehet. A szegény gazdagoké és nem a gazdag szegényeké. (Nemzedékem így látta az egész École de Paris-t, a „Trocaderót” lenéztük, a „Pompidou”-t imádtuk.)

Egy előítélettel lett kevesebb, mert idén már tetszik a middlebrow által sikerre ítélt – és a highbrow sznobizmusa által oly sokáig leértékelt – Márffy. Nem csak a könyveknek, a festményeknek is megvan a maga sorsuk. A húszas-harmincas évek fordulójának képei egyszerre csak fölszikráztak. Vonyica (1930 k.) vékony ecsettel húzott laza kontúrjaiba mintha villamos áramot vezettek volna, a holdvilágnál sétálók (1927 k.) ecsetvéggel karistolt kerítései egyszerre izzani kezdtek és a Kertvendéglő (1928) krómzöld ege alatt a pici piros konty határozottan sistergő lángra lobbant. Ezek a festmények ugyanis akkorák, amekkorák. Nem viselnek önmaguknál egy számmal nagyobb ambíciót, de nem is fulladnak bele a sárba, a földbe, a vastag, szomorú, unalmas olajba. Innentől kezdve – még hanyatlásának korában is – valamennyi képe „jó”. Nem zseniális, de nem is rontott. A „nagyon erős” és a „nagyon halovány” között nála kisebb a különbség, mint legtöbb kortársánál. A festői minőség itt páncél. Mintha ez az igényesség védené a vásznat attól a könyörtelen valóságtól, amelyet még megtagadásra se méltat. Egyszerűen csak különbözik tőle.

Páncélt öltött Rockenbauer monográfiája is, a szolid szakmai színvonal páncélját. Terjedelmes listát lehetne írni arról, hogy mi mindennel nem foglalkozik. Kerüli a pszichologizálást. Hanyagolja a művészettörténeti analógiákat. Elhallgatja a művészetelméleti kérdéseket. (Talán csak a téma kultúrpolitikai vonatkozásai markánsabbak nála: mindenesetre Márffy viszonya a polgármesteri hivatalhoz, a kiállítási biztosokhoz, később pedig a pártállami funkcionáriusokhoz a főszövegben is, a szívszorító jegyzetekben is szépen kidolgozottak.) A sok „nem-témáért” cserébe viszont oly pontosan, gondosan, túlhabzó stílus nélkül és keresetlen szavakkal járja végig a pályát, oly hatalmas tudományos apparátust görget és szortírozza ökonomikus rendben, mint aki tudja, hogy saját képességeiből mire futja, mire nem. A szakmai műgond pedig lenyűgöző. Kekec recenzensként még féltucatnyi tollhibát sem találtam. (Az 50. oldalon Gozzoli helyett inkább Benozzót kéne írni, a 64.-ben „Blau Reiter”-ként szerepel a müncheni társulás, a 93.-on Poznan, a 99.-en Csehszlovákia lenne helyesebb Posen és Szlovákia helyett, valamint nem Galaplast ugye, hanem Glaspalast a helyes kifejezés a 96. oldalon. Pohár víznyi lapszus egy óceánnyi korrekt adathalmazon belül.)

Ha tanítanám, akkor Rockenbauer monográfiáját (és katalógusát) állítanám hallgatóim elé a tudományos viselkedni tudás mintájaként. Ahogy okadatolja valamennyi állítását, ahogy kipreparálja az egymásnak feleselő tényeket, ahogy szerényen – de magabiztosan – közli saját kutatásainak eredményeit, ahogy Tímár Árpádtól Kincses Károlyig, Kratochwill Mimitől Molnos Péterig illedelmesen és hangsúlyosan megköszöni a szakmai segítségnyújtásokat, ahogy „alulfogalmazza” a modell magánéletére, habitusára, jellemére vonatkozó intimebb részleteket, ahogy „megelemzi” a fontosnak tartott műveket, s ahogy a „futottak még” kategóriába utalja át a kevésbé fontosakat, abból nem csak a modell alkata bontakozik ki. Körvonalazódik az a szerzői munkaerkölcs is, amely nem a látványos sikerre hajt, hanem a munkadarab hibátlan szépségének kibontására.
Van ebben a magatartásban valami nagyon korszerűtlen, s egyben korszerű. Mentalitása hasonlít a gótikus katedrálisok névtelen mestereiéhez, akik a magasban kifaragott vízköpőkről és mérművekről, fiálé-csipkékről és vimperga-díszekről jó okkal sejtették, hogy abból az alant állók nem sokat láthatnak. Nem is nekik dolgoztak: ők a Jóisten jeles bizonyítványában reménykedtek. De tudományos technikája hasonlít a polgári civilizáció szabta minőségelv fegyelmezetté érlelt know-how-jára is. Amelyben a dolgok értékét végül is – túl a kurrens divatokon és a politikai áramlatoktól – végül is az határozza meg, hogy az alkotó mennyi munkát hajlandó beleölni a kitűzött cél eléréséhez.

A zsenialitás nem kicsikarható. Márffy életműve az egyenletes, tisztességes, jó oldalon álló minőségi festészet imponáló példája. Néhány képével, leginkább bánatos Csinszka-portréival, de néhány csendéletével, „emberes” tájával, lovas kompozíciójával közel járt a csúcshoz. Ki mondja meg a posztmodern esztétika korában, hogy mi az a csúcs? Rockenbauer teljesítménye a higgadtan végiggondolt, alázatosan megkutatott, intelligensen interpretált tudományos opus tiszteletre méltó darabja. Néhány fölfedezésével, leginkább a pálya elejének rekonstrukciójával, de néhány átdatálásával, újonnan fölfedezett levéltári forrásával és lappangó képek azonosításával közel jár a tudományos szenzációhoz. Az információrobbanás korában ugyan ki mondja meg, hogy mi az a szenzáció?
Lehet, hogy egyikük sem zseni. A haza mégis az ilyesfajta tevékenységekről szokott fényre derülni.