TÖKÉLETES?
INGRES A PRADÓBAN
Ha a szóbeszédnek hinni lehet, Ingres szerelmes volt nagy képünk modelljébe, a bájos Haussonville grófnéba, akit többször lerajzolt és lefestett a negyvenes évek elején. A képen a 27 éves Louise de Broglié kecsesen dől egy mélykék bársonnyal bevont komódnak, amin virág, finom sèvres-i porcelán, színházjegy és egy látcső hever.
Az utalás sem véletlen, hiszen a követségi titkár, író és akadémiai tag Bernard de Cléron (Haussonville gróf) felesége nemcsak szép, de művelt nő is volt, aki élénk társadalmi életet élt, minden bemutatón részt vett, irodalmi szalont vezetett és regényt írt a kor ünnepelt sztárja, Lord Byron életéről. Ingres festményén azonban mintha megállt volna az idő, semmit sem tükröz a művészet 19. századi forrongásából. A romantika korának kellős közepén tudomást sem véve az új szellemi áramlatokról, konokul kitartott a művészet klasszikus ideálja mellett. Talán ebben rejlik annak a máig ható kényelmetlen érzésnek, feszengésnek a gyökere, ami műveit látva elfogta a kortársakat.
Művész apjától tanult festeni-mintázni (hegedülni és énekelni is), kiváló rajztechnikáját ennek a sokoldalú toulouse-i alapozásnak köszönhette. 1797-ben apja kapcsolatai révén került a francia forradalom festője, Jacques-Louis David híres műhelyébe, ahol nemcsak kitartó és szorgalmas, hanem rendkívül becsvágyó tanítványnak is bizonyult. Semmiféle érzelem vagy divat kedvéért nem áldozta fel a „gondolati mélységet és erkölcsi nagyságot”, technika tekintetében pedig a tökéletes rajzot és a legapróbb részletekre is kiterjedő természethű ábrázolást, akkor sem, amikor az már rég anakronizmusnak számított. David iskolája a vonal iskolája volt, heroikus klasszicizmusa hideg a kegyetlenségig. Ingres lassan dolgozott, sokat tépelődött, gyakran hajszolta kétségbeesésbe maximalizmusa. Az antikvitás és a reneszánsz mesterek, elsősorban Raffaello emelkedett, kifinomult stílusának túlhajtása nála egyfajta „klasszicista manierizmushoz” – éles nyelvű kritikusai szerint viszont perverz extremitásokhoz vezetett. A hermelinpalást utolsó szőrszáláig, a pompás szaténdrapériák legapróbb gyűrődéséig hűen megfestett környezetbe ágyazott vértelen, papírmasé alakok groteszk elegyet alkotnak különösen történelmi és mitológiai tárgyú festményein. Még a meztelen női testekkel telezsúfolt törökfürdő-jelenetekbe is inkább a hajlatok vonalritmusa visz életet, mintsem a testek érzéki megfestése. A fényképészként ismert, de vitriolos karikatúrákat és műkritikákat is jegyző Nadar szerint Ingres torz testeket halmoz egymásra. Külön kitér a bordák közé csúszó köldök, hónaljak felé tartó mellbimbók, izmok nélküli, zsákszerű lábak problematikájára. Szerinte a felfújt üres testekből hiányzik a csont, a tartóváz, különösen az elkeskenyedő ujjakkal és fura körmökkel megfestett kézfejeket tartotta borzasztónak. Kegyetlen karikatúráján az 1855-ös párizsi világkiállításon 43 festménnyel szereplő Ingres terme hűtőház (hullaház), ahonnan ki kell menteni a merevre fagyott testű nézőket. Baudelaire is a másik teremben kiállított, színpompás és eleven Delacroix-festményekkel rokonszenvezett, mégis akarva-akaratlanul Ingres védelmére kelt, amikor azt írta, hogy a szépségben mindig van valami bizarr. A perverz diszharmónia mélyen nyugtalanító ugyan, de megmentheti a festményt a banalitástól. Théophile Gautier pedig azzal szolgáltatott elégtételt neki, hogy kijelentette: a kortársak közül egyedül Ingres képviseli „a történelem, az eszménykép és a stílus nagy hagyományait”, és igaz, hogy meg sem érinti a modern kor szelleme – viszont örök. Kétes értékű bók?
Mindenesetre az utókor is az időtlen, tiszta szépséget értékeli műveiben, de akkor teszi mindezt igazán könnyű szívvel, amikor – és erre Haussonville grófnő portréja kiváló példa – Ingres tökéletességre törekvése nem dermeszti fagyossá a képet. Amikor a nyilvánvalóan idealizált vonások és a kínos precizitással összehangolt tónusok sem fokozzák le pusztán megörökítendő szép tárggyá a kép hús-vér modelljét. Ezen a festményen még ugyanis az anyagok érzéki megfestése, a selyemszalag izzó, mély vöröse is valóságos, emberi érzelmeket sejtet.
Ingres, Museo del Prado, Madrid, 2016. március 27-ig.