Bázeli körkép

Rieder Gábor

Rögtönzött panoráma a nyári svájci kortárs börzékről. A semmiféle kételyt nem tűrő gigantikus Art Basel, a szemtelenül törtető Liste, a kedélyesen csörgedező Volta és a poposan erőszakoskodó Scope.

Kezdhetnénk azon lamentálni, hogy hol vannak a magyar művészek, és úgy egyáltalán, a kelet-európaiak a nagy bázeli seregszemléről. De az az igazság, hogy a hiánylista meglehetősen hosszú, az Art Newspaper vásárra készült különszáma például mindjárt azzal nyit, hogy leszögezi: míg a menő európai szuperkiállítások kurátorai (documenta, Manifesta stb.) a Közel- és Távol-Keletet járják, addig a műkereskedők nem törődnek se a diktatúrákkal, se a PC-vel, és boldogan dolgoznak együtt a fiatal, fehér, amerikai férfiművészekkel.

Sőt a kortárs (és modern) art fairek körönázatlan királya, az Art Basel éppenséggel az amerikai dominanciáról szól, a művészek negyede az Egyesült Államokból való, a pénznek pedig – ezt már csak mi tesszük hozzá – jóval nagyobb része. A feltörekvől ügyeskezű kínaiak és a nagymellénnyel nyomuló oroszokból ízelítő is alig akad, a nagy vásár földszinti termeiben a dicsőséges észak-amerikai modernizmus ül tort, Calder drótcsontú konstrukcióitól a sorozatfüggő Warholig, Frank Stella négyzetes színköreitől Rothko külön biztonsági őrrel védett narancsos izzásáig, és mindez persze organikusan belenőve a kortárs sztárművészek széles mezőnyébe.

Az Art Basel nem tesz fel kérdéseket. Az alsó szinten terebélyesedő galériáknál (de még az emeleti kisebbeknél is) csak válaszok vannak. Nem remegnek a műtörténészek ítélőszéke előtt, hanem írják a művészettörténetet, rangos intézményekként. Mégis, ki mondana ellent az olyan galériabirodalmaknak, mint a Hauser & Wirth vagy a Gagosian? Utóbbinál ki se ragasztották a standon a művészek nevét a művek mellé – úgyis tudja mindenki. Itt kételynek helye nincs, a válaszokat a galériások mondják tollba, minden falon remekmű lóg, csupa-csupa nagybetűs Műtárgy.

Egymást váltogatják az élő klasszikus, milliárdos absztrakt aggastyánok, illetve cinikus parafrazálóik és hithű tanítványaik. Belemerevülnek az időtlenségbe, első pillantásra nem tudni, hogy amit látunk, az egy eredeti – mondjuk – minimalista mű a hatvanas évek egyik híres sorozatából, vagy inkább egy egészen friss, ironikus remake. Az avantgárd, sőt az egész modernizmus véglegesen akademizálódott, tananyaggá vált Bázelben, folyamatosan virágzó iskolák ihlető forrásává. Közben az avantgardista főparancs, az ötlet erede- tisége elsikkadt, de az egyszeri műtárgy semmivel nem pótolható egyedisége elviszi hátán az egész piacot. Minden képtárgyszerű, még a fotók is, amiket vastag keret- ben, szuperesztétikus printként tálalnak.

Nem azért, mert a műkereskedelem csak ebben a műfajban boldogulna – Bázelben szó sincs erről! A hatalmas installációkat egy külön csarnokban gyűjtik össze, Art Unlimited néven, már több mint tíz éve, mióta a kortárs piac ráérzett a konceptuális gigászok pénzzé tételének különös ízére. Itt van azoknak a monstrumoknak a játszótere, amelyek – a vételt követően – valamelyik svájci vagy kínai adózásmentes övezet raktáraiban kötnek ki, várva a spekulánsok által felhajtott árak növekedésére. (Valódi gigászok helyett idén inkább az erőtlen koncepciók hódítanak.) Az Unlimited-szekció galériás–kurátori öszvérműfaj eredménye, feltörekvő üstökösökkel és bevált idősödő profikkal.

Tisztességgel megépített acélhíd, jegesre hűtött matracfal, rózsaszínre mázolt hungarocell-domboldal, öt méter magas absztrakt festmény, végtelenségig sorakozó polaroidképek. Ha nem a méret óriási, akkor a költségvetés. A legnagyobb amerikai galériák szívesen adnak pénzt művészeiknek hollywoodi apparátust megmozgató filmes produkciókra. A Gagosian támogatásával Richard Phillips például csinált egy vészjósló szörfös filmetűdöt, ismét a szupermodell Lindsay Lohan főszereplésével.

A hiba csak a néző készülékében lehet, a profizmus ellentmondást nem tűrő energiadózisával nem lehet szembeszegülni.

Legfeljebb ráunni a múzeumi pompára. A vállalkozó szellemet a nagy vásáron a Statements-szekcióba gettósítják. Itt már akadt konceptuális fricska: egész standot kitöltő gerenda-ácsolat és láthatatlan fehér krétarajz a falon (amit csak a földön szétszórt finom por árult el, meg persze a készséges galériás). De a valódi kortárs pezsgést már hosszú évek óta a legrangosabb szatelitvásáron, a Listén árulják. Fiatal galériák, nevenincs művészek, sziporkázó szellemesség, eredetieskedő affektálás és felfedező ösztöntől hajtott coolhunterek. Az öt évnél fiatalabb galériákat felvonultató börze egy romos gyárépület zegzugos termeiben teszteli a szakmai közönséget. Illetve a piacot. A kérdés, hogy mi az a finom mutáció, ami a nagy vásár kanonizált műtárgyaiból még levezethető, illetve pár év múlva oda visszacsatornázható.

Ha valaki nem klasszikus táblaképpel foglalkozik, hanem mondjuk újabsztrakt objektekkel vagy konceptuális installációkkal, akkor rendszerint a Listén át vezet az út a nagy bázeli szentélybe. (Ha nem oda, akkor a londoni Frieze-re vagy valami előkelő biennálés szereplésre.) Kézzel sodort cigaretták a földön, hangfalakból kirakott monokróm táblakép, bizarr montázsok, humoros szlogenek, kubizáló rejtélyes szoborféleségek, félbevágott italautomaták, sarokba vetítő öreg masinák és a legváratlanabb helyekre letámasztott festmények. A bizsergető ötletelés közben két biztos fogódzó segíti a talajkeresést.

Az egyik a klasszikus avantgárd forradalma, például a Tinguely Múzeumban épp most bemutatott orosz Tatlin. Egy-egy százéves, sarokba eszkábált fa domborműve a Listén bármikor eladható lenne – új műként, parafrázisként, idézetként, lopásként vagy politikai tettként. A másik referencia, bár ezt itt soha senki nem vallaná be, a képzőművészeti trendhullámok finom redőzetét adó dizájn. Sőt, a legigazibb referenciapont éppen a történeti dizájntárgyakat felvonultató mellékvásáron (Design Miami/ Basel) került elő: a szuprematista mintákkal kifestett szovjet porcelánkancsók. Hiszen a forradalmi avantgárd nem a táblaképekben, hanem az iparművészetben teljesedett ki igazán, mielőtt ledarálta volna a politika. A Liste konceptuális ötletkavalkádja is elveszne félúton, ha a biztos szemű stíluscsinálók nemtudnák,miatrend.

A nagy hagyományú mellékvásár, a Volta elvileg az élvonalbeli kortársakat tömöríti, bár inkább a – még mindig igen előkelő – másodosztályt jelenti az Art Basel mögött, ahová akár vissza is lehet bukni a nagy börzéről, ha nem elég fineszes egy régi motoros. Finoman modellált ceruzarajzok, jó ízlésű installációk, divatos iskolákba sorolt olajképek. A vezetőségben történt váltást követően a Volta presztízse mintha csökken- ne, az Art Basel okosan szétterített, állandó megnyitó-folyamában már alig tévedtek el erre a látogatók. Ami magyar szempontból szomorú, hiszen egyetlen pesti galériaként Deák Erika itt kínálta borongósan realista táblaképeit. Sőt a New Yorkban posztoló Ana Cristea is itt adta el Bodoni Zsolt virtuózan csurgatott olajvízióit. (A nagy vásáron Csörgő Attilával büszkélkedhettünk, de őt persze a ljubljanai Gregor Podnar képviseli. Nagyon sikeresen.)

Az Art Basel mellékvásárok tömkelegét vonzza. A futottak még kategóriában domborít például a nemzetközi láncként működő Scope. A fóliasátorban berendezett szatelitvásár a szexi, zabálható, popos kortárs harmadvonalat kínálta. Feszülő melltartós mangatündérke, nyálasan fotórealista olajképek, szépelgő ázsiai mesteremberek, közönséges címlaplányok, photoshop-mágia és szuperesztétikus printek. Mintha minden a szem becsapásáról, megvezetéséről szólna. Míg az Art Baseltől kérdezni se mertünk, a Scope-nak nem hisszük el egy szavát se. A bázeli elegáns profizmus után bárdolatlannak és provinciálisnak tűnik – bár ezt a verdiktet gyorsan visszaszívnánk, mikor eszünkbe jut, hogy a Scope kínálata áll legközelebb a hazai képkereskedelem kirakodóvásárához. De nem méltányos összevetni a globális műtárgypiac trendjeit és mechanizmusait a mi kis közép-kelet-európai világunk hétköznapi ügymenetével. Bázelben, június második hetében egy-egy dollármilliós eladással művészettörténetet írnak. A legnagyobbak a legnagyobbakkal.

Full 002824
Full 002825
Full 002826
Full 002827