"Minden jó festmény valójában önarckép." Dévényi Iván frappáns megjegyzése egy apró átalakítás után is megállja a helyét: minden jó gyűjtemény valójában önarckép. Olyan önarckép, amelyben létrehozójának karakterjegyei mellett a példaképek, a barátok és a versenytársak arcvonásai is felvillannak, s melyre a személyes életút és a történelmi sors rajzol mély barázdákat. Mesél ízlésről, műveltségről, szerencséről, felidéz emberi kapcsolatokat, és ha alázattal és érdeklődéssel közelítünk hozzá, messze vezető történetek forrásává válik. A Dévényi-gyűjtemény különösképpen alkalmas arra, hogy létrejöttének, fejlődésének bemutatásával, s a benne lévő művek felidézésével ne csupán Dévényi Iván személyét, de gyűjtőtársainak, elődeinek és nagy „riválisainak" emlékét is felelevenítsük. Művészek és gyűjtők sorsát, jelentős gyűjteményekés fontos kiállítások történetét.
Dévényi Iván és Czóbel Béla
Érdemes lenne egyszer komolyan elgondolkodni azon, melyek voltak a 20. század legjelentősebb, legnagyobb hatású művészeti kiállításai Magyarországon. Nyilván ki-ki ízlése, értékítélete alapján választana, de gyaníthatóan meglepő összhangot tapasztalnánk négy-öt kiemelkedő tárlat esetében. Belénk nevelt művészettörténeti elfogultságaink miatt valószínűleg a „progresszív" jelzővel ékesített irányzatok seregszemléi mellett döntenénk, így biztosan előkelő helyet foglalna el az 1907-es Nemzeti Szalon-beli tavaszi tárlat, Gauguin több mint hatvan műve mellett a francia impresszionizmus és posztimpresszionizmus legjobbjaival, vagy az 1913-ban megrendezett, többek között Kandinszkij, Kokoschka, Carlo Carrá műveit felvonultató futurista és expresszionista kiállítás. A hazai, nem „hozott anyagból" válogatók közül feltehetően a Nyolcak tárlatai nyernének, ha a szempont itt is a megbotránkoztatást a siker elé helyező „fejlődéselvű" szemlélet lenne, mert különben nyilván az olyan óriási tömegeket megmozgató tárlatok vinnék el a pálmát, mint a Műcsarnok 1921-es Benczúr és tanítványai, vagy az 1925-ös reprezentatív Akt-kiállítása. Minden bizonnyal számos szavazatot kapna három nagy, rengeteg műtárgyat bemutató magángyűjteményi tárlat is. A 20. század legnagyobb értékeket felvonultató magyarországi kiállítása az 1919-es, köztulajdonba vett műtárgyak seregszemléje volt, több mint hatszáz festménnyel és grafikával, sok szoborral. Effajta „esemény" sem azelőtt, sem azután, s bizton állíthatóan a jövőben sem lesz. Már csak azért sem, mert a régi mesterek és a modern külföldi művészet tekintetében a hazai magángyűjteményi állomány 1945 utánra jelentősen és pótolhatatlanul megfogyatkozott. A másik tárlat, ha nem is minőségben, de mennyiségben és hatását tekintve felveszi a versenyt az előzővel. A budapesti Orvosszövetség által, 1902-ben megrendezett magángyűjteményi kiállítás szintén több száz művet mutatott be, s egyben a magyar gyűjtéstörténet egy új korszakának kezdetét jelentette, amikor már ezen a téren is a nagypolgárság vette át azt a szerepet, melyet egykor az arisztokrácia játszott.
Dévényi Iván és Barcsay Jenő
Gyökeresen más történelmi szituációban, nyolcvan év múlva született meg az a kiállítás, melynek jelentősége méltán hasonlítható az előbb említettekéhez. A Magyar Nemzeti Galéria 1981-es, Válogatás magyar magángyűjteményekből című tárlatáról van szó, melyet a téma két kiváló kutatója, Mravik László és Sinkó Katalin válogatott és rendezett meg. A 322 alkotást tartalmazó műtárgyjegyzék utolsó negyven tételénél a tulajdonosok három „meghatározása" ismétlődik: budapesti, győri és esztergomi magángyűjteményben. A kódokat persze nem nehéz megfejteni, már csak azért sem, mert Sinkó Katalin az 1945 után létrejött kollekciók kapcsán csupán három gyűjtőt említ név szerint: Dévényi Ivánt (1929-1977), Kolozsváry Ernőt (1934-1999) és Rácz Istvánt (1922). Egy jogász, minisztériumi tisztviselő és két középiskolai tanár. Földbirtokosok, bankárok és gyárosok után három kispénzű, ám ambiciózus műgyűjtő, akik - részben a speciális történelmi szituációnak is „köszönhetően" - elhivatottsággal és szenvedéllyel ellensúlyozták a szűkös anyagiakat. Mravik Lászlót és Sinkó Katalint dicséri, hogy nem csupán a II. világháború utáni magyar festészet legértékesebb irányzatait és alkotóit gyűjtötték össze, hanem jól érzékeltették az egyes gyűjtemények legfontosabb hangsúlyait is. A győri Kolozsváry-kollekcióból a legszebb Kornissokat, Anna Margitokat, Ország Liliket és Keserü Ilonákat, a budapesti Rácz-gyűjteményből az azóta kicsit megfogyatkozott, de szellemiségében ma is rendkívüli erővel ható Vajda- és Bálint-főműveket, míg az esztergomi Dévényi-gyűjteményből három Barcsayt és három Kondor-képet emeltek a kiállítás anyagába.
Az elemzés és az értékelés előtt tisztáznunk kell, hogy a gyűjtemények melyik fejlődési időszakára összpontosítsunk, hiszen egy magánkollekció az esetek többségében folyamatosan változik, miközben a művek száma és a válogatás súlypontjai is módosulnak. A Dévényi-gyűjtemény esetében ez a kérdés nem igényel különösebb vizsgálódást, hiszen a műtárgyegyüttes fejlesztése - Dévényi korai halála miatt - a gyűjtemény virágkorában fejeződött be, így tehát a hagyaték egy hirtelen mozdulatlanságba dermedt, végleges állapotot őriz. A kollekció másik jellegzetessége - s ez már Dévényi Iván emberi habitusából is következik -, hogy amikor válogatása eljutott egy leszűrtebb stádiumhoz, a gyűjtő majd minden szeretett tárgyához ragaszkodott, s csak kivételes esetben vált meg tőlük. A gyűjteményben található művekről az 1977-es győri, az 1983-as esztergomi és az 1993-ban, a budapesti Kassák Múzeumban rendezett kiállítások adnak számot.
Kolozsváry Ernő és VIII. Henrik, KOVÁCS FERENC szobra
A Dévényi-gyűjtemény létrejöttének állomásairól maga Dévényi Iván számolt be 1967-ben Bodri Ferenc kérésére, majd a Műgyűjtő című folyóiratban egy évvel később. Apai mintákat követve, az ötvenes évek elején, néhány Koszta-kép vásárlásával indult a történet, majd Fényes Adolf, Tornyai és Vaszary művei következtek. Az első évek választásait meghatározta az esztergomi letelepedése után, 1951-ben megismert Völgyessy Ferenc példája is, akinek kollekciójában számos kiváló mű képviselte az alföldi iskolát. A konvencionálisnak tűnő indulás hamar kifulladt, s a „túlhaladott" művek általában Dévényi édesapjához, Ceglédre kerültek. A Gresham művészei felé Fruchter Lajos (1882-1953), a két világháború közötti korszak példaadó gyűjtője orientálta, akinek akkor még intakt, többek között Rippl-Rónai, Derkovits, Egry, Szőnyi és Czóbel remekműveit felvonultató gyűjteménye Kolozsváryra és Ráczra is hatott.
„Minden gyűjteményben a gyűjtő akarva-akaratlanul önmagáról vall. Gyűjteményem se kivétel ez alól. A gyűjtemény magasabb színvonalon már alkotás, a gyűjtő indirekt módon fejezi ki magát benne, mintegy önarcképpé formálja. Izgalmas szellemi erőfeszítésben fejlődik, s bár előbb-utóbb rendszerint szétesik, mégsem múló tett, hanem művészettörténeti tény. [...] Új és egyéni színezetű gyűjteményt szerettem volna létrehozni, nem pedig különböző gyűjteményekből kiszedett képekkel megismételni, amit mások már jobban megoldottak. Hagyományokban gyökerező és mai, szuverén festői világokat ötvöztem egybe olyan művekből, amelyek a festő oeuvre-jében fontosak, vagy beilleszkednek az összképbe."
DR. RÁCZ ISTVÁN
VAJDA LAJOS Északi táj című képe a Rácz-gyűjteményből
A képeket gondosan és nagy kedvvel rendező Fruchter nem elsősorban a Gresham művészeinek kiemelésével befolyásolta késői követőit, hanem azzal a példával, hogy mindig igyekezett gyűjteményének egységes, markáns karaktert adni. Ő ismertette meg Dévényit Bernáth Auréllal, akitől több művet vásárolt. A kor másik jelentős gyűjtőjétől, Szilágyi Sándortól, Dévényi két Szőnyit vett meg: a Tavaszt, amelynek nagyméretű, végleges példánya a Fruchter-gyűjteményben volt, valamint egy zebegényi enteriőrt. Fruchter hívta fel a figyelmét Czóbel Bélára is, aki az idők folyamán barátjává, s egyben gyűjteménye számban és minőségben is legjelentősebb szereplőjévé vált. A Czóbellel való személyes ismeretsége 1954-re datálódik, amikor Dévényi egy róla írandó cikkhez kért tőle adatokat. A festőtől szerezte meg Madame Daudet arcképét, valamint egy fekvő aktot. Ám Dévényi nemcsak a gyakori műterem-látogatások során, hanem más helyekről is bővítette Czóbel-kollekcióját. A Londonban letelepedő, elsőrangú fotóművészből műkereskedővé avanzsáló Seiden Gusztávtól vásárolta például a Czóbel által később átfestett Virágcsendéletet, és egy azóta már a kollekcióból kikerült szénaboglyás francia tájat. Fruchter hagyatékából sikerült megszerezni az Olvasó nő című főművet, Szilágyi Sándor gyűjteményéből pedig a Rózsaszín kombinés fekvő nőt és a Kisvárosi utcát. Czóbel esetében Dévényi láthatóan arra törekedett, hogy a teljes életművet átfogó műegyüttest állítson össze, s ezért Márton Ödöntől megvásárolta a festő egyik legkorábbi, 1903-as önarcképét. Időskori munkái közül csak a róla készült portrék kerültek a gyűjteménybe, hiszen az ötvenes, hatvanas évek Czóbel-képeit Dévényi kevésbé értékelte.
A gyűjtemény egyik koronája s mindenképpen a legnagyobb anyagi áldozattal megszerzett darabja volt a Völgyessy Ferenctől atyai segítséggel megvásárolt Csontváry-mű, a Holdvilágos éj Trauban. A másik nagy magányos festőt, Gulácsyt a jól ismert, s Dévényi által a BÁV-nál „elcsípett", 1904-es Botticelli-átirat képviseli, míg Mednyánszkyt egy kisméretű, alakos vázlat, Nagy-Baloghot pedig egy hasonlóan apró, de annál erősebb kubikus kép.
KORNISS DEZSŐ Fuvolázó II. című alkotása a Kolozsváry-gyűjteményből
A műtárgyegyüttes klasszikus modern szeletének másik hangsúlya, s egyben Dévényi kutatói érdeklődésének fontos iránya a Nyolcak és az avantgárd festészete volt. Czigány Dezsőtől, Tihanyi Lajostól és Márffy Ödöntől egyaránt kitűnő műveket birtokolt, Berénytől pedig a szinte kötelező önarckép mellett a Márton Ödön hagyatékából megvásárolt, s ma a Gundel gyűjteményét gazdagító Sárga dunyha című festményt, mely kétségkívül a kollekció s a Berény-életmű húszas évekbeli periódusának egyik csúcsa volt. E felsorolás nem törekszik teljességre, ám feltétlenül kiemelendő még három, azóta már eladott remekmű: Kmetty Csendélet KUT-folyóirattal című műve, Uitz nagyméretű, diópáccal készült nőalakja, valamint Szobotka összefoglaló jellegű Kettőzött önarcképe.
Az 1945 utáni válogatásban Szentendre és az európai iskola dominál. Korniss többek között a Kővágóörsi emlékkel szerepel, Bálint több mint tíz művel van jelen. Barcsay művészetét a jellegzetes, 1957 körül készült leányfejek közül kettő, valamint három festőállványos kompozíció, összesen 17 alkotás reprezentálja, vetekedve Czóbel igézetével. A sort tíz kitűnő Kondor zárta, közöttük az azóta már eladott Menyasszony és vőlegény és a Kékszakállú herceg, valamint a még meglévő Katalin-oltár. Jelentős még a Gadányi-, az Anna Margit- és a Kassák-művek sora, utóbbi, mint Dévényi szellemi, értékrendbeli irányítója is hosszabb elemzést érdemelne.
BÁLINT ENDRE Groteszk temetés című festménye, mely Rácz István gyűjteményéből került a Magyar Nemzeti Galériába
Rácz István gyűjteményének számszerűsége és fejlődése az 1970-es pécsi, az 1978-as veszprémi és az 1979-es kaposvári kiállításának katalógusaiból, egy 1991-es filmfelvételből és a 2004-ben elkészített, rövidesen publikálásra is kerülő összesített jegyzékből állapítható meg. Mindebből kitűnik, hogy 1953-as indulásától öt, szervesen átfejlődő korszak váltotta egymást, melyek mindig egységes szellemet képviseltek. A kollekció 1968-tól érte el a letisztultságnak azt a fokát, mely a hetvenes-nyolcvanas években többeket megihletett, példaszerűen bemutatva egyfajta gyűjtői ars poeticát. A hagyományt Nagy István, Egry József és Gulácsy Lajos főművei képviselték, míg az újabb irányzatokat Vajda Lajos, Bálint Endre, Ország Lili és Anna Margit képcsoportjai, illetve egy-két Barcsay-, Korniss- és Kondor-kép reprezentálták.
„Az igazi gyűjtő olyan, minta karnagy, mások művein keresztül tudja önmagát kifejezni, hiszen minden zeneműnek az interpretációja nagy mértékben magán viseli tolmácsolójának egyéniségét is. A mércét magasra tettem. Csak azok kerülhettek a gyűjteményembe, akik nem az izmusok és divatok felkapott követői, hanem fütyülve mindenre, építették és fejezték ki saját belső világukat. Azokat a műveket kerestem, amelyek csakis itt születhettek meg. Azokat a művészeket, akik úgy voltak európaiak, hogy megtartották a magyar szellemiséget."
KOLOZSVÁRY ERNŐ
Voltak a gyűjteményben kisplasztikák is, többek között Medgyessytől és Borsostól, s fafaragások Nagy Károlytól és Orbán Istvántól, utóbbiak a naiv művészet formáival. Rácz az 1980-as évektől néhány fiatalt is beemelt a klasszikusok közé: Kárpáti Tamás képei a műegyüttes szakrális vonulatát erősítették, az ígéretesen indult Dienes Gábor és Nagy Gábor korai alkotásai pedig egyfajta groteszk szellemiséget képviseltek. A fél évszázados múltra visszatekintő, története során szinte folyamatosan csiszolódó gyűjteményben a képek száma általában nem lépte túl a nyolcvanat.
Részlet a Kolozsváry-gyűjteményből, DEIM PÁL, KORNISS DEZSŐ és ORSZÁG LILI műveivel
A Kolozsváry-gyűjtemény műfaji tekintetben olyan széles spektrumon mozog, hogy katalógusa hosszú oldalakat tölt ki. A festményektől kezdve a barokk szobrokon és a népművészet számos emlékén át a naiv alkotásokig vezet az út, nem szólva a hagyományos értelemben vett lakberendezési tárgyakról, melyek - s ez Kolozsváry válogatásának egyik fontos karakterisztikuma - szerves részét képezik a műgyűjteménynek. Kollekciója így vált összművészeti alkotássá. Létrehozójának halála miatt ez a gyűjtemény is a zeniten zárult le, ám az örökösök - a szokásos gyakorlattal ellentétben - érinthetetlen műalkotásként tekintenek rá, őrzik és ápolják szellemiségét. Mindhárom elemzett gyűjtemény közül ez a legjobban dokumentált, hiszen 1998-as műcsarnoki kiállítása alkalmából kitűnő, gazdagon illusztrált katalógus készült róla.
Egy-egy gyűjtemény értékét nem a benne lévő műalkotások száma határozza meg, de a mennyiségből kiindulva fontos, általánosabb következtetések is levonhatók. Dévényi anyagának 1983-as, a teljesség igényével készült katalógusa 181 művet számlál. Ezek között sok a grafika és a plakett, de az 1945 után létrejött műgyűjtemények legtöbbjéhez viszonyítva ez a mennyiség is tekintélyt parancsoló. Dévényi széles érdeklődésű, enciklopédikus műveltségre törekvő, elsősorban bölcsész beállítottságú ember volt, olyan filosz, aki egy pillanatig sem habozott elismerni azt, amiben értéket ismert fel. Mindenben a kvalitást és a „szerethető" momentumot kereste, s véleményét másokkal is megosztotta. Noha nem volt művészettörténész, kisebb-nagyobb tanulmányai mellett kismonográfiát írt Kernstok Károlyról, Tihanyi Lajosról és Thorma Jánosról. Mint a Vigília kritikusa, folyamatosan kutatta a magyar képzőművészeti életet. Jellemző módon Kolozsváry Ernőből és Rácz Istvánból is „kikívánkozott" a gyűjtés során leszűrt ismeretanyag, a művészettörténeti mondanivaló. Kolozsváry különösen Ország Lilivel és Deim Pállal foglalkozott, míg Rácz, számos Egry-tanulmány mellett kismonográfiát írt Gadányi Jenőről és Bene Gézáról, s egyike volt az elsőknek, akik hosszabb cikkben méltatták Ország Lili művészetét.
Archív fotó Rácz István egykori, Sövény utcai lakásáról, ORSZÁG LILI, KÁRPÁTI TAMÁS és BÁLINT ENDRE festményeivel
Közelebb jutunk a gyűjtemények karakterének megragadásához, ha a műveket is vizsgálat alá vonjuk. A „három nagy" közül a Dévényi-gyűjtemény a legheterogénebb, s ez a gyűjtő előbb említett alapvető hozzáállását tükrözi: mindenre odafigyelni, nem bezárkózni, mindenben felismerni az értékelhetőt. Ez azonban együtt járt a gyűjtői koncepció felhígulásával, magában rejtette a szétaprózódás veszélyét. Míg Rácz állandóan redukált, tökéletesített, s mintegy végső esszenciává nemesítette műtárgyegyüttesét, addig Dévényi egyfajta „teljességre" törekedett, ahol a megszerzés, s a mű gyűjteménybe illesztésének kritériuma csak és kizárólag a magas kvalitás. Mindez egy sajátos, urbánus jellegű modernség fogalmon belül mozgott, amely eleve kizárt sok mindent, a naturalizmust éppen úgy, mint a gödöllőieket vagy a római iskolát. Dévényi magánmúzeumot épített, szinte történészi, pozitivista hozzáállással, megírva saját, egyéni művészettörténetét. De éppen ez a nyíltság és történeti szemlélet egyben akadálya is az egyéniség maradéktalan megvalósításának, annak, hogy a gyűjtés igazán alkotássá, a lét tárgyi kivetülésévé váljon. Márpedig a Kolozsváry Ernő- és a Rácz István típusú gyűjtókét éppen ez a cél vezérli. Számukra a művek idézetek, amelyeket egy magát művészi nyelven kifejezni nem tudó, de akaratában, s szerencsés esetben gondolkodásában művészi tehetségű ember felhasznál, hogy saját belső világát látható formába öntse. Ez az önkifejezés, „önarcképpé formálás" a magyar műgyűjtés történetében Rácz-nál és Kolozsvárynál valósult meg a legkövetkezetesebben, a legmagasabb szinten. Rácz István esetében idővel sajátos szakralitás lett a központi rendező elv, képeiből a tisztaság, a csend, a belső emelkedettség sugárzik. A szakrális vonulat - főként Ország Lili műveiben - Kolozsvárynál is megjelenik, ám ez érdekes, bizarr elegyet alkot egy jellegzetes, néhol kifinomult, néhol groteszk testiséggel, mely hol absztrakt formát ölt, hol vaskos közvetlenséggel szólal meg.
Egy gyűjtemény karakterének megragadása mindig egyszerűbb, ha művészettörténészként közelítünk hozzá, hiszen a készen kapott kategóriákba általában nehézség nélkül beilleszthetjük az egyes műveket. A Dévényi-kollekció esetében is könnyen kijelölhetjük a stiláris, vagy szervezeti hangsúlyokat: Nyolcak, Gresham, École de Paris, KUT, Szentendre, Európai Iskola. Ha csupán egyszerű látogatóként szemlélődünk a Dévényi-lakásban, első benyomásunk, hogy a gyűjtemény rendkívül sokszínű, a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt. Dévényi Iván szerelmese volt a színnek, ezt a kollekció számos vonása alátámasztja. Sok művész szerepel benne, ám hiányoznak azok az alkotók, akiket a gyűjtő orientációja okán elvárhatnánk, mégis, éppen a színt háttérbe szorító alkotói attitűdjük miatt, Dévényi valószínűleg nem tudott igazán közel kerülni hozzájuk. Ez a két festő: Vajda Lajos és Ország Lili. Vajda hiánya még magyarázható lenne azzal, hogy műveinek zöme a kérdéses időszakban özvegyénél, Vajda Júliánál volt, aki - a visszaemlékezések szerint - az akkori viszonyokhoz képest rendkívül drágán vált csak meg tőlük, Ország Lili mellőzése azonban csak Dévényi színközpontú személyes ízlésével magyarázható.
A „nagy arckép-fal" Dévényi Iván gyűjteményében
A sokféleség és a színek ereje mellett van egy tematikus sajátsága is a Dévényi-gyűjteménynek. A művek döntő többsége alakos kompozíció, arckép, önarckép. A válogatásnak ezt a szempontját két tényező is motiválhatta. A kortársak írott és elbeszélt visszaemlékezései olyan képet rajzolnak Dévényi Ivánról, melyből könnyen levezethető az emberhez, az emberi lélek rezdüléseit kivetítő archoz való vonzalma. E tanulmány szerzője számára éppen az egykori gyűjtőtárs, Rácz István idézte meg Dévényi intellektuális személyiségét, kiemelve szerény, finom modorát, kiváló kapcsolatteremtő képességét, könnyen megkedvelhető, póztalan egyéniségét. Jellemző, hogy szinte valamennyi, akkor még élő művészhez, akiktől művet birtokolt, személyes ismertség fűzte, nem egyhez igazi barátság. Talán ezzel is indokolható feltűnően sok művészarcképe. A másik magyarázat egy konkrét epizód felidézésével illusztrálható. A Műgyűjtő1972/4-es számában Dévényi Iván mutatta be Weöres Sándor apró, inkább csak baráti ajándékokból álló „gyűjteményét". A látogatás emlékét vers is megörökítette, melyet Bodri Ferenc, a Dévényi-emlékkönyv összeállítója, a kötet mottójául választott. „Kis budapesti lakásunkban Dévényi Ivánnak/ írom e verssorokat szén-színű Barcsay-rajz / s rózsás Rippl-Rónai aktok alatt, nagy örömben, / hogy van kép-értőnk, színt s formát becsülőnk, / már nem a témát nézve, mit ábrázolgat a festő, / s mennyi tehén feneket tár a szemünkbe a kép..." Dévényiben tehát, ahogy Weöres Sándor is kiemeli, megvolt a képesség arra, hogy elvonatkoztasson a mű konkrét témájától, s meglátta a kvalitást a sok gyűjtő által mellőzött portrékon is. Melyeket, tegyük hozzá, jóval olcsóbban szerezhetett meg, mint a csendéleteket, tájképeket, vagy aktos kompozíciókat.
GULÁCSY és NAGY ISTVÁN a földön, BÁLINT és BARCSAY a falon, Kolozsváry Ernő gyűjteményében
A fentiek alapján tehát három jellegzetes vonást találhatunk, ha a Dévényi-gyűjtemény egészét vizsgáljuk. Nyugat-európai irányultság, koloritközpontú alkotói hozzáállás, a választás tematikus jellegű indítékait tekintve pedig a portrék iránti vonzalom.
Egy gyűjteményt természetesen nem csupán a benne lévő műalkotások minősítenek. A három megidézett kollekció összehasonlítása tanulságosan mutat rá az összhatás, a kontextus, a környezet jelentőségére. A műalkotások hatásában, értelmezésük lehetőségeiben nagy szerepet játszik a műveket körülvevő miliő. Ez a múzeumokban is fontos szempont, de sokkal inkább a szubjektivitásnak jóval nagyobb teret engedő magángyűjteményeknél. A kérdés az, hogyan teremtődik meg az adott tér és a benne elhelyezett tárgyak összhangja, új, önálló minősége. Ennek éppúgy alkotó részei a bútorok, a szőnyegek és az egyéb berendezési tárgyak, mint a képekhez illő keretek.
A Dévényi-gyűjtemény mai elrendezése nem Dévényi Iván munkája, hanem Mucsi Andrásé, aki az eredeti, meglehetősen esetleges rendezést a kis lakás nyújtotta adottságokon belül igyekezett rendszerbe foglalni, miközben fő vonalaiban követte a gyűjtő ízlését és akaratát. A kollekció látványa a századelő zsúfolt, atelier-stílusát idézi: a képek három-négy sorban, egymáshoz közel függnek a falakon. A legszebb Czóbel-képek természetesen egymás közelébe kerültek, így ma is lenyűgöző látványt nyújt az a szoba, ahol együtt van a Normandiai enteriőr, a Városrészlet erkélyről, az Enteriőr Szent Sebestyén-szoborral és a többi kiemelkedő Czóbel-festmény. De tagadhatatlan, hogy ez a rendezési mód nem ad teret azokra az érzékeny, sokatmondó, a művek zárt struktúráit kinyitó és összekapcsoló értelmezésekre, melyek a Rácz- és a Kolozsváry-gyűjteményben megtalálhatók. Ezekben letisztultság, rend, ha kell, hangsúlyos szimmetria uralkodik, ahol minden részlet reagál a többire, ahol a képek egyenként és együtt is hatnak. Rácz és Kolozsváry a rendezés során éppen úgy figyelt az adott mű közvetlen környezetére, mint a látvány perifériáira, s az egyes szobák között létrejövő átlátásokra. Dévényi Iván elsősorban a művekre koncentrált, nem tartotta fontosnak, hogy egységes, egyedi szellemiséget tükröző látványt hozzon létre, hogy gyűjteményéből önálló alkotást teremtsen. Ebben a tekintetben ő inkább egy jó ízlésű, kiváló kvalitásérzékkel megáldott muzeológusra, művészettörténészre hasonlít, míg Rácz és Kolozsváry olyan művészekre, akik formát akarnak adni belső világuknak. A Dévényi-gyűjteményben műveket látunk, sok jó és számos remekművet, Ráczéban és Kolozsváryéban ezek mellett felfedezhetjük a gyűjtői hitvallást, azt a szellemiséget, s mindenen átsütő koncepciót, mely egységbe fogja a különálló alkotásokat.
KORNISS DEZSŐ Kővágóörsi emlék című képe a Dévényi-gyűjteményből
Rácz István kollekciója - a pasaréti, Sövény utcai állapot után, új miliőben, a Rózsadomb alján, biedermeier bútorok, antik szőnyegek között, könyvektől körülvéve - mára már lassan olyan töménységűvé, tisztaságúvá, esszenciálissá vált, hogy szinte elveszíti materiális jellegét, miközben, nem kis részben létrehozójának személyisége miatt, ma is átérezhető mély áhítatot sugárzó ereje. Rácz mindezt olyan független szellemmel, értékítélettel komponálta meg, amely példaadóvá vált a magyar műgyűjtés történetében. Nála közös nevezőre kerülhetnek Gulácsy áttetsző, légies pasztelljei, Egry balatoni tájképei, Nagy István immaterializálódott tájai, valamint Vajda és Bálint transzcendens alkotásai. Rácz mindig olyan műveket keresett, melyek beleillettek koncepciójába, melyekkel kifejezhette mondanivalóját, önmagát. Dévényivel ellentétben nem sokat habozott, ha fél gyűjteményre való képet kellett eladnia a Vajdákért, vagy többek között az életmű egyik legerősebb Mednyánszkyját néhány Nagy Istvánért cserébe. Gulácsy Dal a rózsatőhöz című munkájáért teljes erdélyi és poszthabán kerámiagyűjteményét áldozta fel. Ő még a művészek neheztelését is megkockáztatta, ha ez volt a továbblépés ára. Dévényi mentalitásától mindez idegen volt. Az eredmény: egy sokszínű, izgalmas, sok művet tartalmazó gyűjtemény Dévényinél, s egy tömény, egyöntetű, kifinomult válogatás, a „válogatott válogatottja" Rácznál.
Kolozsváry Ernő gyűjteménye egyesíti az előző kettő erényeit. Gazdag, számos főművet tartalmaz, s bizonyos tekintetben egy alapvető gyűjtői ars poetica maradéktalan megvalósulása: intenzíven reagál saját korára, a fő hangsúlyokat részletesen, több művel is igyekszik kibontani, s egy-egy alkotással visszanyúl az előzményekig. Kolozsvárynál a klasszikussá érett kortársakat Korniss, Bálint, Ország Lili, Anna Margit, Kondor és Román György képviseli, a legújabbakat elsősorban Nádler, Deim és El Kazovszkij. A fundamentumot néhány, de vitathatatlan jelentőségű főmű adja: Farkas Istvántól az elementáris erejű Vihar után, Gulácsytól az Arte Vita Natura, Egrytől pedig a Delelés. Egy kép a Glücks-, egy a Fruchter-, egy pedig a Márton Ödön-gyűjteményből. Minden tekintetben tökéletes válogatás. Jellemző módon e három mű közül kettő nincs a falon: Gulácsy alkotása általában a könyvespolcnak támaszkodva, Egry képe pedig a kanapé mögött pihent, s Kolozsváry csak a megfelelő dramaturgiai pillanatban, a kiválasztottság érzését sugallva varázsolta elő. Hasonló volt a sorsa néhány fontos Nagy István-képnek is. Igazi alázatra és erőre vall, hogy a kiérlelt koncepció tömörítése, tisztán tartása érdekében olyan remekművek bújtak el, melyek valamennyi magyar magánkollekcióban főhelyre kerülnének.
CZÓBEL BÉLA egyik legszebb képe: a Normandiai enteriőr Dévényi Iván gyűjteményében
Kolozsváry - Ráczhoz hasonlóan -nemcsak képben, hanem térben, ha tetszik, világképben gondolkodott. A kiválasztott műveket tudatosan ütköztette egymással, hiszen tisztában volt vele, hogy a megfelelően elrendezett alkotások „szerencsés együttállása" elvezetheti a nézőt a felszín alatt megbújó tartalmak felé. A képek és tárgyak nála olyan interferenciába lépnek egymással, hogy összhatásuk energiája jóval több, mint az alkotó elemek hatóerejének egyszerű összege.
Kolozsváry Ernő értett a dramaturgiához. A látogató a bejárati ajtó mögött rögtön egy intenzív felütéssel találkozik: Vajda gyökeres kompozícióival, melyek megadják az alaphangot, s reprezentálják azt a közvetlen őst, akitől a többiek, Bálint és Korniss sokat merítettek. Az enteriőr, a művek elrendezése mindemellett arról is tanúskodik, hogy Kolozsváry gátlások nélkül, ám kitűnő érzékkel vegyítette a modern festészetet a népművészettel (festett bútorokkal, hímzésekkel, kerámiákkal), a barokk vallásos szobrokkal, elsősorban adoráló angyalokkal, akik áhítatosan térdelnek Ország Lili, vagy éppen Korniss Dezső művei előtt. Míg Rácz István szintén vonzódott a népművészethez, s erdélyi tálaiból, kályhacsempéiből, szarvasos-madaras bokályaiból ma is van néhány tucat, addig Dévényi Ivánnál nyomát sem találjuk mindennek. Művészi ízlése is bizonyítja, hogy vidéken töltött gyermekkora ellenére ízig-vérig urbánus ember volt.
A felsorolt különbségek ellenére egy fontos tényező mégis közös nevezőre hozza e három gyűjteményt. Mindegyiknek van egy - a gyűjtők sajátos értékrendjét figyelembe véve - fontos jellegzetessége: mindháromban számos olyan mű van, vagy volt, melyek ott kerültek először falra. Ám, ahogy a művészet, úgy a műgyűjtés sem versenyfutás: nincsen célfotó, s így felesleges kutatni, méricskélni, hármuk közül kit miben illet meg az elsőség. Sokkal fontosabb példamutatásuk, amely ma már művészettörténeti tény. Részben nyomukban, ösztönző hatásukra alakult ki néhány nagyszabású kortárs műgyűjtemény, így Vasilescu János, Nudelmann László és a később egyéni irányt vett Vörösváry Ákos kollekciója, s inspiráló hatásuk kimutatható többek között Kemény Gyula és Kieselbach Tamás gyűjteményében is.