Jó-e csatornaszagban pezsgőzni? - Velencei ajánló

Topor Tünde

Az 52. Velencei Biennále amerikai kurátora, Robert Storr a (kb.) Gondolkozz az érzékeiddel, érezz az eszeddel-gondolat köré szervezte az idei válogatásokat. Ha a katalógusban általa hosszan kifejtett paradoxon lényegét akarjuk a megvalósulás tükrében értelmezni, akkor a Virágozzék minden virág-elvhez jutunk, vagyis ahhoz a fő szemponthoz, hogy tulajdonképpen nincs fő szempont. Huszáros megoldás, hiszen az évek során kiderült: egyre kevésbé lehet a nemzeti pavilonokat, a központi pavilonbeli válogatáskiállítást és az Arsenale-beli felvonultatást valami közös nevezőfélére hozni.

Merthogy ezek a biennále hagyományos helyszínei, amelyektől lassan átveszik a vezetést az úgynevezett külső helyszínek, vagyis azok a palazzók, templomok és egyéb épületek, amelyeket a biennále időtartamára (június 10. – november 21.) bérelnek ki és rendeznek be a Giardiniben saját pavilonnal nem rendelkező nemzetek, különböző intézmények, alapítványok vagy éppen művészek és galériásaik. E rövid helyzetleírásból is kiderül, hogy a programok és látnivalók elképesztő gazdagsága várja a biennále-látogatókat, akik a mondott időszakban érzékelhető túlsúlyba kerülnek a hagyományos turistákkal szemben.

Thomas Demand: Grotto, 2006.


Mennyi idő kellene tehát, hogy mindent figyelmesen áttanulmányozzunk, amit a nemzetközi művészeti világ a lábaink elé (na jó, inkább a saját lábai elé) hordott? Szerény becslésem szerint minimum egy hónap. És ki megy egy hónapos biennále-nézésre? Nos, valószínűleg senki. Ezért a legnagyobb lelkesedéssel fedeztünk fel a Fondazione Prada (a divatcég művészeti alapítványa) pultján egy kis leporellót, Insider’s Guide-ot, amelyben a szerzők, Karen Wright és Edie Meyer felsorolják az általuk kihagyhatatlannak ítélt pavilonokat és kiállításokat, néhány mondattal ismertetve a lényeget, illetve egy kis térképen be is jelölve őket. Példájukat követve, ám a saját fejünk után menve, mi is arra teszünk javaslatot, mit nézzen meg feltétlenül egy öntudatos Artmagazin-olvasó.
Kezdjük is rögtön itt, a San Giorgio Maggiore-templom melletti Fondazione Cini épületében vendégeskedő, a Fondazione Prada által meghívott berlini művész, Thomas Demand kiállításán. Egyik munkájáról futótűzként terjedt a csodaváró magyarok között, hogy magyar témájú, mert a plakátján egy lyukas magyar zászló van. (Ugyebár az lett volna a csoda, amire manapság mindenki vár, ha a nemzeti pavilon mellett a nemzetközi válogatásba, az Aperto vagy az Arsenale anyagába is bekerült volna legalább egy magyar művész... de ha ez nem is sikerült, legalább témaként hátha szerepelhetnénk.) Nos, a zászló nigériai, közepén a kör narancssárga és egy napkorongot imitál.
Thomas Demand úgy dolgozik, hogy kartonpapírból legyártja a fotósorozata modelljeként szolgáló helyszínt, de egy az egyben. Itt a Vatikán-beli nigériai követséget, ami csak azért vált érdekessé, mert anno onnan tűntek el az iraki háborút közvetve kirobbantó iratok. Másik projektje, a Processo Grottesco, egy több mint 4 méter hosszú, 1,8 méter magas barlang, amit különböző létező barlangok alapján tervezett meg, majd a rétegeket kartonpapírból kivágva, össze is állított, létrehozva így saját ideálbarlang-fotójának mintegy 36 tonnás modelljét. Ezt a mű-tárgyat láthatjuk tehát a kiállításon, valamint a róla készült printet, és egy nagy tárlóban azokat a képeslapokat, könyveket, újságcikkeket, amiket Demand felhasznált „barlangkutatásaihoz”. A mű címe szójáték: a Proccesso Grottesco azt jelenti: groteszk folyamat, vagy groteszk eljárás, de a groteszk szó az olasz grottóból ered, ami viszont barlangot jelent. (Nincs köze a biennáléhoz, de ha már úgyis ott vagyunk a szigeten, felmehetünk a San Giorgio Maggiore tornyába (3 euróért), és megnézhetjük Velencét a magasból is.)

Felix Gonzalez-Torres: Untitled (America) 1994.


A Giardinibe érve máris nekivághatunk a pavilonsornak: ezek közül a leghatásosabb az orosz pavilon, amelyet nagyrészt a GUM finanszírozott, és ennek megfelelően minden munka nagyon költséges és high-tech benne. A sokunk számára még az orosztankönyvekből ismerős GUM Moszkva Állami Áruházából avanzsált luxus-passzázzsá, ami a legnagyobb nemzetközi divatcégek orosz üzleteinek gyűjtőhelye.

A legnagyobb melegben is tömegek szorongtak az AES+F-csoport videójának vetítésén. A Last Riot (Utolsó tobzódás, zendülés, orgia) képein egy háromdimenziós makettvilág animált mozgásait látjuk, teherautókat, repülőket, tengeralattjárókat, vonatokat, olajkutakat, körhintát – embert azonban nem, bár fehér egereket igen (itt valószínűleg ők a patkányok fotómodell-mutánsai). Egyszer csak feltűnik majd egy óriásgyík, gondolom, jött azért, ami az övé. Wagner-zene harsog erősítve a birodalmi művészet-jelleget, aláfestve a robbanásokat, vonatszerencsétlenséget, vulkánkitörést és az intenzíven zajló hadi és ipari tevékenységet, ami persze nevetséges, ha belegondolunk abba, hogy mindez a nagy vihar egy cyber-terepasztalon tombol. Aztán meglátjuk az emberi fajt is egy hófödte csúcson barokk szentképek mozdulatait idéző végtelenített harci játékot játszva. Mondhatjuk, hogy véglények, mondhatjuk, hogy fiatal istenek – attól függően, akarunk-e fotómodellt nevelni a gyerekeinkből. Mert a végítéletet felváltó önelpusztítás órájában az utolsó emberi egyedek katonai gyakorló mintás bermudát viselő tizenéves modellek – efelé mutálódunk az AES+F szerint. Akik GUM-pénzből forgattak, úgyhogy az oroszok a luxusipar karjaiba dobták a kortárs művészetet, és most így dübörögnek át a világhír küszöbén.
Az orosszal szemben ott a skandináv pavilon, ahol együtt állít ki norvég, svéd és finn. A pavilon külső falán két finn művésznő óriásplakátra tette fel saját, gyönyörűen sminkelt és photoshopozott arcát, és feliratok formájában a közönség elé tárták késztetésüket azt illetően, hogy nem kellene-e valami hasznosat csinálniuk, esetleg valami politikait? A reklámplakátokat védő üveget pedig folyamatosan tisztítja egy fekete fiú. Hiszen itt is a feketék hordják a szemetet (lásd 2006/6-os számunk tudósítását a FIAC-ról!), szedik össze a széthagyott üvegeket, papírtányérokat, takarítják a mosdókat. És őket kapják el a velencei rendőrök, amikor nem takarítanak, hanem hamis Louis Vuitton-táskát árulnak. És erre jegyzi meg a biennále-látogató szépen sminkelt amerikai hölgy férje a vaporettóról figyelve az eseményeket: biztos élvezik, hogy végre motorcsónakázhatnak a Canale Grandén. (Mert a rendőrök motorcsónakkal szállították el őket a tettenérés után.) A kör bezárult, a mű valós problémát állít elénk minden esztétikai igényt is kielégítve (nagyon jól mutat az opálos nagy fehér felületen mozgó kicsi sötétbarna alak), megfelelve az – eddig is láthattuk – a nemzetközi divatvilággal egyre inkább összefonódó kortárs művészeti termékbemutató szigorú elvárásainak.
A cikk és sétánk e pontján le is térhetünk a magyar pavilonhoz vezető útra, hiszen ott ezekre az elvárásokra fittyet hánytak, bár erről a legkevésbé sem tehet a „győztes” kurátor és művésze. Valamint a zsűri sem, hiszen ők az első körben még a Velencei Biennálén való bemutatásra alkalmatlannak ítélték a pályázatot, ami nem jelenti azt, hogy a művek valahol máshol nem tudnának nagyon is jól működni. Csak hát itt, ebben az egyik kritikus által vizuális kakofóniának nevezett forgatagban, enyhén szólva esély sem volt a „kiragyogásra” ezekkel a fekete dobozokban levetített, lassú mozgásokkal falakat és kilógó drótokat pásztázó videomunkákkal. Egyébként a kultúrházak korszakába még épp belekóstoló magyarként a művek szemléletével is lehetetlen azonosulni – Fogarasi nagyon kívülről néz, nagyon fiatalként, nagyon részvétlenül és nagyon rendes osztrákként, bármennyire előítéletesen hangzik is ez.
Ha kiragyogást akarunk, tovább kell sétálnunk az amerikai pavilonhoz, ahol a kubai származású, 1990 óta az Egyesült Államokban élő Felix Gonzales Torres villanykörte-függönyétől és -koszorújától megkapjuk a fényt és vehetünk az odaterített cukorkaszőnyegből. Jót fog tenni, mint azt a Harry Potterből is ismerjük, bár ő csokit kap Lupin tanár úrtól a dementorok energiaelszívó támadása után.
És már itt is vagyunk az angoloknál. Gran Bretagna hirdeti a felirat a James Ivory-filmek világát idéző angol pavilon-villa bejárata fölött, és a benne látott művek is finomak, úgy is mondhatnánk, lady-like-ok első pillantásra. Aztán elolvassuk a halványkék neonfeliratokat, a hímzett szövegeket, jobban megnézzük a rajzokat, és látjuk, hogy végre felszínre jött a Jane Austen-regények hősnőinek tudatalattija.
Tracy Emin ciprusi török származású művész, aki a Young British Artist csoport tagjaként vált ismertté pl. Damien Hirsttel együtt. 1999-es My bed című installációja még sokkolta a közvéleményt, mára azonban a feminista indulatok felvették a jóleladhatóság álorcáját. De így is szeretjük, így civilizáltan, elangolosodva.

Bill Viola: Ocean without a Shore, 2007. Átlépés a vízfüggönyön


Ezzel búcsúzunk is a Giardini kellemesen tagolt helyszínétől, és átkínlódjuk magunkat az Arsenale véget érni soha nem akaró műtárgy-kálváriáján. Pedig itt is vannak olyan művek, amiket nem érdemes kihagyni, de a hely szelleme nagyon erős, valószínűleg kiöregedett gályarabokat dolgoztatott itt a Serenissima kötélverőként, mert energiahátrányuk még most is akkora, hogy a belépőt két perc alatt lerabolják. Azért Emília és Ilja Kabakov műve nyújt egy kis felüdülést, de irány az olasz pavilon, ahol két évvel ezelőtti nagy kedvencünk, Francesco Vezzoli videóját tekinthetjük meg, ha fogékonyak vagyunk némi szatirikus hangvételre a világ vezető nagyhatalmával kapcsolatban. Két egymást túlharsogó ál-elnökválasztási propaganda-videót nézhetünk meg egyidejűleg, a női főszerepben Sharon Stone-nal. Az olasz pavilon másik kiállítója Giuseppe Penone, akinek élő fatörzset imitáló installációja elég erősen ellenpontozza Vezzoli munkáját, noha szemléletük nagyon hasonló, csak az egyikük kritizál egy jelenséget, gyakorlatilag nyakig elmerülve benne, a másikuk pedig a totális elfordulást választja. (Ezenkívül persze olaszok, és mindketten tudják, hogy jól néznek ki.)


Ahogy két évvel ezelőtt a Santa Stae Pipilotti Rist videójának, úgy most is egy templom, a piazza San Marcóhoz nagyon közel eső San Gallo adott helyet az egyik leglenyűgözőbb munkának, Bill Viola Ocean without a Shore, 2007 című video-oltárképeinek, amelyek keresztelés-parafrázisként is felfoghatók, ha ismét engedünk a hely szellemének.


Végül egy igazán Velencébe való kiállítás: Artempo, vagyis ahol az idő művészetté lesz. A helyszín stílszerűen Mariano Fortuny egykori palotája. Fortuny spanyol eredetű világpolgár művész-családból származó festő, szobrász és divattervező volt, aki görög szobrok ihlette ruháival lett híres a huszadik század elején. A palota homlokzatát egy ghánai művész, El Anatsui műve borítja, ami olyan, mint egy hatalmas, nagyon régi, fémszálas kárpit, de közelről látszik, hogy kikalapált bádogkupakok ezrei vannak összedrótozva. Bent az eredeti Fortuny-berendezésbe installálva több száz műtárgy, leletek régi korokból, befeketedett festmények, anatómiai modell-bábuk között nézelődhetünk, a rendezés szándékosan rájátszik egyfajta Wunder-kammer-hangulatra. A kiállítás magját egy belga magángyűjtő, Axel Vervoordt gyűjteménye adja, ehhez válogatott még műveket Jean-Hubert Martin, a Pompidou Központ előző igazgatója. Valószínűleg sort kell végigállnunk a bejutáshoz, de mindenképpen megéri, ha koncentráltan akarjuk megélni azt, amit Velence úgyis sugall: nevezetesen, hogy válnak az idő múlásától művészetté tárgyak, épületek vagy éppen egy egész város. A válasz tehát a címben feltett kérdésre: Igen.