SZERKESZTŐI BEKÖSZÖNTŐ

 

E számunk szinte minden cikke alapkérdéseket feszeget, még a látszólag ártalmatlanabbak is. Az, hogy mik a történések egy múzeum terében, hogyan kerülhet abba egy festő, főleg, ha a művészeti határátlépések korában (amikor a valódi határátlépés egyébként épp lehetetlen vagy nagyon megnehezített) nem akarja megvárni, amíg mások belehelyezik, egy festő számára alapkérdés. Birkás Ákos erre olyan vá- laszt adott, ami a korszellemnek éppúgy megfelelt, mint saját, úgy is mondhatnám operai hagyományainak (édesany- ja, mostohaapja révén az Operaház központi szerepet játszott családjuk életében) és többnyire vitriolos humorának. Azon is muszáj elgondolkodnunk, mik lesznek fontosak egy-egy nehéz élethelyzetben, vagy épp mi adhat reményt, aztán vigaszt, amikor visszafordíthatatlanná válnak dolgok. Pontosabban, amikor szembesülni kell azzal, hogy visszafordíthatatlanok. És azzal is számolnunk kell, mi marad valaki után, és azzal mit kezdenek a következő generációk. 

Az is érdekes kérdés, min múlik, hogy egy művész merrefelé hajlik, milyen módszereket választ, hogy Lesznai Annát idézve, rendbe tegye a világnak egy kis, kimetszett darabját. Építkezik vagy rajzol? Úgy alkotja meg a saját világát, mint egy feltekert szőnyeget, amit ő gurít ki, vagy geometrikus jelek rendszereként, esetleg egyre inkább ugyanúgy, mint amilyen a valódi világ, csak a nagyon bonyolultan bepörgetett jelrendszerek segítségével szinte megszólalásig hasonlóra teremtve? 

És akkor a gyűjtőkről (legyenek akár magán-, akár közfeladatot ellátó múzeumi emberek) még nem is beszéltünk, hogy ők mit és miért gondolnak megőrzésre méltónak. 

Mi lesz tehát velünk a halálunk után, mi marad a mögöttünk állókra, ők mit és hogyan őriznek meg belőlünk, ehhez tudunk olvasóinknak megint csak adalékokkal szolgálni és olyan, szó szerint konstruktív példákkal, mint amilyen az az ostendei kiállítás, ami még részletesebben leírt európai összefüggésrendszerbe helyezi például Kassák Lajos művészetét (akinek itthoni újraértékelésén tavaly három kiállítás is dolgozott). De újraértékelhetjük az ötvenes évek itthoni művészetét is, most épp a grafikát, egy most látható miskolci kiállítás kapcsán, és olvashatunk a rendkívül ellentmondásosnak nyugodtan nevezhető Bortnyik-életmű egy központi műfajáról is, pontosabban az ezt feldolgozó könyvről. És az is jó gyakorlat az örökséghez való viszonyunk felélénkítésére, ha egy Bécsben élő magyar szemével nézünk rá. Például a valaha Moszkva térinek nevezett metrókijárat emblematikus legyező formájára. Rögtön megnyugodhatunk, a művészek csodálatosan kiszámíthatatlanok. Sose tudhatjuk, miből mi lesz általuk. Csak az biztos, hogy valami, ami az által él, hogy mi nézzük.

/T.T./