„A KERT AZ ÉN MŰTERMEM”

MODERN KERT A FESTÉSZETBEN MONET-TÓL MATISSE-IG, A ROYAL ACADEMY TAVASZVÁRÓ KIÁLLÍTÁSA

Szikra Renáta

A londoni blockbuster kiállítás húzóneve természetesen Monet, de nemcsak a francia impresszionisták vibráló kertjeibe invitál, hanem bepillantást enged a századelő számos avantgárd festőjének kertideáljába a spanyol Sorollától az expresszionista Emil Noldén át Matisse vagy Kandinszkij elképzeléséiig.

Auguste Renoir: Monet az Argenteuil-i kertjében fest, 1873, olaj, vászon, 46,7 × 59,7 cm, Wadsworth Atheneum Museum of Art, Hartford, CT. Bequest of Anne Parrish Titzell


A fenti mottó Monet-tól származik, és kijelentésében nincs semmi túlzás, semmi szépelgés, mint ahogy kertképeiben sincs. Az impresszionisták egyenes, őszinte festészetet műveltek. Festményeiken a hétköznapi élet apró eseményei, a mindennapi környezet, a ház, a kert, feleségek, szeretők, modellek és gyerekek játszották a főszerepet. Kézenfekvő volt tehát az is, hogy a műteremből kilépve rögtön a ház mellett, a kertben állították fel a festőállványukat. A 19. század vége felé a plein air, azaz a szabadban festés már nemcsak a táj felskiccelését, színvázlatok készítését jelentette, hanem az adott helyen és időben tapasztalható fényviszonyok, a színek és a mozgás lehető legobjektívebb (sokszor tudományos kutatásokat is magában foglaló) leképezését. Pedig úgy tűnik, mintha pillanatnyi hangulat, szubjektív szeszély hozta volna létre ezeket az újszerű, a kortársak konzervatív ízlésének és szemének szokatlan színtársításokat és kompozíciókat. Proust regényfolyamában tengernyi szó idézi meg a múló pillanatot, az elillanó emléket, az impresszionista festményeken pedig rengeteg apró, egymás mellé sorakoztatott ecsetvonás, színfolt – de a kép mindkét esetben a befogadóban áll össze. Ráadásul a magasztos témák vagy a tekintélyes polgárok tiszteletre méltó alakja és tevékenysége helyett az addig legfeljebb a háttérben használatos motívumok kerültek a középpontba. Főszereplő lett a táj, a kert, sőt gyakran annak egyetlen nem is különösebben jelentős részlete. A szokatlan képkivágatban megjelent egy vibrálóan színes virágágyás részlete, egy elmosódó, szélben libbenő ruha vagy egy félig elforduló, a kert színeibe szinte beleolvadó családtag. A kivonulás a természetbe új élettapasztalatot jelentett a városi polgárok számára az 1800-as évek második felében. A Haussmann tervei nyomán átalakított Párizs, levegős szerkezetével, széles sugárútjaival és gondozott parkjaival temérdek új szórakozási lehetőséget kínált: sétát a Monceau parkban, szabadtéri koncertet a Tuileriák kertjében, evezést a Szajnán, táncmulatságot a parton és pikniket a Bois de Boulogne vagy Fontainebleau civilizált vadonjában, mely témák egytől egyig meg is jelentek először Manet, majd Monet, Renoir, Pissarro, Sisley, Caillebotte és a többiek új stílusú képein.



Claude Monet : Tavirózsák (Vízililiomok), 1914–15, olaj, vászon, 160,7 × 180,3 cm, Portland Art Museum, Oregon, Helen Thurston Ayer Fund támogatásával


MINDEN ÚT GIVERNYBE VEZET

Amikor az impresszionista képeknek a kezdeti elutasítás után már kezdett kialakulni a vevőköre, és az új stílus nemcsak divatba jött, de elsöprő sikert aratott például Amerikában, a feltörekvő festőnemzedék éppen abban a korban volt, amikor családot alapított, letelepedésre alkalmas házat keresett. Élénk családi és társasági életet éltek, folyamatosan átjártak egymáshoz. Monet 1871-ben, az apja halála után örökölt pénzből, feleségével, Camille-jal Argenteuilbe költözött. A burjánzó és szépen karbantartott kerttel és számos vendégszobával rendelkező Maison Aubryban gyakran megfordultak barátai is. Párizsból vonattal ruccant le Sisley, Pissarro és Renoir, aki akkor éppen a vidékies Montmartre-on lakott, és a házhoz illeszkedő kis kertjében gyakran állította modelljeit a virágzó orgonabokrok elé. Renoir olyan gyakori vendég volt a hetvenes évek közepén, hogy külön ágyat tartottak fenn számára. A Manet család a Szajnán túl Gennevilliers- ben bérelt házat, és a jómódú Gustave Caillebotte is ott lakott a szeretőjével. Így a nyári napokon a népes társaság együtt csónakázott, kártyázott, piknikezett és természetesen festett. Egymást is gyakran megörökítették, Renoir Monet-t például éppen akkor, amikor kertjének virágzó sövényét festi.

Ahogy az irányzatnak is Claude Monet Impresszió, a felkelő nap című képe adta a nevet, úgy a kerttémában is ő volt az iránymutató. Kertészeti szenvedélye saját bevallása szerint felért a festészet iránti elkötelezettségével, erről az élete során festett közel ötszáz, kertrészletet ábrázoló műve tanúskodik.

Monet mindig saját vidéki birtokra vágyott, és egy vonatút során ki is nézte a célpontot. A Párizstól 80 km-re nyugatra, Vernon közelében fekvő kis településen, Givernyben hét évig bérelte az egykori almapréselő épületét, a híres rózsaszín vakolatú, zöld ablaktáblás Maison de Pressoirt. Negyvenhárom éves volt, amikor 1883-ban végre megvehette az egyhektáros területet. Eredetileg gyümölcsös volt, de Monet, bár korábban nem kertészkedett, nagy lelkesedéssel vetette bele magát szakkönyvek tanulmányozásába, és volt idő, amikor hat kertész állt rendelkezésére, hogy karbantartsa és tovább építse az akkorra már saját ízlése szerint átformált kertet.

Monet első lépésben a haszonfákat ittott díszcseresznyére és díszalmára cserélte, rengeteg virágot ültetett, méghozzá nagy felületeket betöltve egy-egy kedvenc fajtával. Meglepő volt a falusiaknak a rózsákkal és sarkantyúvirággal buján benőtt főkapuhoz vezető pergola, az íriszek, napraforgók tengere. Mindenből sok volt, a farkasfog, liliom, geránium túlcsordult az eredetileg geometrikus mintába rendezett franciás kert alacsony sövénnyel keretezett ágyásain. Monet nagyon kényes volt a konyhára is, mindig volt friss zöldség, kutatta a különleges fajtákat és üvegházakat is telepített. Camille halála után a háztartást második felesége, Alice Hoschedé vezette, a tágas házban nyolc gyerek nevelkedett. A ház nyugati oldalához Monet kétszintes műtermet csatolt, ahol képein a végső simításokat végezte. Átalakította az ebédlőt is, a napsütéses hangulatot árasztó, sárgára festett szobában állította ki keleti metszetgyűjteményét. Tavirózsa-sorozatai és a Giverny-kert egyik részlete is a japán művészet és természetszemlélet iránti csodálatát tükrözi. Tíz évvel az első birtok megszerzése után Monet megvette az országút és a vasúti sínek túloldalán fekvő területet is, amit az előzőtől teljesen eltérő stílusban, a japán tájkertek mintájára alakított ki, facsoportokkal, szomorúfűzekkel és a festményei visszatérő motívumává vált, ívelt zöld fahíddal. Az idő tájt egy francia kertész, Joseph Latour-Marliac egy ellenállóbb és színes virágú tavirózsával jelentkezett a piacon, ami a kényes és vadon nőve csak fehér és sárga virágot hozó hazai vízililiomok mellett rövid időn belül nagyon népszerű lett. Monet is vásárolt belőle az új kert tavába, csak az bosszantotta, hogy az út pora belepi a tó felszínét és a tükröződéseket teljesen elrontja – így saját költségére leaszfaltoztatta a birtokán átvezető útszakaszt, a falu patakját meg eltérítette, hogy friss vízzel táplálja a tavait. Nem is rajongtak érte a falubeliek, akik azt sem értékelték, hogy a csendes városkába nyaranta gyakorlatilag turnusokban érkeztek Amerikából a festőtanoncok, hogy a legendás festőt akár csak megpillanthassák. (Az amerikai impresszionizmus francia gyökereiről bővebben Szikra Renáta: A francia kapcsolat, Artmagazin, 2014/10, 30–33. o.) Az első hullámmal érkezett Theodor Robinsont vagy később John Singer Sargentet Monet szívesen fogadta, utóbbi maga is tehetős festő lévén sok képet vásárolt tőle, miközben igyekezett ellesni a forradalmian új ecsetkezelést. Monet a közelben letelepülő néhány amerikai festőcsaláddal, például a Frieseke famíliával is jó viszonyt ápolt, sőt végül egyik nevelt lánya is a tengerentúlra ment férjhez, a festő Theodor Earl Butlerhez (Robinson volt a tanújuk, aki le is festette az ifjú párt). Idővel azonban terhessé vált a dilettáns festők és turisták tömege, Monet bezárkózott és a háborús években már szinte ki sem mozdult kertjéből. Néha meglátogatta régi jó barátja, Franciaország akkori miniszterelnöke, Clémenceau, aki rábeszélte hatalmas tavirózsás tájképe felújítására. Monet emiatt építette második, óriási műtermét 1916-ban, ahol még tíz éven át dolgozott. Több száz képet festett a tóról; a londoni kiállítás fénypontja egyben lezárása az a terem, ahol az Agapanthus triptichon (1915–26) három különböző múzeumban őrzött darabja először látható együtt Európában. Az egymásba folyó három tábla ívelt frízt alkot, csillogó víztükre a sötét térben kivételes látvány.



Screenshot 2020 04 19 at 11.36.14

Pierre Bonnard: Szieszta a kertben, 1914, Nasjonalmuseet for kunst, arkitektur og design Oslo


VIRÁGOSKERT VAGY VETEMÉNY?

Monet képei adják a tárlat teljes anyagának negyedét, kertjei jelölik ki a kezdő- és végpontot. A többi kertfestmény hagyományos kronológiát követve az impresszionistáktól az új avantgárd irányzatok megjelenéséig, egészen a húszas évekig mutatja a kertideál és a kertábrázolás folyamatos változását. A sort természetesen Monet baráti köre, a francia iskola nyitja: számos festménnyel szerepel a nála gyakran vendégeskedő jó barát, Renoir, akinek élete vége felé Dél-Franciaországban, Cagnes-sur-Merben lett saját olaj- és narancsfaligetes kis birtoka, Les Collettes (Dombocskák) néven. Renoir, ha az idő megengedte, csaknem az egész napot a szabadban töltötte. A göcsörtös törzsű olajfák kifogyhatatlan inspirációs forrást jelentettek számára: az impresszionista festőket foglalkoztató technikai problémák egyik leglényegesebbjét fogalmazta meg egy barátjának írt levelében: „Nem tudod elképzelni, mennyi fejtörést okoznak ezek a fák nekem. Egy fa teli van színnel, és ehhez nem is kell különösebben nagynak lennie. Ezek a kicsi levelek már-már a kétségbeesésbe taszítanak: jön egy kis fuvallat és a fa színe teljesen megváltozik. A szín nem a leveleken van, hanem közöttük!” A virágokért is éppen úgy rajongott, Jean fia szerint tánclépésben közlekedett a kertben, hogy még egy pitypangot se taposson le. Élete utolsó tíz évében köszvény kínozta, alig tudta tartani az ecsetet (mégis több száz képet festett kertjéről ebben a periódusban), utolsó modellje, Gabrielle minden reggel kerekesszékben tolta ki a kertben felállított napernyő alá a bakhoz.

Az új generációhoz tartozó Pierre Bonnard, akit az idős Monet még halála előtt is szívesen látott Givernyben, szintén festett délszaki kerteket. Marthe de Mélignyvel, akit negyven év együttélés után vett feleségül, végigjárták a déli tengerpartot, gyógyulást keresve Marthe titokzatos betegségeire, míg végül Le Cannet-ban, a szép nevű Villa de Bosquet-ben telepedtek le, ahol Bonnard 1947-ben bekövetkezett haláláig laktak. Korábban is volt kertje, még Normandiában, Givernytől nem messze, Vernonnet-ban bérelt házat és telket. Nem volt szenvedélyes kertész, a növények sem érdekelték különösképpen. Ha kertet festett, a kompozícióba mindig befoglalta a környező tájat is. Elvadult virágoskertjét és a távoli dombokat üde, meleg színekkel idézi meg a kiállítás egyik legszebb festménye, melyen minden levél és szirom mozgásban van, az ezúttal kivételesen nem kádjában elnyúló, hanem nyugszékében pihenő Marthe körül.

Camille Pissarro elképzelése a kertben fellelhető szépségről viszont távol áll a korszak egyik híres csendéletmotívumától, az envoi de Nice, az éjszakai vonattal Nizzából Párizsba küldött fényűző virágkosártól, de még a Bonnard-féle egyszerű virágoskerttől is. Pissarro sohasem élt gondtalanul hat gyerekével, sem témaválasztása, sem későbbi kísérletei a pointillista technikával nem tették olyan könnyen emészthetővé és eladhatóvá a képeit, mint Monet-it. Pissarro a hetvenes években még Pontoise falusias környezetében festette a szántóföldeket és gyümölcsösöket, de később neki is lett saját kertje, földje Eragnyban, ahol kedvenc veteménye mellett tyúkokat és nyulakat is tartott. Sokkal jobban érdekelte a paraszti munka (képei szereplői sem tétlenkednek, inkább ásnak, kapálnak, mintsem üldögélnek a kertben), a haszonkert látványát többre tartotta, mint a virágtengerét. Pissarrónak a kert a város és a táj közötti átmenetet testesítette meg, azt az éltető sávot, ami körülveszi és táplálja a várost és lakóit. Élénken foglalkoztatták a mezőgazdasági kérdések, nagy csodálója volt az utópista szocialista Proudhonnak, aki egész Franciaországot egy óriási kertté alakította volna, és az anarchista Kropotkinnak, aki szerint, ha az eltérő társadalmi osztályok tagjai együttes erővel művelnék a földet, akkor a közösen végzett hasznos munka megtisztítaná őket a gyűlölködéstől és újra egységbe forrasztana mindenkit egy ideális paraszti közösségben. A káposztafejeket, katonás póré- és salátasorokat, almaszüretelő lányokat ábrázoló képek mégsem az efféle utópisztikus eszméket juttatják eszünkbe, hanem azt, amit Pissarro gondolt saját festészetéről. A kilencvenes évektől kezdve a veteményest az impresszionizmus szimbólumának tekintette, mivel az új irányzat is „azzal foglalkozik, ami igaz valóság: egészséges művészet, ami érzésen alapszik és becsületes”. (Ez tökéletesen egybecseng Zola dicséretével is, aki Pissarro festményeit „egy becsületes ember munkája”-ként értékelte. )



Vaszilij Kandinszkij: Murnau, a kert II, 1910, olaj, karton, 67 × 51 cm, Merzbacher Kunststiftung


EGY MADRIDI PATIO

A kiállítás nemzetközi szekciójából még leginkább a spanyol művészek, Santiago Rusiñol és a „majdnem impresszionista” Joaquín Sorolla kertképei állnak legközelebb a francia irányhoz, bár a kertek, amelyeket ábrázolnak, más kerttörténeti hagyományokat követnek. Sorolla már befutott festőként az 1910-es évek elején vásárolt házat Madrid belvárosában, ahol az arab-mór kertek modern, városias változatát alakította ki. Kertjének jellegzetes motívumai, a színes kerámialapokkal burkolt belső udvar, az elmaradhatatlan szökőkúttal és a dézsákba ültetett délszaki növényekkel több képén is megjelennek. A falakkal és oszlopos tornáccal övezett patio még ma is hűvös és csendes sziget Madrid közepén. Sorolla a Spanyol–Amerikai Társaság közvetítésével járt kiállításkörúton Amerikában, ahol olyan sikert arattak fénnyel átitatott, tetszetős és világos képei, hogy 1909-es New York-i kiállítása napi ötezer látogatót vonzott. Monet- hoz mérhetően termékeny festő volt, de így is alig győzte a megrendeléseket. Népszerűségét bizonyítja az a meghökkentő portré, melyet a New York-i társasági élet különc alakjáról, az üvegművész- lámpagyáros Louis Comfort Tiffanyról festett. Nehéz eldönteni, hogy a hófehér öltönyében festést imitáló Tiffany, akit éppen a szecesszió stilizált virágai tettek híressé, épp szerepet játszik vagy tényleg rabul ejtette a plein air technika.

Joaquin Sorolla: Louis Comfort Tiffany, 1911, olaj, vászon, 150 × 225,5 cm, Hispanic Society of America, New York, NY, hozzájárulásával


EXPRESSZIONISTA KERTEK

De ne gondoljuk, hogy az északi kertek festői nem tobzódtak a színekben. Az Avant Garden (sic!) Gallery termében például Emil Nolde rikítóan erős színekkel megfestett virágportréi mágnesként vonzzák a szemet, pedig örökké elégedetlen alkotójuk még így is fakónak érezte őket a modellként szolgáló élő virágok mellett. A dán határ közelében, Seebüllben felépített saját tervezésű műteremházán Nolde az ablakokat is úgy alakította ki, hogy azok eleven festményként a kert egy-egy kitüntetett látványát foglalják keretbe. Kertjébe csupa élénk színű virágot telepített, pipacsot, dáliát és napraforgót, Monet-hoz hasonlóan tömegével, a színfoltokat értékelve igazán. Nolde a német expresszionizmus vezéralakja lehetett volna, de sosem érdekelték sem az izmusok, sem a többiek, így élete nagy részében kertjébe visszavonultan élt. Korán belépett a nemzetiszocialista pártba, de elsők között volt, akinek festményei az elfajzott művészet listájára kerültek. (A Goebbels-rezidenciát berendező építész, Albert Speer többek között Nolde- akvarelleket kölcsönzött a Nemzeti Galériából, melyeket Hitler rosszallására gyorsan visszavitetett.) Noldét kizárták a kamarából, gyakorlatilag eltiltották hivatása gyakorlásától. Emiatt aztán az asztalfióknak dolgozott és a háború végéig 1300 akvarellt készített, zömében a kert részleteiről, növényeiről, a háború után pedig azzal foglalkozott, hogy színvázlatait olajban is megfesse. A növények kromatikus esszenciája érdekelte – éppúgy kutatott a lehető legobjektívebb megoldás után, mint az impresszionisták, de virágcsendéletei kontúrt vesztve egyre inkább feloldódtak a mindent uraló színekben. Kandinszkij murnaui kertfestményén pedig már egyetlen beazonosítható növény sincs, csak a szín, melyet kisugároznak. Kandinszkij festőnő feleségével, Gabriele Münterrel a tízes évek elején telepedett le Murnauban. Münter házához természetesen kert és kerti lugas is tartozott: ott alakították meg August Mackéval és Frank Marckal a Der Blaue Reiter művészcsoportot. Kandinszkij a környékbeli tájat és kertjüket a színek érzelmi hatására összpontosítva, mélykék, világító sárga, lila és vörös színfoltokból építi fel, később pedig tanulmányt ír a színek pszichológiai hatásáról. Kandinszkij kertképein a színekre lefordított táj- vagy kertélmény az absztrakcióhoz közelít, Klee-nél költői képpé válik.

Matisse elnagyolt formákkal, stilizált növényekkel és rendkívül intenzív színekkel megfestett kertrészletei már nem a látvány megragadására, hanem a kert hangulatára, a „hely szellemének” megidézésére összpontosítanak. Rózsaszín kerti asztalának meleg színfoltja kitölti és meghatározza a teret, szinte világít a mindössze pár leveles gallyal érzékeltetett, sötétedő kertben.



Henri Matisse: A rózsaszín márványasztal, Issy-les-Moulineaux, tavasz–nyár, 1917, olaj, vászon, 146 × 97 cm, The Museum of Modern Art, New York, Mrs. Simon Guggenheim Fund, 1956

„TALÁN A VIRÁGOKNAK KÖSZÖNHETEM, HOGY FESTEK”

A Royal Academy kiállításának mottója is Monet-tól származik, de rajta kívül talán Renoirra, de leginkább Noldéra igaz még, hogy életükben a kertépítés művészete és a festészet egyenrangú, egymást kiegészítő és meghatározó tevékenység és szenvedély volt. A csoportokba rendezett százhúsz festmény viszont nemcsak az új modern festészeti irányzatok térnyerését dokumentálta, de érdekes adalékokkal szolgált a korszak kerti divatját és gyakorlatát illetően. A festményeket látva könnyen megállapíthatjuk, melyek voltak a korszak divatos virágai. A megszokott írisz, napraforgó, dália mellett szembetűnő például az igénytelen és színpompás geránium/muskátli páratlan népszerűsége. A kertészkedés gyakorlati oldalára vonatkozó dokumentumokat külön térben (egy művirágokkal (!) pálmaházszerűen berendezett oktogonális teremben) gyűjtötték össze, ahol többek között Giverny kertépítési folyamatát a korabeli fotók, Monet virágmegrendelései, számlái és levelezése segítségével rekonstruálhatja a látogató. De még ennél is fontosabb annak megtapasztalása, miként születik meg a 19. század formális, látványra épülő francia díszkertjéből a modern kert oldott, intim, személyes közege, mely tető nélküli szobaként válik a mindennapi élet színterévé.

Modern kert a festészetben: Monet-tól Matisse-ig (A Royal Academy of Arts és a Cleveland Museum of Arts közös kiállítása), Royal Academy of Arts (Burlington House), London, 2016. április 20-ig.

• • •

Felhasznált irodalom: Bills Laws: Artists’ Gardens, Cassell, London, 1999 Pamela Todd: Impresszionisták otthonában, Thames and Hudson/Korona Kiadó, Budapest, 2005 Clare A. P. Willsdon: In the Gardens of Impressionism, Thames and Hudson, London, 2004 

A cikk megszületését a B.Braun támogatta.