A SZENT LÁNG – holland tündérmese egy elfeledett magyar csodahegedűsről

In memoriam Pártos István

Németh István

A közelmúltban, szinte véletlenül figyeltem fel az interneten a viszonylag kevésbé ismert holland grafikusnő, Johanna Maria Hendrika (Jo) Daemen (1891–1944) néhány meseszép, kései art nouveau és art deco elemeket ötvöző könyvillusztrációjára. Mint kiderült, ezek az egyedi stílusú, látomásszerű fametszetek mind ugyanahhoz az 1927-ben Rotterdamban kiadott kötethez készültek, melynek egyébként a szövegét is maga Jo Daemen írta. A dolog akkor vált igazán érdekessé számomra, amikor a sorozat első lapján kibetűztem a holland nyelvű kiadvány címét: De heilige vlam. Het sprookje van Stefan Pártos.1 (A szent láng, Stefan Pártos meséje.) Az szinte nyilvánvaló volt, hogy a címben szereplő személy magyar kell hogy legyen, de ki lehetett vajon ez a Pártos István, s minek köszönhető, hogy egy holland grafikusnő még mesét is írt róla?


Pártos István © Hubay Jenő-hagyaték

Hamarosan kiderült, hogy a tündérmesének is nevezhető, megható történet főszereplője nem más, mint a mára már szinte teljesen elfeledett magyar csodagyerek, a tragikusan fiatalon, mindössze 17 éves korában elhunyt Pártos István hegedűművész (1903– 1920), Hubay Jenő egyik különleges tehetséggel megáldott tanítványa2, aki már gyermekként ámulatba ejtette a hazai és külföldi közönséget, sikerrel hangversenyezett többek között Bécsben, Berlinben, Lipcsében3, a skandináv országokban és Hollandiában, s akit 1920. február 4-én, éppen egyik hollandiai koncertkörútja során, Amszterdamban ért a váratlan halál. Amennyire tudni lehet, Pártos Istvánnal sosem készítettek hangfelvételt, így közönségét mindig lenyűgöző, varázslatos hegedűjátékáról legfeljebb csak igen áttételesen, az egyes korabeli méltatások, illetve a halála után megjelent nekrológok, visszaemlékezések alapján alkothatunk némi fogalmat. Az Est 1916. március 26-i számában, Látogatás egy 13 éves csodahegedűsnél címen megjelent cikk volt talán az első híradás az ifjú tehetségről. Pártosnak ebben az évben, egész pontosan 1916. március 17-én volt az első nyilvános fellépése a Zeneakadémián, a háborúban megrokkant katonák javára rendezett hangverseny keretében.4 Beethoven D-dúr hegedűversenyét játszotta. Már ezzel a szereplésével is sokak figyelmét felhívta magára.5 A Színházi Élet című lapban a kis Pártos fiút egyenesen egy üstököshöz hasonlították, aki mindenkit elhomályosít maga körül!6 1917-ben már több önálló koncertet adott országszerte. A Délmagyarország 1917. január 31-i számában például arról olvashatunk, hogy a mindössze 13 éves csodagyerek és hegedűvirtuóz Pártos István a szegedi szegények támogatására szervezett segélykoncerten lép fel 1917. február 14-én, a Tisza szállóban.7 Újságírók, zenekritikusok, sőt kiváló muzsikusok, köztük saját zeneakadémiai tanárai is egyaránt az őszinte csodálat, az elragadtatás hangján nyilatkoztak róla.8 Nagy jövőt jósoltak neki. „A gyerek Paganini lehetett olyan, mint e tíz és egynéhány esztendős kis hegedűművész. Bágyadt alabástrom arcából, magas homlokából, mély tüzű szeméből, keskeny ajkából mintegy rekonstruálható az egykori csodahegedűs még késő arcképeiben is nyugtalanító feje. Az ő arcán is ott lobog a nyugtalanító titok döbbent-bélyege. A jövetele, művészete megfoghatatlan csoda” – írta róla Bálint Aladár 1917- ben a Nyugat hasábjain.9 Mestere és pártfogója, Hubay Jenő ugyancsak kiemelte legújabb felfedezettje, az ifjú Pártos rendkívüli adottságait, szorgalmát, lenyűgöző zenei memóriáját, s korát meghazudtoló előadókészségét.10 Ahogy Neubauer Pál, Hubay egyik korai monográfusa idézte a mestert: „Vecsey, Geyer Stefi, Szigeti, Rubinstein Erna a hegedűművészet csodái voltak, de Pártos a csodák csodája!... Hogy a technikai tökély egy gyermekben ilyen fokú művészi és lelki érettséggel párosulhasson, ezt lehetetlennek tartottam. Pártoshoz hasonló csodagyermek még nem volt, mert ez a csöppség érett művész!”11


Mintha aranypatakok vitték volna őket Csodaországba

Hubay azzal is tisztában volt azonban, hogy nem csupán előnyei, hanem hátrányai is lehetnek annak, ha valaki csodagyereknek születik. Mint írja, káros, sőt visszataszító, ha egy különleges adottságokkal rendelkező gyermek tehetségével visszaélnek, ezt kihasználják, nem hagyják, hogy folytassa és befejezze tanulmányait, hanem spekulatív módon a gyorsan szerzett hírnév, a pénzszerzés eszközévé teszik. Ugyanakkor azt is szóvá tette, hogy bizonyos ritka esetekben talán mégis lehet kivételt tenni, tekintettel arra, hogy a csodagyerekek többsége nem gazdag családból származik, tehát minden bevételre rászorulnak. Mindez különösen érvényes lehetett Pártos Istvánra, akivel kapcsolatban Hubay korábban azt is megjegyezte, hogy a kisfiú már egész korán elveszítette az apját, s édesanyja kétkezi munkával keresi a kenyerét.12 Több érdekes, személyes vonatkozású adalékot olvashatunk Pártos Istvánnal kapcsolatban Lukács György húga, Popperné Lukács Mici visszaemlékezéseiben is, aki élete egyik legszebb emlékeként tartotta számon, hogy annak idején együtt kamaramuzsikálhatott ezzel a zseniális csodahegedűssel.13 Ő is utalt a Pártos család nehéz anyagi körülményeire, s többek között arról is beszámolt, hogy állítólag az egyik Zichy grófnő, illetve a dúsgazdag gyártulajdonos, Weiss Manfréd nagyvonalú anyagi támogatásának köszönhetően sikerült a fiú számára Bécsben egy – zenei körökben fogalomnak számító – méregdrága Guadagnini hegedűt vásárolni.14 Hozzátette azonban, hogy „a nehezen megszerzett mesterhegedű egyébként nem hozott szerencsét Pistának. Orvosai tanácsának ellenére külföldi körútra vitték, hogy mielőbb diadalt arasson és pénzt keressen. Gyenge szívét hamar kimerítette a sok utazás, a sok izgalom idő előtt, fiatalon elvitte közülünk.” Előre persze nem lehetett tudni, hogy a tragikus vég majd ilyen hamar bekövetkezik. Úgy tűnik, annak idején kevesen mérték fel vagy vették igazán komolyan ennek a túlhajszolt életmódnak a veszélyeit. 1918–19 folyamán a kis Pártos fiú mindenesetre szinte állandóan úton volt, s városról városra járva adta telt házas koncertjeit. Mindenki látni, hallani akarta a magyar csodahegedűst. A holland lapok is áradoztak róla, s a helyi újságok rendszeresen tudósítottak arról, hogy éppen hol, kinek a kíséretében fog fellépni legközelebb.15 Tudjuk például, hogy 1918. december 15-én az amszterdami Concertgebouw-ban lépett fel szólistaként. Ekkor Édouard Lalo Spanyol szimfóniáját, illetve Giovanni Battista Viotti hegedűversenyét adta elő, a társulatot vezető holland karmester, Willem Mengelberg vezényletével. Szintén tudni lehet, hogy 1918 végén, illetve 1919 elején a haarlemi városi színházban is több alkalommal adott koncertet. Talán egyedül Willem Pijper, a neves holland komponista és zenekritikus volt az, aki az Utrechtsch Dagblad 1919. január 24-i számában aggodalmának adott hangot Pártos Istvánnal kapcsolatban, mivel szerinte ő még túl fiatal az állandó koncertezéshez, s úgy ítélte meg, hogy a tehetséges fiatalembernek még mindenképpen érnie kéne, s ha hagynák, hogy tovább fejlődhessen, akkor 10-15 év múlva valóban ott lehetne a helye a legnagyobbak között.16 Soha nem derülhetett ki azonban, hogy Willem Pijpernek mennyire volt igaza, az ifjú Pártos ugyanis egy évvel később szívelégtelenségben váratlanul elhunyt, s már csak a hamvait szállíthatták haza Magyarországra.

„Aki valaha is hallotta, sohasem felejtette el” – írta vele kapcsolatban Popperné Lukács Mici már idézett visszaemlékezéseiben, s el lehet képzelni, hogy halálhíre milyen sokkolóan hathatott mindazokra, akik csodálták és szerették.17 Jellemző, hogy Tóth Aladár 1921–22 táján a Nyugatba írt zenekritikáiban gyakran utalt vissza az akkor már több mint egy éve halott Pártos István tökéletes, keresetlen, magától értetődő hegedűjátékára.18 Hogy elvesztését milyen nehéz lehetett lelkileg feldolgozni, s tragikus halála egyesekben még hosszú évek, évtizedek múltán is milyen fájó emlékeket ébresztett, azt Füst Milán 1955. halottak napján papírra vetett sorai is kiválóan érzékeltetik. „Nem jó Pártos István sorsával sokat foglalkozni, mert, ha az ember megteszi, el kell vesztenie a szakállas, jóságos Istenben való hitét. Minek teremt ilyen csodát, ha tizenhét éves korában elveszejti?”19


De a baba felkiáltott! 


A sötét ajtón lángocska siklott ki 


Aranyhangok jöttek ki a fényes fából

Feltételezhető, hogy a holland grafikusnő, Jo Daemen is évekig hordozta magában ezeket a fájó, traumatikus emlékeket, míg végül arra az elhatározásra jutott, hogy valamilyen képi, illetve írott formában meg kell hogy örökítse azt a felejthetetlen élményt, melyet a fiatalon elhunyt magyar csodahegedűs hollandiai koncertjei során átélhetett.20 Szerencsére megértő támogatóra lelt ebben munkaadója, a rotterdami Busse kiadó részéről, amely már 1909 óta rendszeresen ellátta őt megrendelésekkel. 21 A végül 1927-ben megjelent De heilige vlam. Het sprookje van Stefan Pártos című kötetre hamar felfigyeltek, s Johan Schwencke külön tanulmányban méltatta a publikációt, mely szerinte a tündérmese érzelgős hangvételét, illetve az illusztrációk túldíszítettségét tekintve egyaránt jellegzetesen feminin munkának tekinthető.22 Talán lehet valami a dologban – ami nem is csoda, hiszen végső soron mégiscsak egy nő személyes élményeinek a megörökítéséről volt szó –, meg kell jegyeznünk azonban, hogy Bálint Aladártól kezdve Füst Milánon keresztül szinte kivétel nélkül mindenki, aki csak ismer- te, illetve hallotta Pártos Istvánt, a holland grafikusnőéhez hasonló költői elragadtatással, s szinte már-már vallásos áhítattal emlé- kezett meg róla.

Ha alaposabban szemügyre vesszük Jo Daemen erősen stilizált, transzcendens utalásokkal teli, misztikus hangulatot árasztó illusztrációit, akkor (legalábbis egyes lapokon) olyan érdekes részleteket fedezhetünk fel, melyek azt sejtetik, hogy a holland grafikusnő elég tájékozott lehetett a fiatal Pártos István életrajzi vonatkozásait illetően. Az egyik lapon például, ahol harsonázó, illetve áldó kéztartással ábrázolt angyalok veszik körül az apró újszülöttet, a bölcső oldalán egy feliratot betűzhetünk ki: 1903 maart, azaz 1903 március, ami megegyezik a magyar csodahegedűs születési dátumával. Egy hasonlóképpen látomásszerű, a szeplőtelen fogantatás misztériumát idéző fametszeten, a templom kapuját két szent alakja keretezi. A bal oldalon egy koronát, s egyéb uralkodói jelvényeket viselő szakállas férfi áll, aki nagy valószínűséggel Szent István királlyal azonosítható, míg a túloldalon álló női szent talán a Hollandiában is nagy tiszteletnek örvendő Árpádházi Szent Erzsébet lehet. Nyilvánvaló, hogy ezek a motívumok Pártos István születési helyére, illetve hazájára, Magyarországra utalnak. Egy harmadik lapon, mely felfogásában ezúttal a Mária a kisded Jézussal ábrázolásokra emlékeztet, a fiatal édesanya féltő gonddal tekint le ölében tartott gyermekére, akinek a lába alatt egy hegedűt is felfedezhetünk. Jo Daemen talán arról is tudott, hogy a magyar csodahegedűs már kisgyermekként elveszítette vér szerinti apját, s nevelése jórészt édesanyjára hárult.23


A szent láng, Stefán Pártos meséje Jo Daemen könyvének belső címlapja


A táltos paripa

Bár a holland grafikusnő tündérmeséjét illusztráló egyik-másik fametszeten a magyar csodahegedűs alakja meglehetősen idealizált, a legtöbb lapon, minden stilizálás ellenére, rá lehet ismerni az ifjú Pártos István szinte már lányosan finom, lágy arcvonásaira, jellegzetes hajviseletére, rendkívül vékony, nyurga alkatára. Nem csupán egyes kortársi beszámolók, de a róla fennmaradt archív fotók is tanúsítják, hogy a fiatalember valóban így nézett ki. Mintha nem is hús-vér halandó lett volna, hanem valami titokzatos, éteri lény, földre szállt angyal, az istenek küldötte, akinek a teste muzsikálás közben egybeforr hangszerével, s szinte anyagtalanná válva, teljesen feloldódik a zenében. Azt hiszem, Jo Daemen grafikáit szemlélve egy kicsit mi is részeseivé válhatunk annak a csodának, illetve varázslatnak, amit annak idején a hazai és külföldi közönség Pártos István koncertjei alkalmával átélhetett.


Világos rózsaszín és fehér pihék szálltak a levegőben

Érdemes talán megjegyezni, hogy a holland grafikusnő 1927-ben megjelent kötetének az ifjú csodahegedűs személyén túl is van még némi magyar vonatkozása. Nem lehet tudni, hogy magának a szerzőnek vagy netán a rotterdami kiadó valamelyik munkatársának juthatott-e az eszébe, mindenesetre az ekkor már évek óta szintén Hollandiában élő magyar zenepszichológust és hangfiziológust, az amszterdami Kísérleti Lélektani Intézet igazgatóját, dr. Révész Gézát (1878–1955) kérték fel, hogy írjon rövid bevezetőt ehhez a gazdagon illusztrált, Pártos István emlékét idéző tündérmeséhez. Jo Daemen szóban forgó fametszeteire egyébként a közelmúltban ismét felfigyeltek Hollandiában, s az utrechti székhelyű Catch Publishing ezek felhasználásával adott ki dekoratív falinaptárt 2015-ben.

 

Csupán a vékonyka kötet címéből derül ki egyértelműen, hogy Jo Daemen meséje valóban az ifjú Pártos Istvánról szól. A történet úgy kezdődik, hogy egy titokzatos, már alig pislákoló lángocska menedéket keres magának a heves tavaszi viharban. A szent láng egy mennyei katedrálisban született, melynek ajtaján keresztül a szférák zenéje, a tökéletes harmónia áradt szét a világegyetemben. Bolyongásai során a lángocska mind kisebbé, törékenyebbé vált, s szeretett volna beköltözni valakinek a szívébe. Az emberek azonban féltek tőle, elkerülték, s bezárták előtte a szívüket, mert attól féltek, hogy ha hagynák, hogy a láng beléjük költözzön, akkor az megégetné, s előbb-utóbb teljesen felperzselné őket. A vihar elől menekülő lángocska végül berepült egy lakás ablakán, ahol egy csupán pár hónapos, ártatlan csecsemőt pillantott meg, aki tágra meredt, fénylő szemekkel nézett bölcsőjéből a váratlan jövevényre. A szent láng hirtelen ötlettől vezérelve az ő szívébe költözött, ott talált menedéket, s attól kezdve az lett az otthona. Bár belsejét égette a tűz, a gyermek mégsem sírt, mert a szent láng a tomboló vihar hangját csodálatos muzsikává varázsolta, melyhez hasonlót még sosem hallott, s amely boldogsággal töltötte el egész lényét. A gyermek zene iránti fogékonysága már egész kis korában megnyilvánult, s amikor életében először egy zenedobozból meghallotta a hegedű hangját, az rögtön csodaországba repítette, ahonnan sosem akart többé visszatérni. Addig könyörgött édesanyjának, míg végül ő is kapott egy hegedűt. Ettől kezdve a szívét hevítő szent láng segítségével, fáradhatatlan szorgalommal gyakorolt hangszerén mindaddig, míg el nem találta a tökéletes hangokat. 
Elhivatottságát látva édesanyja a legkiválóbb oktatókat kereste meg számára, akik kezdetben kétkedve fogadták a csöppséget, de csakhamar ők is meggyőződtek a gyermek rendkívüli adottságairól. Fejlődése gyors volt és látványos. Mintha csak egy csodaló hátán ült volna, melynek a szent láng adott szárnyakat, szélsebesen repült a kitűzött cél felé. Mesterei hamarosan belátták, hogy ők már nemigen tudnak neki többet tanítani. Itt az ideje – mondták –, hogy közönség elé álljon, hegedűjátékával elvarázsolja, boldoggá tegye az embereket. Bejárt minden égtájat, játszott és játszott, olykor tömegek előtt, olykor csak szűk körű hallgatóság számára, s mindig kivívta az emberek szeretetét és csodálatát. Azonban ahogy nőtt, a szívét átható tűz is egyre hevesebben lángolt. Minden embert jobbá szeretett volna tenni, de a szent láng figyelmeztette, hogy aki ezt akarja elérni, annak a legnagyobb áldozatot is vállalnia kell. Hogy megismerhesse, s megtanulhassa a mennyei dalt, az örökkévalóság szent dalát, melytől még a csillagok is táncra perdülnek, ahhoz meg kell halnia. Van bátorságod követni engem? – kérdezte a fiútól a halál angyala. A fiú habozott, nem mintha félt volna, csak a szívében lakozó szent lángra gondolt. Én mindig veled maradok, nyugtatta meg az, s ő megfogta a halál felé nyújtott kezét. 
Az isteni szikra azonban továbbra is, újra és újra felbukkan a földön, hogy olthatatlan vágyat ébresszen az emberekben az örökkévalóság szent dalának, a tökéletes harmóniának a megismerésére, mely egy ifjú szívében született, aki jobbá szerette volna tenni a világot…

 

A haarlemi születésű Johanna Maria Hendrika (Jo) Daemen (1891–1944) sokoldalú művész volt. Reklámgrafikusként, könyvillusztrátorként, üvegművészként és költőként egyaránt tevékenykedett. 1907-ben kezdte meg tanulmányait a haarlemi iparművészeti iskolában, de már két évvel később, 1909-ben megbízásokat kapott a rotterdami Brusse Kiadótól könyvborítók tervezésére. Számos illusztrációt készített kottákba, rajzait, illetve kisebb írásait pedig gyakran közölte a De Vrouw en haar Huis vagy a legjelentősebb holland napilapnak számító De Telegraaf. Gyakran dolgozott együtt a bussumi énekessel és zongoristával, Jacoba Craamerrel, akinek zenéjéhez rendszerint ő írta a szövegeket; 1913-ban még közös fellépéseik is voltak. 1917-től egy ideig a haarlemi üvegművész, Willem Bogtman műhelyében dolgozott, s 1919-ben tagja lett az iparművészeket tömörítő holland művészegyesületnek, a VANK-nak (Nederlandsche Vereniging voor Ambacht- en Nijverheidkunst), melynek évkönyveit egészen 1931-ig a Jo Daement is foglalkoztató rotterdami Brusse Kiadó jelentette meg.

 

1 Jo Daemen: De heilige vlam. Het sprookje van Stefan Pártos. Rotterdam, W. L. & J. Brusse, 1927.
2 Pártos István az 1910/11-es tanévtől szerepel a Zeneakadémia előképzős hallgatóinak a névsorában mint Bloch József tanítványa, hegedű tanszakon. A tehetséges fiút Hubay Jenő hamarosan átvette a saját osztályába.
3 Németországi fellépéseit Nikisch Artúr (1855–1922) karnagy felkérésének köszönhette. Lásd ezzel kapcsolatban: Bartha Dénes (szerk.): Zenei lexikon. Budapest, 1965. 79. o.
4 Moravcsik Géza (szerk.): Az Országos M. Kir. Zeneakadémia Évkönyve az 1915/1916-iki tanévről. Budapest, 1916, 118. o.
5 Molnár Antal: Pártos István, Nyugat, 1916, 7. sz. 434. o.
6 Pártos István, Színházi Élet, 1916. 13. sz. 11–12. o.
7 A koncertet követő napon, 1917. február 15-én hosszú, kétoldalas méltatás jelent meg ugyanebben a lapban Pártos István szegedi fellépéséről, részletesen felsorolva az előadott darabokat. A cikk utalt rá, hogy a helyi közönség kezdetben óvatos várakozással tekintett a kis Pártos fiúra, de a koncert végén már felállva ünnepelték a csodahegedűst. Pártos Istvánnak itt is, akárcsak több későbbi hazai fellépése során, Dienzl Oszkár (1877–1925) zongoraművész volt a kísérője.
8 Pártos Istvánról írt visszaemlékezésében Füst Milán a kis csodahegedűs rajongói között említette meg Schiffer Adolf gordonkaművészt, Siklós Albertet, a zeneelmélet oktatóját, sőt a Budapesten is koncertező, ünnepelt lengyel hegedűvirtuózt, Bronisław Hubermant is. Lásd: Egy elfelejtett nagy hegedűsről (Pártos István emlékezete), Füst Milán: Emlékezések és tanulmányok. Budapest, 1967, 224–232. o. (225–228. o.)
9 Bálint Aladár: Pártos István, Nyugat, 1917. 1. sz. 142. o.
10 Hubay Jenő: A csodagyermekek, Zenei Szemle, 1917. 1. sz. 12–15. o.
11 Neubauer Pál: Hubay Jenő. Egy élet szimfóniája I–II. Budapest, 1942, II. 101. o.
12 A család rossz anyagi körülményeire való tekintettel – mint ahogy ez a Zeneakadémia évkönyveiből kiderül – Pártos István mindvégig teljes tandíjmentességet élvezett, az viszont már inkább kiváló zenei adottságainak volt köszönhető, hogy az 1914/1915-ös tanévben Hubay Jenő-jutalomdíjban, majd az ezt követő két tanévben Vecsey Ferenc-jutalomdíjban részesült.
13 Popperné Lukács Mici: Emlékeim Bartókról, Lukács Györgyről és a régi Budapestről, Magyar Zenetörténeti Tanulmányok IV. Kodály Zoltán emlékére (szerk. Bónis Ferenc). Budapest, 1977, 379–410. o. (403–404. o.)
14 Más források szerint a mecénás (egyes iparmágnások mellett) gróf Zichy Rafael (1877–1944) volt. Lásd: Pártos István hangversenye, Délmagyarország, 1917. február 15. 7–8. o.
15 Lásd többek között: Herman Rutters: Stephan Pártos, Elseviers Geillustreerd Maandblad, 1919 nr. 4. 225–226. o.
16 Arthur van Dijk (szerk.): Willem Pijper: Het papieren gevaar. Verzamelde geschriften (1917–1947). Den Haag, 2011. 163. o.
17 Pártos Istvánról itthon és külföldön egyaránt szívszorító nekrológok jelentek meg. Lásd többek között: Bálint Aladár: Pártos István halálára, Nyugat, 1920. 7–8. sz. 440–441. o.; Constant van Wessen: De Muzicale Reis, Amszterdam, 1920. 93. o.
18 Lásd Tóth Aladár egyes tehetséges fiatal hegedűművészekről, Telmányi Emilről (Nyugat, 1921/1. sz. 80–82. o.) vagy Székely Zoltánról (Nyugat, 1922/4. sz. 299–300. o.) írt kritikáit.
19 Füst Milán idézett műve (lásd fent 8. j.) 224. o.
20 Jo Daemen talán közelebbről, személyesen is ismerhette a fiatal magyar csodahegedűst, legalábbis erre enged következtetni, hogy 1919-ben ex librist is tervezett számára, melynek egyik példánya az amszterdami Stedelijk Museum gyűjteményében található.
21 Jo Daemen és az említett rotterdami kiadó kapcsolatáról lásd: Marjan Groot: Vrouwen in de vormgeving in Nederland 1880–1940, Rotterdam, 2007, 309–310. o.
22 Johan Schwencke: ‘De heilige vlam. Het sprookje van Stefan Pártos door Jo Daemen. Met illustraties van de schrijfster’, Maandblad voor beeldende kunsten 4 (1927), 353–354. o.
23 Érdemes itt talán megjegyezni, hogy Pártos István édesanyjának férje halála után állítólag volt egy élettársa, s a kisfiú mostohaapja számára Lukács József, az Angol–Osztrák Bank igazgatója szerzett valami állást. Lásd ezzel kapcsolatban Popperné Lukács Mici visszaemlékezéseit (fent 13. j.).

A képek forrása: Jo Daemen: De heilige vlam. Het sprookje van Stefan Pártos. Rotterdam, W. L. & J. Brusse, 1927.
Külön köszönet Arjan de Rooijnak a képek közléséhez nyújtott segítségért.