Magyar kockák

Roters Kati gyűjteménye

Mélyi József

Festett homlokzatú vidéki házak, geometrikus mintákkal, sorba rendezve. Gondos gyűjtemény.

 
 
   Hungarikum, írnám, de ez is az elmúlt években mesterségesen felduzzasztott, s így lassan elveszett jelentésű szavak közé tartozik, lehet, hogy igazából soha nem is jelentett semmit. Mégis, Katharina Roters Hungarian Cubes című sorozatát nézve óhatatlanul azt próbáljuk kitalálni, mi ebben az annyira magyar? Valószínűleg mindenütt a világon vannak egyszerű (kocka)homlokzatok, rajtuk itt ott előfordulhat színes, geometrikus díszítés. Tehát a megjelenés sűrűsége adná a magyar jelleget? Vagy az épületekről készült képeken a fű elhelyezkedése, a ház és az árok közötti sáv falusi aránya, ami életünk során úgy égett bele észrevétlenül az agyunkba, mint Pesten a hatos megállóinak ritmusa? Vagy egyszerűen az otthonosság van benne a képekben? De az otthonosság fogalma valahogy mégis nehezen fér össze a lehúzott redőnyökkel, a síkszerűségükkel szinte elzárkózó házak képével, amelyeknek ebből a szögből nem is akarjuk elképzelni a belsejét. Vagy egyszerűen nem is izgat, mert látható emberek nélkül is ismerősnek gondoljuk. Olyan területnek, ami évtizedekig tudatos látásunk vakfoltjába esett, de mégis, öntudatlanul benne van a szemünkben.     Valószínűleg tényleg egy félig külső szem kell hozzá, hogy ezeket a kézenfekvő és mindeddig a kortárs képi figyelemre kevéssé méltatott, velünk élő motívumokat végre észrevegyük. Katharina Roters félig Magyarországon élte le az elmúlt másfél évtizedét, s talán valóban csak kétlakisága révén figyelhetett fel az ittenieknek túlságosan is természetes, a távoliaknak túlságosan is idegen épületdíszekre. Tekintete egyszerre lehetett empatikus és távolságtartó, így kerülhetett fókuszába a motívum. Ebben a projektben azonban nem a motívum megtalálása volt a döntő, hanem a feldolgozás módja. Roters készíthetett volna alapos szociológiai vizsgálatot, de a képekhez Szolnoki Józseffel közösen csak jelzésszerűen illesztettek hozzá interjúkérdéseket, illetve azokra kapott válaszokat. Létrehozhatott volna egy történeti vagy kultúrantropológiai érdekességű gyűjteményt, de az idevonatkozó jelentésrétegek is csak a háttérből, közvetve bonthatók ki. Mindezek lehetőségét csak felvillantotta, mert inkább úgy járt el, mint a 20. század meghatározó német fotóművész-párosa, Bernd és Hilla Becher, akik évtizedeken keresztül fényképezték, először a Ruhr-vidék, majd a világ ipari objektumait, silóit, gáztározóit, s a mindig azonos szemszögű és hasonló fényviszonyú képekből sorozatokat összeállítva alkottak tipológiát. Roters tekintete nem annyira szenvtelen, mint a Bechereké – talán ez a színességen is múlik –, s nem is annyira a fotográfiai képre kihegyezett, de itt pont annyira érdekes vagy inkább érdektelen, hogy az adott motívum melyik tájegységről származik, mint a német fotósok és az iparvidékek esetében. A tipológia mellett a lényeg: a sorozat, és a gyűjtés maga. Roters gyűjtő, rendszerező művész, szemlélete pedig nem a fotósé, hanem a képzőművészé. Klasszikus módon muzealizálja a magyarországi ház-homlokzatok egy jól körülhatárolható (néhol mégis kicsit megengedően nyitott) halmazát. A muzealizálás nem intézményi, hanem a létrehozással kapcsolatos tevékenységekre vonatkozik: Roters gyűjt, válogat, rendszerez, megmutat, gondoz, kutat.
   Sorozatával pedig – megint csak közvetve – három fontos, a múzeumok múltjával is összefüggő jelenségre reflektál. Az első az általánosságban felgyorsult historizálódás, amely már nemcsak az elmúlt évtizedeket, de a jelent is elérte; a kockaházak éppen az elmúlt évek során billenhettek át az „észrevehetőség” és gyűjthetőség határán. A második – egy valamivel régebbi muzeális folyamat részeként – a falusi élet esztétizálódása: Roters összeállítása tekinthető könyvbe zárt skanzennek. (Miközben a szentendrei skanzenbe nemsokára szintén bekerül egy ezekhez hasonló kockaház.) A harmadik pedig egy még átfogóbb kérdés, a dolgok kontextusának felbontása és újrateremtése: a kortalan múzeum és bizonyos tekintetben a kortárs képzőművészet lényege. A festett kockaház-homlokzat a falusi házak sorából a hasonló motívumok kép-sorába kerül át, így válik láthatóvá.
   Ami még a sorozat lényegét adja, az az irónia határának elmosódottsága. Talán csak a cím utal arra – a Rubik-kockával mint ellenponttal –, hogy a téma némi mosolyt is megenged, leginkább a történelem tükrébe pillantó néző kissé kényszeredett vigyorát. A könyvben a történeti, építészettörténeti összefüggéseket Prakfalvi Árpád és Szíjártó Zsolt remek tanulmányai vázolják, de akár a képekből is kiolvasható több évtizednyi múlt. Az olvasásból kiderül, hogy a homlokzatok nagy része nem a konstruktivizmus örököse, hanem a Magyarországon plakátokon vagy függönymintákon nyugatiként engedélyezett és terjesztett op-art lepárlódása. Mint egy görbe tükörben van benne így a képekben Aczél György és a hatvanas évek magyar kultúrpolitikája, egy országra felülről szabott mintakészlet, egy országra ráhagyott közízlés.
 
Katharina Roters: Hungarian Cubes. Subversive Ornamente im Sozialismus/ Subversive Ornaments in Socialism, Park Books, 2014, 172 oldal