Doctor med. coll. – A műgyűjtő doktorok évszázada III.

Rieder Gábor

A második világháború utáni műgyűjtés fő figurái orvosdoktorok voltak. Többségük a klasszikusokat kereste, de akadt két különc, aki a kortárs modernekkel esett szerelembe: Gegesi Kiss Pál és Levendel László. Egyikük az Európai Iskola motorja és propagátora volt, másikuk a művészcsoport pszichiátere. Modern művészek a kanapé fölött és a kanapén.

Különcök a klinikáról
A hatvanas években az állami monopóliumot élvező Képcsarnok Vállalat vidáman kereskedett a kortárs festők műveivel. A jól beárazott, tisztes karriert befutó művészek alkotásainak többsége azóta a műkereskedelem legalsó szektorába zuhant, miközben a pálya szélére szorított, akkoriban csak vegetáló társaikból művészettörténeti klasszikus lett.

A jó szimatú és kockázatvállaló gyűjtők már ekkor kiszúrták maguknak a rövid életű Európai Iskola és a különutas szentend- rei szürrealizmus örököseit, a már halott legendákat, Vajda Lajost és Ámos Imrét, a túlélők derékhadát, Korniss Dezsőt, Bálint Endrét vagy Anna Margitot, és a stílusteremtő fiatalokat, Ország Lilitől a körhöz nem nagyon sorolható Kondor Béláig. (Ehhez még hozzávehetünk pár absztrakt mestert, Gyarmathy Tihamértől Lossonczy Tamásig.)

A rendszer által nem kegyelt művészek odaadóan ápolták a klasszikus avantgárd szürrealista, konstruktív vagy épp nonfiguratív örökségét, amit a holokauszt emléke és a bezártság néha sötét és szomorú rétegekkel vont be. Ezekre a művekre olyan kispénzű, de fanatikus műgyűjtő egyéniségek vadásztak, mint Rácz István vagy Kolozsváry Ernő, szépen beillesztve őket az Egryk, Czóbelek és Szőnyik közé. (1) A korszak orvos műgyűjtői a klasszikus polgári műveltség-ethosz jóvoltából inkább hagyományos kollekciókat halmoztak fel (lásd a sorozat előző részét (2)), de akadt egy-két kivétel, aki ráhangolódott a kortárs modernekre. Két nevet kötelező közülük megemlíteni, Gegesi Kiss Pálét és Levendel Lászlóét.

Dr. Gegesi Kiss Pál (1900–1993) a humán és reál tudományokban egyaránt járatos, elképesztő aktivitású orvosdoktorok típusába sorolható. (3) A székely felmenőkkel büszkélkedő fiú a kolozsvári fakultáson, majd – Trianon után – Pesten folytatta egyetemi tanulmányait. Versenyszerűen teniszezett, balettosként táncmesteri oklevéllel rendelkezett, de végül mégis az orvosi hivatás mellett döntött: 1945-től vezette évtizedeken át a pesti I. számú Gyermekklinikát, az ötvenes években pedig az Orvostudományi Egyetem dékánja, majd rektora is volt.

A szűk szakterületéről (csecsemő- és gyermekgyógyászat) ki-kirándult más kutatási területekre is, számtalan könyvet és tanulmányt írt, szaklapokat szerkesztett, külföldi kongresszusokon vett részt és jó ideig tagja volt az MTA elnökségének. Nehéz elképzelni, hogy mindeközben maradt ideje a képzőművészettel is törődni – pedig maradt. Alapító tagja volt a klasszikus avantgárd örökségét felvállaló, 1945-ben alapított progresszív művészeti csoportosulásnak, a legendás Európai Iskolának. Mindig is művészkörökben mozgott: második felesége az előbb art deco, majd expresszív stílusú munkáiról ismert szobrásznő, Forgács Hann Erzsébet volt, unokatestvére pedig a szintén neves orvos-műgyűjtő, dr. Tompa Kálmán, akinek műgyűjteménye ugyancsak a pécsi Képtárba került. (4)

Az Európai Iskola kurátora
„Kiss Pál nélkül nincs Európai Iskola” – jelentette ki a témával elmélyülten foglalkozó Práger László. (5) Gegesi Kiss abban a bizonyos pár esztendőben fáradhatatlanul szervezett, intézkedett, levelezett és erőt öntött a csüggedő művészekbe. Már 1944 márciusában egy modern képzőművészeti társulás megalapításán törte a fejét, majd amikor ez a következő évben realitássá vált, belevetette magát a szervezőmunkába. Először a Magyar Nők Demokratikus Szövetségénél szerzett kiállítóhelyet (Üllői út 11.), majd a klinikai könyvtárat kötötte le egy időre.

Az Európai Iskola mint szerveződés magas fordulatszámon pörgött, két év alatt 38 kiállítást rendezett, többek között olyan művészeknek, mint Anna Margit, Ámos Imre, Barcsay Jenő, Bán Béla, Forgács Hann Erzsébet, Vajda Júlia vagy Rozsda Endre. A rendezésről és a műtárgyak kiválasztásáról rendszerint Gegesi Kiss döntött, Mezei Árpáddal és Pán Imrével együtt. (6) Ma úgy mondanánk, kurátor volt. Sőt, annál is több. Saját szerepére visszaemlékezve jegyezte meg: „nemcsak [...] szellemi pozícióm volt, hanem társadalmi pozícióm is, egyetemi tanár voltam. Gazdasági, politikai, s minden szempontból egy olyan bázist jelentettem, akinek a támogatása nemcsak szellemileg volt szükséges.” (7)

Ez persze azt is jelentette, hogy a saját ízlését érvényesíthette a csoporton belül zajló folyamatos esztétikai viták során. Azt ugyan elfogadta, hogy az általa jól ismert és kedvelt idősebb mesterek, mint például Szőnyi István (páciense is volt) vagy Bernáth Aurél ne kerüljön be az Európai Iskolába, (8) de a szigorú absztrakt profil ellen mindig berzenkedett. „Nagyon élesen kritizáltam – emlékezett vissza – egy absztrakt képet is, ha annak nem volt semmi művészeti tartalma. Nem érzelmi, vagy gondolati tartalomra gondolok, hanem a formának is van egy belső tartalma, melynek meg kell jelennie a stílusban. A viták rendszerint azzal indultak, hogy az absztraktok rendszerint nem tudták elfogadni azt, [...] hogy ember nélkül nincs művészet.” (9)

Gegesi Kiss egy izgalmas és komplex esztétikai rendszert dolgozott ki, amiben közös nevezőre hozta egymással az emberi testről és lélekről szerzett orvosi ismereteit, a vallástörténetet, a történelemfilozófiát és a művészi tapasztalatpszichológiát. Fő kulcsszavai (lásd az Élet, ember, művészet című esszéjét (10)) a feszültség és a harmónia, a kint- és a bentlét, valamint az átélés. Gegesi Kiss – mint több kortársa, például Kállai Ernő vagy Mezei Árpád – kozmikus-metafizikus keretek közé helyezte a modern művészet ideálját. Ahogy Horányi Attila összegzi gondolatait: „felfogásában tehát a művészet nem öncél, nem luxus, hanem fiziológiai-pszichológiai adottság, sőt az élet szükségszerű ténye, az ember pusztító hajlamát ellentételező erő legtisztább megvalósulása.” (11)

Egy különleges gyűjtemény
Ez az örökmozgó reneszánsz ember, a művészek között forgolódva, természetesen komoly műgyűjteményt is felhalmozott Rómer Flóris utcai villájában. Méghozzá egy különös kollekciót. A téma legnagyobb kutatója, Mravik László szerint Gegesi Kiss a legellentmondásosabb háború utáni gyűjteményt mondhatta magáénak, ahol a „kivételes remekművek” mellett „durva hamisítványok” is megfértek. (12) Ébli Gábor megkérdőjelezhető eredetiségű Egry József- és Farkas István-művekről is tud, (13) de a doktor úr legnagyobb baklövése minden bizonnyal a Csontváry-hamisítványokhoz kötődik. Az igazi gyűjtőket jellemző vakhittel próbálta meg bizonyítani a kétkedő szakértők előtt, hogy a bizonytalan eredetű másfél száz Csontváry-képe dokumentumokkal alátámasztható, hiteles alkotás. (14)

De ejtsünk szót a „kivételes remekművek” hosszú soráról is, amelyek egy jelentős része a pécsi Janus Pannonius Múzeumba vándorolt. A Gegesi Kiss-adomány jelentette a legendás pécsi Képtár valódi alapozását. A professzor úr az 1955-ben gyűjtésbe kezdő közintézménynek 1957-ben felajánlotta felesége néhány alkotását. A „néhány” szoborból végül 44 darab lett, sőt kiegészült a művésznő majd’ száz érzékeny rajzával és a század eleji modern magyar festészet pár alkotásával, Márffy Vörös ruhás önarcképétől Kmetty napraforgós csendéletén keresztül Derkovits Gyula Két anya című klasszicizáló olajfestményéig.

Az ötvenöt művész munkáiból válogató – a feleség után „Forgács Hann Erzsébet emlékgyűjtemény” névre keresztelt – törzsanyagban természetesen megtalálhatók voltak az Európai Iskola kedvenc alkotói is, például Anna Margit, Bálint Endre, Bán Béla, Gadányi Jenő, Korniss Dezső vagy Rozsda Endre. (15) Nem feltétlen reprezentatív főművekkel, Rozsdától például egy szürreális ceruzarajz, Vajda Júliától egy vonalas tuskompozíció, Bálint Endrétől pedig három sárga tempera birsalma egy kis rajzlapon. Pasztellek, rajzok, monotípiák, kiegészítve pár kisebb bronzöntvénnyel, például Bokros Birman Dezső női torzóhoz dörgölőző cilinderes Ulyssesével. Valódi kincsleletek az ellehetetlenített Európai Iskola ellenszélben születő terméséből.

A túlélő
Dr. Levendel László (1920–1994) különös gyűjteményének története senki máséhoz nem hasonlítható. (16) A kollekcióból 1998-ban rendezett szentendrei kiállításon tette fel Dávid Katalin művészettörténész a költői kérdést: „vajon fölmérte-e valaha is a tudományos irodalom, hogy az 50–60–70-es években a művészeknek hány alkotása csak azért születhetett meg, mert mögöttük állt az orvosbarát? Az ő szerepe része a korszak művészettörténetének... Nem úgy részese ő ennek, ahogy vissza az évszázadokban a mecénások voltak. (...) Nem elsősorban kenyeret kellett adni a művészeknek, bár adódott ilyen helyzet is, hanem kezet, hogy az ecsetet és vésőt legyen erejük megfogni, és emellett, ami szinte lehetetlennek tűnt, közönséget és szeretetet, és annak tudatát, hogy kultúránknak létszükséglete az ő tevékenységük...” (17)

A történet vészterhes időszakban vette kezdetét. A szegényparaszti zsidó családból származó huszonéves Levendel László megjárta a munkaszolgálatot, túlélte a bori koncentrációs tábort és az „erőltetett menetet”, 1944-ben Baján megszökött, elgyalogolt a már felszabadított Szegedre, és beiratkozott az orvosi karra. Pár esztendővel később az ország legkiválóbb diákjaként végzett az egyetemen.

A „szegények orvosának” készülő Levendel ezekben az években a NÉKOSZ mozgalomban és a pártban is aktív tag volt. A belső tisztogatások hulláma őt sem kerülte el, a Rajk-per után – büntetésképpen – a hódmezővásárhelyi tüdőbeteg-klinikára „száműzték”, ahol naponta haltak kezei között a tuberkulózisos fiatalok. Ez se törte meg, egy életre elkötelezte magát a nagy korszakát élő tüdőgyógyászat mellett. 1952-től haláláig az Országos Korányi Tbc és Pulmonológiai Intézetben dolgozott. A mindennapos praxis során hamar meggyőződésévé vált, hogy a tüdőbetegséget nemcsak szomatikus, hanem pszichés oldaláról is orvosolni kell.

A lélekgyógyászatra ferde szemmel nézett a rendszer, így az is nagy eredménynek számított, hogy az osztály munkájába bevonhatta a pszichológus Mezei Árpádot – aki mellesleg az akkoriban már rég indexre helyezett Európai Iskola egyik fő teoretikusa volt. Közös könyvük Személyiség és tuberkulózis címmel jelent meg a hatvanas években. Mezein keresztül jutott el Levendel az olyan perifériára szorult művészekhez, mint Anna Margit, Bálint Endre, Jakovits József, majd később Gyarmathy Tihamér vagy Ország Lili. A klinikai kapcsolatból lassan barátságok szövődtek. Levendel 1961-ben külön kiállítást rendezett az „intézetben ápolt művészek” műveiből a budakeszi kórházban. Csupa olyan alkotónak, aki akkoriban csak ilyen (ez esetben klinikai) keretek között juthatott nyilvánossághoz.

Varázshegy Budakeszin
Mezei Árpád elsőként Anna Margithoz vitte el Levendelt, hogy vásároljon egy festményt az egzisztenciálisan ellehetetlenített művésznőtől. Nem lett szerelem első látásra. „Rögtön, ismeretségünk elején – emlékezett vissza évtizedekkel később Levendel – megérintett Anna Margit idegességet, feszültséget gerjesztő lénye és művészete. Mind a kettő egyszerre. Primitív gyerekkori szorongást, ijedtséget, félelmeket idéző groteszk alakjai, bábjai, vad, oda nem illő színei nemhogy nem tetszettek, inkább ellenérzést, az értetlenség idegességét váltották ki belőlem.” (18)

Levendel nem is tudott választani az ellenszenves életműből, zavarában inkább a művésznő elhunyt első férjének, Ámos Imrének egy kis akvarelljét vásárolta meg. De nem hagyta nyugodni a kudarc, újra és újra nekiveselkedett Anna Margit személyiségének és művészetének: „Tudtam, hogy beteg, tbc-s beteg, olyan, mint akikkel szakadatlanul dolgozom, és mégis ugyanolyan értetlenül álltam az emberrel szemben, mint képei előtt. Nem éreztem a betegeim bizonytalanságát, kifinomult és szomorú gyengeségét, szeretetigényét, támaszkeresését. Dühöt, kegyetlen lényeglátást, goromba szókimondást, szeretetlenséget, gyűlöletet (...) éreztem benne.” (19)

Mégsem adta fel, a sokszori próbálkozás végül sikerre vezetett, tulajdonképpen akkor fejtette meg Anna Margit pszichéjének rezdüléseit, amikor rájött, hogy a szokásos terápiás beszélgetés helyett inkább a képeit kell faggatni. Hiszen a művész „vizuális hallucinációra” emlékeztető éber álmait festette meg a csetlő-botló, szenvedő bábukban.

A tbc az ötvenes-hatvanas években nemcsak népbetegségnek számított, hanem – ahogy Levendel megállapította – tipikus „művészbetegségnek” is. Sorra jöttek a képzőművész páciensek a klinikára. Mindenekelőtt Bálint Endre, a szentendrei szürrealizmus agyonhallgatott klasszikusa, aki szintén tuberkulózistól szenvedett. Illetve életét – az orvosbarát diagnózisa szerint – a gyermeki személyiségfejlődést megakasztó szörnyű traumák, a rajongott apa halála és az árvaház pecsételte meg örökre.

Bálint egyszerre vágyta és félte a halált, Levendel különös esetét (név nélkül) meg is írta a Kortárs hasábjain: „Régóta tébécés, életveszélyesen súlyos tuberkulózisa volt, szerencsésen meggyógyult – de mindig minden baját a betegséggel akarja megoldani. Menekülés a betegség felé, egyszersmind óriási félelem a betegségtől. Most kifejezetten halálfélelem gyötri. Nagyon hosszú ideig tartó mellőzés után hirtelen ráköszöntött a siker. Válsága egy bizonyos félelemből adódik, hogy »integrálódott a hatalomba«, ezért szorong. Szorong, mert valami olyat kell csinálnia, ami önfeladást jelent. (...) Eljutott valahová, úgy érzi, ha nem tud továbbhaladni, művészi útjának vége. Meg lehet figyelni: az emberi, művészi problémáit hogyan váltja át tünetekre.” (20)

Bálint természetesen mélységesen megharagudott a nyilvános analízisért, de a személyes kapcsolat a beteg festő és a „szeretet terrorlegénye” között nem szakadt meg. Levendel gyűjteménye jó pár Bálint-festménnyel gazdagodott az idők során.

Az orvos otthonában közben egyre csak gyűlt, gyűlt a sosem tervezett műgyűjtemény. Jakovits József szürreális, erotomán szobrocskái, Korniss Dezső keleties kalligráfiái, Vajda Júlia absztrakt kompozíciói, Vajda Lajos kultikus rajzai, Kondor Béla rézkarcai, Sikuta Gusztáv meseszerű festményei és Veszelszky Béla metafizikával feltöltött absztrakt vásznai. Az anyag magához vonzotta az előfutárokat is, Mattis-Teutsch Jánostól Bortnyik Sándorig.

Levendel László lakása egy idő után titkos múzeumként funkcionált egy szűk értelmiségi kör számára. Halála után a műgyűjtemény letétként a Fővárosi Képtárhoz került, ahol évről évre más válogatásban mutatják be, illetve Lorányi Judit kurátori munkájának köszönhetően már a látogatók elé kerültek belőle részletek Gyulán, Miskolcon, Szegeden vagy legutóbb Veszprémben.


Jegyzetek:
(1) Vö.: Mravik László: A hatvanas évek magyar műgyűjtése. In: Hatvanas évek. Új törekvések a magyar képzőművészetben. Kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában 1991. március 14 – június 30. Szerk. Nagy Ildikó. Képzőművészeti Kiadó – Magyar Nemzeti Galéria, 1991. 37–39.

(2) Rieder Gábor: Doctor Med. Coll. A műgyűjtő doktorok évszázada II. Artmagazin, 2011/4. 62–69.

(3) Életéhez és munkásságához a legfrissebb szakirodalom: Gegesi Kiss Pál műgyűjteménye. Szerk. Nagy András. Janus Pannonius Múzeum, Pécs, 2010

(4) Lásd Rieder: i. m. 68–69.

(5) Gegesi Kiss Pál műgyűjteménye. i. m. 27. (Eredeti megjelenés: Práger László: Beszélgetések az Európai Iskoláról (Barcsay Jenő, Gyarmathy Tihamér, Lossonczy Tamás, Kiss Pál, Bálint Endre, Anna Margit). Ars Hungarica, 2004/1. 111–134.)

(6) Uo. 62–63.

(7) Uo. 36.

(8) Uo. 37.

(9) Uo. 61.

(10) Gegesi Kiss Pál: Élet, ember, művészet. Művészbolt, Budapest, [1946].

(11) Horányi Attila: Az Európai Iskola modernizmusa. In: A második nyilvánosság. Összeáll. Hans Knoll. Enciklopédia, 2002. 131.

(12) Mravik László: „...Hercegek, grófok, naplopók, burzsoák...” Száz év magyar képgyűjtése. In: Modern magyar festészet. 1892–1919. Szerk. Kieselbach Tamás. Kieselbach Tamás kiadása, Budapest, 2003. 30.

(13) Ébli Gábor: Magyar Műgyűjtemények. 1945–2005. Enciklopédia, 2006. 279.

(14) A Csontváry-műveket az enyészettől megmentő Gerlóczy Gedeon így írt: „Mivel a harmincas évek elején az Ernst-kiállítás után a sajtó is felfigyelt Csontváry művészetére, a hamisítók is munkába léptek és egész műhely alakult, akik részben a kiállításon nyert tanulmányok és a második Lehel könyv sikerült reprodukciói alapján újabb Csontváry-képeket gyártottak. Sajnos Gegesi Kiss Pál tanár képei is ebbe a kategóriába sorolhatók és általában hiszékeny orvosok vásárolták nagy előszeretettel ezeket a hamis darabokat.” (Idézi: Molnos Péter: Csontváry. Legendák fogságában. Népszabadság, Budapest, 2009, 175.)

(15) Hárs Éva – Romváry Ferenc: Modern Magyar Képtár Pécs. Corvina, 1981, 7. Gegesi Kiss 1972-ben kiegészítette a képtáralapító adományát feleségének időközben nemes anyagba öntött szoborterveivel és tanulmányrajzaival. (Uo. 12.)

(16) Levendel életéről és gyűjteményéről a két legalaposabb összefoglaló: Levendel-gyűjtemény. Szerk. Levendel Júlia. Budapest Történeti Múzeum, [2009]. És: Ébli: i. m. 222–226.

(17) Levendel-gyűjtemény. i. m. 8.

(18) Uo. 22. (Levendel László: Anna Margitra emlékezem. Kritika, 1993/12.)

(19) Uo.

(20) Uo. 42. (Levendel László: „Élek a haláltól”. Kritika, 1994/11.)

Full 002482
Full 002483
Full 002484
Full 002485
Full 002486
Full 002487
Full 002488
Full 002489
Full 002490
Full 002491
Full 002492
Full 002493
Full 002494
Full 002495