Demonstrál a határon

Topor Tünde

Birkás Ákos stílusváltása a magyar művészettörténész-szakma máig ki nem hevert traumája. Újabb, figuratív képeiről nem születtek igazán számottevő tanulmányok (talán egy kivételtől eltekintve), a katalógusokban, folyóiratokban leginkább vele készült interjúk olvashatók, magángyűjtemények reprezentatív kiállításain régebbi, nonfiguratív művei
szerepelnek. Nemrégiben a MODEM-ben azonban olyan provokatív címmel – A festő dolga – mutatta be az új módszer szerint felépített és az új technikával festett képeit, hogy ez már tényleg nem maradhatott szó nélkül. És rendben, ha művészettörténész nem akar a kimondatlan szakmai verdikttel szembemenni, akkor beszéljen Birkás Ákos műveiről egy író. Végül is figuratív képek, nézzük, kibontakozik-e rajtuk bármilyen történet, kirajzolódik-e általuk az új világ.

 
Identitás, 2011, olaj, vászon, 140 × 260 cm
 
Az igen ritka, amikor valaki bájos, ahogyan bármit is csinál, beszél, és közben mindig dolgozik, mindig-mindig dolgozik. Én megjegyeztem az ő nevét. Néha láttam a képeit, igazán csak futólag, nem vagyok nagy tárlatlátogató, ott jobban leköt a közönség, mint a kép. Engem zavar a képpel való intim viszony kialakításában a nyilvánosság, reprodukció- fogyasztóként jellemezném magam. A neten látok naponta millió képet, fotót, festményt, rajzot, grafikát, napom nagy része netes vizuális élmények előtt zajlik. Sokkal, de sokkal több képet látok, képen meditálok, mint amikor még nem volt internet. Imádom az összes webgalleryt, online elérhető múzeumi és a szememet foglyul ejtő kép- és galériakínálatot, de szakértőnek nem mondanám magam. Viszont időtlen idők óta imádok képet nézni, hároméves korom óta képekért lapozom a könyvtárakat, manapság főleg a dokumentumfotókat vadászom, meg az emberről szóló képet, abból mindenfélét. A festmények közül is leginkább a portrékat szeretem, a meséket, egy arc is mese, a helyzetes képeket, a mitológiákat. Rembrandt a kedvencem, magasan. Ajjaj, jól nézünk ki. Folytassam azért? A szobrokkal rossz a viszonyom. Szobrok állítását a bálványimádással határos jelenségnek tartom, pedig nem vagyok vallásos. Kevesektől fogadom el. Michelangelótól igen, meg Brancusitól is, sőt, a becsomagolós palitól, Christótól is, meg még néhány művésztől. De a köztéri szobrászattól sebesen elfordítom a fejem bárhol a világon.
 
A művészet már önmagában is döntés.
 
A képalkotás pedig hipnotikus hatású döntés. Veszedelmes, istenkísértő tett. Ákos az a ritka festő, aki ezzel tisztában van. Mégis festményeket állít ki, realistának minősíthető képeket. Ez megint csak valamifajta döntés. Azért néztem meg ezt a kiállítását. Engem azok a képek szólítanak meg, amelyek „pofátlanul” embert és életet ábrázolnak (még ma is, mikor az már úgymond lehetetlen, mindenesetre problematikus). Aki már száz éve és még mindig nonfiguratív módon fest, formákat fest, az fáraszt. Sem lakni nem tudok ilyen formák közt, sem nézelődni. Ami nem érdem és nem bűn szerintem, de tény, a nonfiguratív számomra egymástól kényszeresen különbözni szándékozó, első jelentésükben azonban engem meg nem érintő ornamentika. Egy kép első jelentése – hogy amikor megpillantom, mi történik bennem – döntő. Ha a kép valamiért elkap, akkor nézem. Nézem, és mind többet és többet látok. Ha nem kap el, nem nézek rá többet. Mirót nézem, nem udvariasságból, Kleet nézem, Malevicset is nézem, de… Hát engem ki kell rúgni az iskolából! Ha nem muszáj néznem, ha nincs jelen, aki csinálta, akkor van esélyem meglátni egy képet.
 
A vernisszázs figyelemelterelés.
 
Ákos kiállítását is úgy néztem, jó hosszan, mert ő nem jött mellettem, pedig vele utaztam le. De okosan magamra hagyott. Az ő művészete átver minden okostojást, mert ha ezek a képek realisták, akkor én programozó vagyok. Ma már köztudott, hogy inkább az agyunkkal, mint a szemünkkel látunk. Az én szemem az ötvenes-hatvanas években tanult meg látni (1949-ben születtem), de csak 2000 tájt esett le a tantusz, hogy a világ realitása, mint az ember maga is, több mint problematikus: immár veszélyes.
 
Irrealitás-góc.
 
Fertelem-forrás inkább, mint a további élet forrása, bár az is. De katasztrofális a helyzet. Nem úgy, ahogy a dadaisták vagy a szürrealisták felvetették, annál sokkal kevésbé romantikusan kiszámíthatatlan a valóság jövője. Veszélyeztetett. Ez a legkevesebb, amit mondhatok a Birkás- kiállítás friss élménye után. Hát azt nem tudom, mióta. De hogy most miért, azt Ákos megfesti. Ez a festő dolga. Amire először felfigyeltem nála, amikor itt a kiállításon dokumentumfotó-imitációkként jellemezhető, illetve kora középkori szentek nevei révén címet kapott képeivel találkoztam, de még jóval e kiállítás előtt, először úgy két-három éve, azon gondolkodtam el, hogy miért nem tudom megmondani kapásból, mit látok. Pedig irtóztatóan világos, látszólag. Mégis lehetetlen szerintem megállapítani, hogy a képen ábrázolt alakok milyen viszonyban vannak egymással és a világgal. Ez a hétköznapi percepció alapélménye is a nyilvánosság csataterein. Ákos képei zöme ott játszódik, a semmiben, az úgynevezett média-nyilvánosságban. Még a zárt terekben is, mintha valaki fényképezte volna. Talán nem igaz? Ugyan hol nem vagyunk megfigyelve. De vajon hol vagyunk látva? Lehetne fényképmásolat is, de nem az, ez nem fotonaturalista utánzat, hanem nagyon bele van festve mindaz, amit részint úgy szimmant meg, mint egy kivételesen érzékeny vizslakutya, ha volna ilyen művészben, és benne van a képeiben az a több könyvtárnyi tudás, főként társadalomfilozófia és szociális antropológia, amit a neocortexében, a homlokfronti lebenyében halmozott fel. Ember.
 
Nagyon jó kérdés, amit ez a kiállítás feltesz: mit ábrázol a kép?!
 
Sok mindent, de hogy mit pontosan, azt nem tudod megmondani. De miért baj ez? Ezen gondolkodol, míg nézed. És a bensőd nyugtalanná válik. Annak a szituációnak a sűrített leképezése ez, ami „a világban” ér. Hol vannak ezek az emberek? Gőzöm sincs. Holott Birkás precízen, már-már szájbarágósan ábrázolja. Mégse tudod. A realitás mai percepciójának természetére világít rá.
 
Fejek 34 CDHKL, 2004, olaj, vászon, 70 × 210 cm
 
A világ egyforma.
 
Vannak képei, ahol az emberek, főként férfiak, elvétve nők – nézik egymást, marhára. Lehet, hogy barátok? Szerelmesek egymásba? Vagy színleg barátok, de valójában gyűlölik egymást? Mindenesetre hamiskodnak, én úgy láttam, és ettől feszültek. Intimitást és gyöngéd figyelmet hazudnak, ami azonban mégiscsak lehet, hogy valódi figyelem szeretne lenni. Ezeken a képeken nem látni idős embert. Többnyire fiatalok, akik még nem tudnak viselkedni, mert már a nagyszüleik sem tudtak, a hajdani kommuna-lakók. E mai elveszett jelenlétnek vannak mimikai és más gesztusai, gesztushiányt-pótló gesztusok. A ’68-as nagy remények mára totálisan becsődölt világa ez. Unokáink egyedül maradtak. Fogalmuk sincs, mit kezdjenek a Másikkal.
 
„Engemet egy Ősz inte, hogy legyek mindig őszinte. Mert Ő szinte ő szinte.”
 
Ők, a srácok már nincsenek köztünk, a túlsó parton vannak, ott várják, hogy történjen végre velük valami. Nincs a fejükben egy transzcendens jövő szép rózsaszín felhője, mint nekünk. Hiszen a jövő nem tud nem metafizika lenni, nem remény lenni, ha egyáltalán számol vele az ember. De Birkás fiataljai már nem számolnak. Még tudásanyaguktól független meghatározottságaik is rém kopár terepen állnak fenn, és ott is csak mint „díszletelemek”. Egy régi-új gonoszság bábjai ők, az agyabeteg történelem felöltöztetett bábucskái, a változatos módon egyforma plázacucc-kínálatból kíméletlenül felöltöztetett, ifjú emberek. Ákos képein mindez együtt van meg. Ő tudja, mert látja az új helyzetet és szomorúan mosolyogva bele is festi a képbe. Lehet, hogy foglyok, lehet, hogy szerelmesek, alkalomadtán gyilkosok is, inkluzíve áldozatok, tüntetők és diktátorok, ám mintha a valóságra nem hatna mindez már. Vagy ha igen, ha mégis, az kitudhatatlan.
 
„Hadititok.”
 
Olyannak látom az ábrázolt helyzetet, amilyennek akarom. Ez különben rögtön az ismerősség hangulatát adja. És rangsorol. Beiskoláz. Mit látsz? Miért? A kép a nézőnek tükröt tart, amelyben az általa látott világon keresztül látja magát. Ha akarja. Ha nem akarja, hazudik. De a kép nem hazudik. A való életben sem lehet tudni, hogy mi van. Senkiről nem lehet tudni ma, hogy mit akar a másiktól. A hírnél, pontosabban a látványánál igazabb az, amit abból Ákos megfest. A hírrel ellentétben ő megőrzi a titkot, amire a hír utalna, titkának érzékelése volna a kulcs a hír jelentőségének kalibrálásához a közvélemény számára. De a média-híradás önnönmagával semmisíti meg tartalma titkát. Ákos képei pedig felmutatják. Van egy képe, ahol valami, gondolom fontosabb embert, minisztert vagy elnököt kísérnek a reptér betonján fekete politikusok és fekete biztonsági őrök. És a pali fehér. Meg szőke. És az öltönye is egész más színű, mint azoké. Nem tudom, épp letartóztatják?Vagy búcsúztatják? Fel fog jutni a gépre? Valami rossz fog történni vele. Talán éppen az a rossz, ami történik vele. Nekünk rossz. Tán éppen az a szörnyű, hogy őt itt ünnepélyesen búcsúztatják? Kik? Mert az isten szerelmére, mindenekelőtt hát hogy néznek ki ezek a fószerek?! Amilyen mulatságos, olyan szörnyű. Idi Amin Dada diktátoron is lehetett nevetni, Rupert Murdoch tyconon meg még most is lehet – no és? Hogy merek? Milyen alapon? Kin nevetek?! „De hát ez egy unalmas diplomáciai protokoll pillanatképe…” – szólalhat meg egy másik hang. Igen? Így néz ki ma egy politikus? „Nem te nézel ki úgy?” – szólhatna le a vászonról a fekete biztonsági emberektől körbevett ellenszenves szőke pali, ez a részvényes-öltönyös. És milyen igaza lenne… Egyfelől a fotórealista festészet technikai tudása érződik a technikán, de mégis, a régi mesterekre meghökkentően emlékeztető, költői, „bele-költői” gondossággal van az egész megfestve. Nem manuális kopizás: elementáris festészet. Mondjuk egy-egy ruha anyaga, színe, különböző fény-árnyék reflexei, vagy hogy a messzimesszi háttér mennyire ki van dolgozva… Holott mintha alig volna a képeken festék! Majdhogynem egy plakát. De nem az, mégsem az, megszégyenítően nem plakát, azt kell mondanom, ez a promt-valóság vagy micsoda, így nézünk ki, ez a steril realitás, aminek Ákos részletes, finom, elmélyült munkával visszalopja nem-létező auráját. Ez a festő tette.
 
Valóság-helyreállítás, egy bűntény rekonstrukciója.
 
A kép egésze hat ez által, és nem a festői részletek. De azok is ott vannak, és ez igen fontos, helyre vannak állítva. A szarban. Az elme ugyebár úgy működik, hogy összefüggéseket keres. Nincs is olyan, hogy valóság ebben az értelemben, mint tudjuk, elménk teremti a valóságot projekciók révén, már mondtam. De ez a tény Ákos művészetében igen fontos, a festészete Magrittéval rokon e tekintetben. Nemcsak az, hogy olykor esze ágában sincs azt a címet adni a képeinek, amit egy hagyatéki becsüs vagy egy rendőr adna, de nem is költői, inkább ébresztőóra-funkciója van e gondolati szökelléseinek.
 
Tökéletlenség, 2012, 160 × 190 cm
 
Másképpen is ébresztő.
 
Gyakran vannak szövegek, iniciálészerűen, nagyon pici betűkkel, mint a középkori festményeken a szalagokon a bibliai idézetek, vagy a donátor neve, oda vannak írva angolul a képre, vagy németül, a mai bölcsességek. De nem magyarul. És még ha magyarul is lenne, ahhoz, hogy elolvassam, egy órát kellene egy-egy képpel töltenem (ami különben normális igény, Ákos a Szépművészeti Múzeum belsejét fotózó korszakában meg különben is minimum egy órát töltött egy-egy őt érdeklő kép előtt, de hiába töltenék ott két órát is, mivel a képre roppant fontos dolgok vannak írva, magasröptű szaknyelven, és amit megértettem belőlük, az szenzációsan újszerű, de nem értettem meg a negyedét sem. Nem pusztán a hozzá szükséges idő hiánya folytán. A tárlatlátogatók tömegei (?) számára akkor is elérhetetlen volna a leírt idézetek sora, mégpedig a szükséges tudás hiányában. Hogy ha órákon át „néznék”, akkor sem látnák a képek és a szövegek együttes hatásából előálló, belső (gondolati) montázst. Hát ahhoz érteni kéne. Nem vagyunk elég képzettek önnön valóságunk birtoklásához.
 
Világos?
 
A komplex jelentés megértéséhez, aminek alapján (a szerintem rettenetes állapotban lévő) földi valóság értelmezhető lenne, kivételesen nagy tudás szükségeltetik. A magyarok, döntő többségükben csak magyarul tudnak, így a globalizált létezés problémahalmazának legfontosabb elemzéseitől el is vannak zárva. Nincsenek lefordítva ezek magyar nyelvre, miért is lennének. Nem tartom kizártnak, Birkás angol és német nyelvű szöveg-szalagjainak ez a hozzáférhetetlenség is az üzenetei közé tartozik. Képeire írt idézeteinek szerzői, mint tőle megtudtam, elkötelezett baloldali, így-úgy neomarxista, feminista vagy igényesen radikális gondolkodó. Ismernem kellene mind, de a háromból, akit megnevezett, csak egynek olvastam több könyvét, a másik szerzőbe néha belelapoztam, egyről meg nem is tudom, hogy kicsoda.
 
Identitás (részlet), 2011, olaj, vászon, 140 × 260 cm
 
Miért, a kolostorok falán ki olvasta el a szalag-szövegeket a freskókon? A szerzetesek.
 
Képeinek tehát csak egy része, csak a töredéke értelmeződik a naiv képnézőben. Próbáltam rábeszélni, hogy írja oda magyarul is, legyen ilyen könyv, minden fontosabb nyelven ÉS magyarul – de mire a mondat végére értem, rájöttem, hogy amit javasolok, nem csupán gondolatilag hibás. Nincs rá pénz. Ugyan honnan, kitől!? Sőt, ha netán meg is lehetne csinálni, nem volna igaz. Az már propaganda. Ákos ennél bonyolultabbat mond. Az általa ábrázolt valóság súlyos jellemzője, hogy az átlátásához szükséges szellemi erő, kompetencia annyira elidegenedett voltaképpeni tárgyától, mint maga a valóság is. De ez a valóság ábrázolható. Elvileg „olvasható”.
 
Szükséges közbevetés.
 
Mindabból, amit Birkás képeiről mondtam, természetesen következik, hogy ezek az én szellemi projekcióim. Belőlem ezt váltja ki, amit látok. De nem biztos, hogy ez van a falon. Ez mindig így van, és nem csak egy képtárban. Csak művész képes magát a megismerési folyamatot is a műalkotás részévé, meditatív alkotóelemévé tenni. Én ezt nagyszerűnek találom. Így tessék hallgatni tehát, amit mondok, és átgondolni az eddigieket is, amit mondtam. Ezek mind olyan becsapós képek, tragikusan ironikus, „harapós” képek. Az elfojtás miatt, amivel védekezésképpen szüntelenül élünk, például nehezebben tudatosul az érzékiségük.
 
A populista odaliszk, 2014, olaj, vászon, 80 × 100 cm
 
Az ember testisége. Ennek a menthetetlensége.
 
E mélyen, valami végső őszinteséggel felvállalt érzékiségnek a kegyetlensége, a tragikuma, az iróniája, a keserűsége. Szerintem arról is szólnak a képek, hogy momentán hogyan van jelen a világ katyvaszában az emberi test. Nem a korpusz, hanem a test örök meghívása, az a szitu, hogy a libidó az agresszivitásával és a farkasétvágyával ma is mindent meghatároz. Sose inkább, mint ma, sose alattomosabban. Nike és a többi ruházati világcég is mind ebből él, a test eltakarásából, annak elhazudásából, hogy valójában mégis csak erről szól az élet. A tudomásul-nem-vettről. Az ember kérem szépen, minden pillanatban „vágyik”. De nem szabad tudnia róla. El kell dugnia.
 
A ruha mind nyilvánvalóbban csak jelmez a vadállaton.
 
Ennek a bestialitása a mában. Itt vannak a képeken. Vagy én így látom. A nő mint botrány és a férfi mint botrány. Botrány helyett fogalmazhatnám eltaposódásnak is. A nő mind kevésbé várhat valamit a férfitól. Mint nő, férfivá kell lennie, ha öl, beveszik a csapatba. Ha férfivá válik, akkor is. A női test, mint olyan, a nyilvános jelenlét számára elviselhetetlen. Uniformizált globál-cuccokban vannak a nők is, ezek közül a katonai egyenruha a legszexibb. A Levi’s volt az első metroszex egyenruha. Vagy takargatják magukat, mint a veszélyt vagy a hullát. A nő, mint olyan, napjainkban még csak nem is a férfi, a patriarchátus szolgálója, nem a Máriája se, nem az anyja, a felesége, a házasság oszlopa, hanem ő is csak az Apparátus ügyfele. Ebben a minőségében tárgy. Vagy pornótárgy, vagy a férfival azonos, tehát besorozható, besorolható tárgy. Érdekérvényesítő lehet még, meg a férfival egyenlő, arra is törekedhet. Ha megtanul ütni.
 
A férfi?
 
Szintén tárgya az Apparátusnak, de mintha joga lenne potensnek hinnie magát, amennyiben betartja a kriminális valóság íratlan szabályait – hétannyira, mint az írottakat. De formálisan azokat is. Arra szolgál a hivatali öltöny, a fejbehúzott kámzsa. Az is „hivatalos” ám, a kriminális valóság egyik jelző-öltözete. Művelt, vagy barbár verekedésre kész homo robostus sed malitiozus (Hobbes) jelvények, vagy más banda-jelek megkívántatnak. Üzleti öltöny. A nő akkor potens, ha fegyvere van. Minden a farokról szól. Itt nem hagyhatom szó nélkül: Birkás festett magáról egy meztelen portrét, vérfagyasztóan szépet, mégis humorral tele, bátorsággal és szomorúsággal vegyeset. Manet Olympiája jut róla eszembe. Nem az a póz, de talán mégis. Kesztyűt dob az álszentek arcába: a férfitest szépségét, pontosabban a férfitest hatásának sosem csupán esztétikai szinten robbanó botrányát mutatja meg, amikor úgy mezítelen, hogy nemi szerve is VAN. Akkor áll elő a probléma: az ember, az emberi problémája.
 
Amit régen bűnbeesésnek hívtak.
 
Először, azt hiszem, Caravaggio hívta másként. „A farok (a pénz) beszél, viszont a kutya, a kutya az csak ugat”, így éneklik a 1944-es magyar operettben. (Eisemann Mihály: Én és a kisöcsém) Racionalitásunk paraván, vele igyekszik az ember valamit mórikálni; okoskodik, hogy azzal eltakarja magát, hogy a csecsebecséje bestiális beszédje ne hallatszódjék hangosan. De hát mindenki tudja, hogy miről volna szó. Michelangelo Merisi folyvást erre céloz. A micsoda micsodáját – hangját? – nem lehet befogni. Ebből (is) jönnek aztán a világháborúk.
 
Caravaggio aktuális.
 
Ő jutott eszembe a legyakrabban, amikor a festészetben ennek a fajta ember-látásmódnak a forrásán tűnődtem. Már Csernus Tibor gyűjteményes kiállításán is feltűnt. Azóta meg a neten, látom, hogy sokan, a nagyok, akik egyáltalán tudnak festeni, mernek még embert festeni, mind Caravaggiót meditálják, ha kézbe veszik az ecsetjüket. Természetesen nem utánozzák, nem ezt mondom, hanem értik. És mivel értik, „továbbfestik”. Bacon értette, Lucian Freud értette. Miért mind aktuálisabb Caravaggio emberképe? Azt hiszem, a fasizmus barbarizmusa juttatta eszükbe.
 
Alvó férfi, 2007, olaj, vászon, 100 × 150 cm
 
Az igazság tűz, kard, éget, fáj.
 
Amit Caravaggio az emberből észrevesz, az nekem sokáig ijesztően egyoldalúnak, remekművekben sikerült önigazolásnak tűnt. De nem az. Hanem igazság, sokáig ignorált igazság. A nagyok ezt az igazságot ma már nem ignorálják. Ákos végső soron nem caravaggiózik, nehogy félrértés legyen, csak nem csinál titkot belőle, hogy milyennek látja az embert. Nem keresi a gyanús modelleket, mint őse, hanem csak aki eléje kerül, azt kegyetlenül megfesti. Minden arcban megismeri és ábrázolni is képes az ambivalenciát. Nem kiválasztott modelljeinek tulajdonsága ez, hanem az emberé, a homo sapiens sapiens nevű szörnyetegé, vagy mit mondjak. A kiszámíthatatlan állaté. Akiben sok van. Még ész is van. Nem tombolásában ábrázolja, hanem annak előtte. A veszélyességét, a visszafojtott valóját festi Ákos. De milyen gyöngéden! Humorral, vagyis szeretettel, finoman.
 
Van egy korai sorozata portrékból. Egy hosszú csíkfestmény, csupa barátja, rokona, gyermeke, csupa-csupa hozzá közel álló ember van rajta. Ez az egyik legfélelmetesebb képsorozat az egész kiállításon. Nekem! Én nem tudtam, amikor először láttam (évekig), hogy ezek a festő szerettei. Nem is érdekes különben. Caravaggiónál se tudtam, nagyon sokáig ezt. Éppen az ábrázolás pontossága, gondossága folytán, az ember mint kiismerhetetlen fenevad örökítődik meg. Abban nagyon jó az Ákos, hogy egy mosoly nála oly talányos… Fogalmad sincs, hogy dühöt vagy elragadtatást, kedvességet, netán valamely idegbetegséget – vagy mit ábrázol? Nem azért van ez, mert valamit belefest, hanem benne van az elemi tudás arról, hogy az ember félelmetes.
 
Gyermeki naivitással közeledik a valóság tárgyaihoz. Hogy hát nézzük meg, milyen. Van egy képe a kiállításon, kórházi jelenet, egy fiú fekszik kerekes kórházi ágyon. Alvó a címe a képnek, mikor én már végeztem, és búcsúképpen együtt sétáltunk végig a termeken, mondom, gyönyörűen van megfestve az a brokátszerű anyag, amire rá lett fektetve a fiú. Mert gondoltam, hogy halott, azért tették ilyen díszes végű lepedőre, hát így ravatalozták fel. S kérdezem Ákost, ez a fiú halott? Jézusi értelemben nevezed alvónak? Azt mondja, nem, de ez tényleg egy nagyon beteg fiú, egy afrikai kórházban. Odahúzott az Ákos egész közel a képhez, azt mondja: „Te, engem az egészben a legjobban az a rés érdekelt itt, ami az ágy és a fal között van, mert én sokat voltam beteg kiskoromban és láttam ilyen ágyat és nagyon féltem a réstől, a haláltól. Mi van az ágy és a fal között? Oda akár be is lehet esni! Fantáziáltam. Vagy onnan akárki kimászhat, érted?” Azért festi ilyen csodálatosan részletezve a lepedővég színezetét. Ez az ő projekciója. Neki ez a kép ezt jelenti. Végtelen gondosságból ezer minden mást is megfest még ezen a képen, és sok képen is: a világ állapotát. Izoláció, izoláltság, a kapcsolatfelvétel szomja és ugyanakkor valami bizonytalanság a tekintetben, létezhet-e és milyen kapcsolat létezhet még ember és ember közt. Az embernek az az érzése, hogy akiket éppen látunk, valami szörnyű előtt állnak. Amiről esetleg nem is tudnak.
 
Szent Jeromos és egy ismeretlen, 2013, olaj, vászon, 170 × 120 cm
 
Nem Godot-ra, hanem a terroristájukra várnak.
 
Nem tudom pontosan, mire, de – semmi jóra. Arckifejezésük jelenthet rémületet, elragadtatottságot, kábítószermámort; egy csinált vagy őszintén átszellemült belső pillanatot. Gondolj, amit akarsz, néző. Lásd, amit látni tudsz. Ott, az a vörös zászló előtt gesztikuláló, csuklyás ember, és a mögötte égő világ az egyik néző számára lehet a világforradalom szimbóluma, a radikálisan baloldali eszmék nemtudoménmilyen kiteljesedésének a pillanata, de lehet a teljes káosz, az apokalipszis képe is. Egy harmadiknak meg színpadi pillanat. Média-jelenet. Érdektelen. De dekoratív. Mi a fontos az elénk táruló valóságban? Ez Birkás kérdése.
 
Ez a festészet alapkérdése is, nem?
 
Azzal hogy lefestünk valamit, felhívjuk rá a figyelmet. Van jövő vagy nincs? És mi van helyette? Van egy tüntetős kép, ahol dühös fiatalok táblákat tartanak magasba, ilyenek vannak ráírva: Democracy go to hell! Mondom neki, én azt hiszem, ez valami radikális iszlamista tüntetés a Közel-Keleten, azért kívánják a pokolba a demokráciát. Másfelől milyen mulatságosak a baseballsapkáik meg a többi globalizációs rekvizitjük. Mire azt mondja Ákos, stimmel, de nem a Közel-Keleten, hanem Londonban. Zajlik a tüntetés. Azért vannak ilyen érdekesen öltözve. És hány millió tüntetés van ma a világon? Rengeteg. Hány okoz változást? Nagyon kevés. Az egyszeri ember komoly hatással nincs a valóságot alakító erőkre. Viszont azáltal, hogy Birkás lefesti, nem leleplezi, nem is kitakarja, ő olvasott Derridát. Kérdéssé változtatja. Miért gondoljuk, hogy az emberek rosszak? Miért gondoljuk: „melegek”? És ha nem is melegek, hanem hidegek?
 
Birkást a nemek kérdése komolyan és mélyen foglalkoztatja.
 
Amikor a képein két ember vonzalmat érez egymás iránt, akár nő, akár férfi, számomra nem nyilvánvaló, hogy azok éreznek valamit, illetve hogy azt kommunikálják- e, amit valójában éreznek? Nem inkább azzal kísérleteznek, hogy valamit érezzenek végre? Hogy valami történjen köztük. Én így látom. Váljék érvényessé, hogy összetartoznak. Nem megvalósult szerelmek, kész és rendezett, harmonikus viszonyok képét kapjuk, hanem ezek próbák. Mintha elpróbálnák, hogy milyen lenne, ha ők így lennének egymással. De hát valójában nem azonosak a helyzettel. Mintha az ember saját maga számára játszana el színpadi jeleneteket, mikor mással van együtt. Van-e benne lejtés?
 
Az embernek a magába zártsága összefügg a világhelyzettel.
 
Mesterkélt, feszült, megoldatlan, megoldhatatlan, bármi lehetséges, minden megtehető, de semmi nem valósítható meg, globalizált, egyneműsített, az egyneműnek kismillió változata, nem lehet megtudni, melyik a lényeges, melyik a lényegtelen elem ebben, a dolgoknak nincs hierarchiája, minden egymás mellett van, vanik, iparian demokratikus szinten van egymás mellé téve. Hányféle irányt nyit meg Ákos festészete! Az embertől várhatjuk- e azt, hogy megvédi magát önmagától? Vagy nem várhatjuk. Jelent-e még valamit a mosoly, a magatartás? Vagy az emberi magatartás már tulajdonképpen csak álarc és maszk? Sose volt más?
 
Vörös zászló, 2007, olaj, vászon, 200 × 280 cm
 
Megkülönböztethető-e az álarc a nem-álarctól?
 
Van két képe egy könyvtárszobáról, két változatban is megfestette. Egy kócos fiatal értelmiségi, sokat olvasott, gondolom, gondterhelten ül a foteljában, és az egyik változatban Ákos a maga valójában áll mellette, nagy tisztelettel, gondolom, a tudás és annak papja, a még mindig minden fontosat elolvasó ember iránt, a másikon pedig ő már kis imádkozó faszobor, a fotelban ülő, depis pasi mellett. Irónia és őszinte áhítat egyszerre van az egészben. Összefoglalása annak, amit mondani akar. Vörösmarty, Gondolatok a könyvtárban.
 
„…- Ment-e A könyvek által a világ elébb?
Ment, hogy minél dicsőbbek népei,
Salakjok annál borzasztóbb legyen,
S a rongyos ember bőszült kebele
Dögvészt sohajtson a hír nemzetére.”
 
Ez a tudás önmagában reménytelen szituációját jelenti. Ám e megfestett képekben Birkás döntését, hogy ő mégis, noha valamiféle melankolikus rezignáltsággal, de mégiscsak a tudás tisztelete mellett döntött.
 
Demokrácia, 2009, olaj, vászon, 140 × 200 cm
 
Csak hát nincsenek különösebb illúziói.
 
Mondok még egy képet, amelyik talán szintén önvallomás. Gondolom. És összefoglalja a festő pozícióját. A képen egy, a hajdani berlini falhoz hasonló építmény látható, Mexikó és az U.S. határán felhúzott határzár-fal Tijuanában, hogy az illegális bevándorlók, a nyomor elől menekülők dolgát a hatóságok megnehezítsék. Ez egy különös tájkép voltaképp. Az USA-ból a magas fal miatt semmit sem látni, a nagy vászon háromnegyed részén a meredélyre épített fal alatt húzódó tijuanai kopár lapály látható. De valaki, aki nincs jelen, felcipelt oda egy kényelmes széket, mellé kempingasztalt meg egy kis széket a vendégnek, netán a nézőnek, hogy maradjon ott. A kép láthatatlan főszereplője berendezkedett, itt lakik. Csak most éppen nincs. De demonstrál. A határon. Hogy mi a probléma, alighanem azt. Tüntetőleg ott tartózkodik, ahol a legkínosabb az ő felfogása szerint a valóság.
 
 
A szöveg a Kornis Mihállyal 2015. február 1-jén készített hangfelvétel szerkesztett változata. 
Szerkesztette: Topor Tünde