Magyarok a "világfaluban"

Magyarország részvétele az 1900-as párizsi világkiállításon

Révész Emese

Aligha van turista, aki a városba látogatva nem mássza meg a párizsi Eiffel-tornyot. De vajon tisztában vagyunk-e vele, hogy a grandiózus építmény eredetileg csak egyike volt az 1889-es párizsi világkiállítás látványosságainak. Légies vasszerkezete mintegy sűrítménye mindazon sajátosságoknak, amelyek a 19. századi világkiállításokat jellemezték: hatásos látvány, virtuóz technikai tudás, minden kézzelfogható funkciót és hasznosságot nélkülöző tiszta reprezentáció. Ám a világkiállítások eszményei, a másság tisztelete, Európa kulturális sokszínűségének felismerése, az ezredfordulón aktuálisabbak mint valaha.
 

Multikulturális világleltár
 
A felvilágosodás első enciklopédiáit követően a 19. század végén a világkiállítások vették leltárba, pozitivista alapossággal és bizonyossággal a világ kultúrkicseit. A több száz hektáron elterülő kiállítási területek végelláthatalnul sorolták egymás mellé a pavilonokat, s bennük a kertészettől a haditengerészetig a tudomány és technika megannyi vívmányát. Vonzerejüket mindenekelőtt a látványosság jelentette, s ennek megfelelően a századvég tárlatai mindinkább a tökéletes illúzió megteremtésére törekedtek. Akár panorámaképek, viaszbábok vagy élő emberek formájában, a rendezők minden eszközt megradtak, hogy a távoli kultúrák és tájak valamennyi érdekességét átélhetővé tegyék a közönség számára. A “megszelidített természet” miniatűr modellje beköltöztek a nagyvárosokba, egzotikus madaraktól hemzsegő pálmaházat, télikertet, óriás akváriumot, barlangtavakat vagy vízesésekkel tarkított mesés, egzotikus kertek mesterséges világát varázsolva a látogatók köré. Általuk egyszerre minden elérhetővé és megélhetővé vált, egyfajta virtuális élménytárat biztosítva a mind erőteljesebb ingerek után sóvárgó közönségnek.
 
A világkiállítások korlátlan öntudatot sugárzó felvonulását áthatotta a jövőbe vetett utópisztikus bizalom. Kritikusaik a nyugati kultúra megalomán önünneplését, a haláltáncát járó ipari civilizáció tragikomikus apoteózisát látták benne. Kultúrpesszimizmusuk azonban ellentmondott az általános közhangulatnak. Kétség és bűntudat nélkül ünnepelte itt magát Európa, békülékenyen kezet nyújtva a tőle különböző kultúráknak. A “világfalu” első modellje az 1889-es párizsi világkiállításon született meg, ahol a nemzetek utcájában egymás szomszédságában serénykedett a mór kereskedő, az algíri cipész, a japán szakács, török csizmadia, arab szabó, a magyar kocsmáros és a kínai kertész, s egy negyeden belül fohászkodott saját istenéhez a buddhista szerzetes, a török müezzin és az orosz pópa. 1900-ban már Magyarország is lakója volt a Nemzetek Utcájának, álmoszerű kastélyában ezer esztendő történelmi dicsőségét hirdetve.
 
A Nemzetek Utcája épületei, köztük a magyar Történelmi Pavilon (nyíllal jelezve)
 
Az első világkiállítást Albert herceg védnöksége alatt, 1851-ben, Londonban rendezték meg. A tárlat eredeti célja az ipari fejlődés vívmányainak bemutatása volt. A művészeteket itt még elsősorban a műipar képviselte. Ám az ekkor felvonultatott silány iparművésztei termékek garmada nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a következő évtizedekben viharos gyorsasággal megindult az alkalmazott művészetek modernizálása. A képzőművészetek áttekintő módon először a következő, 1855-ös párizsi tárlaton jutottak szerephez. Azt ezt követő bemutatók fokozatosan növekvő számú kiállítókkal, közönséggel és gyarapodó haszonnal büszkélkedhettek, a szakmai információcsere helyett mindinkább a tömegszórakoztatást helyezve előtérbe. Ezzel párhuzamosan a korábbi, témacsoportok szerinti elosztást felváltotta a nemzetek szerinti elrendezés. 1867-ben, Párizsban már lehetőséget adtak az egyes nemzetek önálló bemutatkozására. Ez a tárlat már 50 ezer kiállítót és 10 millió látogatót fogadott a nyitvatartás hónapjai alatt. 
 
Az 1870-es években a porosz-francia háború és az azt követő pénzügyi krach hatására némileg megtorpant a világkiállítások fejlődése. London és Párizs után 1873-ban Bécs vállalkozott a rendezésre, de a csekély érdeklődésnek köszönhetően a vállalkozás anyagilag veszteségesnek bizonyult. A közlekedés és szállítás nehézségei miatt nemkülönben változó sikerrel jártak az Egyesült Államok próbálkozásai, amely előbb Philadelphiába, majd Chicagoba invitálta a világot. Az a város, amely mind fekvése, infrakstruktúrája, mind ipari fejlettsége okán valóban érettnek bizonyult a feladatra, Párizs volt. Nem véletlen, hogy a francia főváros a 1855-től öt világkiállításnak adott otthont, s mind közül az egyik legsikeresebb, leglátványosabb az 1900-as párizsi világkiállítás volt.
 
 
A 19. század mérlege Párizsban
 
Valódi didalt ült itt a technikai haladás, a civilizáció természet fölött aratott győzelmét hirdetve. A kiállítás hivatását a magyar rendezőbizottság egyik tagja, Szendrei János nem kis elfogultsággal ekkép összegezte: “Mintegy az emberi faj összességének ünnepe ez, melyen az emberi szellem és munka sok ezeréves története és mostanig elért eredményei vannak föltüntetve akkor, midőn fajunk a mérhetetlen idő fejlődésének útján egy új század küszöbét lépi át.” Párizs pedig méltó hátteret varázsolt a 19. század fináléja elé. A “legek” kiállítása volt ez. A rendezők 40 állam kiállítóit 120 alcsoportba rendezve 108 hektáron helyezték el. A kiállítás főbejárata a Concorde térről nyílt, középpontjában egy 500 nm-es teret lefedő kupolával, amelyet esténként 3 ezer izzólámpa világított meg. A főkapu 58 bejáratán óránként 60 ezer látogató léphetett be. A megfelelő infrastruktúra biztosítására Párizs városa a tárlatra három új Szajna-hidat, egy új földalattit és felszíni villamosvasutat épített. Ám a közlekedési eszközök közül kétségkívül a több kilométer hosszú mozgójárda aratta a legnagyobb közönségsikert. A másik szenzációt az elektromosság jelentette, az eseménysorozat egyik legfőbb ünnepeltje Edison volt. A legfőbb látványosságok közé tartozott az Elektromosság Palotája (Palais de l’Electricité), amely esténként fényárban úszott. Az engergiát biztosító vízerőművet a tervezők a felszínen helyezték el, ennek köszönhetően a palota előtt vízesések tették meg varázslatosabbá a látványt. A számos panorámakép közül a leglátogatottabb az egy kilométer hosszú Mareorama, azaz tengeri panoráma volt, amely Marseille-től Konstantinápolyig a Földközi-tenger valamennyi fontosabb kikötőhelyét megidézte. Számos kongresszus, koncert, színházi előadás, léghajók, automobilok és repülőgépek bemutatója mellett tízezrek látogatták a Lumiére-fivérek moziját, ahol a közönség egy perces némafilmekben gyönyörködhetett. Mindemellett a világkiállítással párhuzamosan Párizs a második újkori olimpiának is otthont adott.
 
 
Az Elektromosság Palotája
 
Ennyi látványossággal és szenzációval aligha vehette fel a versenyt Magyarország, célunk mindenekelőtt a méltó részvétel volt, gyakorta erőnkön túl is. A 19. században a világkiállítások kínáltak először alkalmat arra hazánknak, hogy technikai, tudományos, művészeti értékeivel kilépjen a “világ színpadára.” Részvételünket mindannyiszor számtalan gazdasági és politikai megfontolás befolyásolta. Önálló megmutatkozásunkat gátolta, hogy jó fél évszázadon át kizárólag mint a Monarchia társállama jelenhettünk meg. Noha az első, londoni tárlaton mindössze húsz kiállító képviselte Magyarországot, a herendi porcelángyár már itt is feltűnést keltett termékeivel. Sikerét misem bizonyította jobban, hogy Viktória királynő saját használatára étkészletet rendelt a Fischer-gyártól. 1855-ben Párizsban a magyar ipar a monarchián belül már különálló osztályon mutatkozhatott be. Ezt követően Londonban és Párizsban a magyar kiállítók száma megtöbbszöröződött, s tudósaink, feltalálóink, művészeink mind látványosabb sikereket arattak. Bécsben már 1683 érmet kaptak a magyar kiállítók. Az 1900-as párizsi világkiállítás mégis új lehetőséget és ezzel együtt új kihívást jelentett: Magyarország itt lépett fel először önálló és független államként.
             
 
Magyarország Európa kapujában
 
Az 1900-as világkiállítás magyar sikeréhez nagyban hozzájárult a négy esztendővel korábbi Ezredéves Kiállítás, amelyet a kortársak a párizsi bemutató “főpróbájának” tekintettek. Az előkészítő munkálatokkal a kultusztárca a legnevesebb magyar szakembereket bízta meg: Szalay Imrét, a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatóját, Radisics Jenőt, az Iparművészeti Múzeum igazgatóját és Czobor Bélát, az egyházművészetekben járatos szaktekintélyt. A francia előkészítő bizottság már a millenáris tárlat idején megcsodálta Alpár Ignác monumentális historizáló építményét, a Városligeti tó partján álló “Ős-Budavárát”. Ezen felbuzdulva Magyarország a Szajna-parti Nemzetek Utcájában újra felépítette annak másolatát. A palota vérbeli historizáló építmény volt, amely tíz különböző magyar műemlékből kölcsönzött történeti idézetekből tevődött össze. (Sikerének köszönhetően a Városligetben tartós anyagokból ismét felépítették a várat.) Eklektikáját funkciója magyarázta, hiszen ez az épület adott otthont a magyarság elmúlt ezer évét bemutató reprezentatív történeti tárlatnak. A jáki kapu és a pécsi bazilika román terme az Árpád-házi királyok évszázadait, a pozsonyi és bártfai városháza a 14-15. századot, Vajdahunyad várának lovagterme és Csütörtökhelyi kápolna részletei Mátyás király korát és a későgótikát, a betlenfalvi Bethlen-kastély és a sárospataki vár részletei pedig az erdélyi fejedelmek korát idézte meg. A jelenkorba Vágó Pál hatalmas sikert aratott, a magyar huszárság ezer éves történetét megelevenítő Huszár-terme vezette el a látogatót. Amint azt az egyik egykorú kommentátor megállapította, a francia közember ezt megelőzően csak furcsa, egzotikus szerzeteknek vélte a magyarokat, ám a históriai tárlat a laikusokat is meggyőzte arról, hogy Magyarország valóban jelentős történelmi múlttal rendelkező, európai állam.
 
A magyar ipart, s ezen belül az iparművészetet a Bálint Zoltán és Jámbor Lajos által tervezett, szecessziós magyar pavilonban mutattuk be. Az ipari részlegben általános feltűnést keltett Bláthy Ottó, Zipernowsky Károly és Déri Miksa egyfázisú motorja, a világ első karburátora, Bánki-Csonka porlasztója, Eötvös Loránd torziós ingája és Jedlik Ányos világelső dinamója. Radisics Jenő igen színvonalas válogatással reprezentálta az elmúlt évtizedben új lendületet vett magyar iparművészetet, egyensúlyt teremtve a historizáló és modern szecessziós irányok között. Hauszmann Alajos, Horti Pál, Faragó Ödön bútorait, a Zsolnay-gyár eozinmázas kerámiáit, Fischer Jenő herendi porcelánjait, Róth Miksa szecessziós üvegablakait, Hibján Samu ékszereit, Jungfer Gyula vasöntvényeit számos díjjal jutalmazta a zsüri. Mindezek láttán a szakértő látogató számára is világossá vált, hogy hazánk az iparművészet területén meglepő újító erővel rendelkezik. Ám mindez a magyar iparművészet diadalamenetének csupán nyitányát jelentette, eredményeink igazi betetőzését az 1906-os milánói világkiállítás hozta meg, ahol a hazai műipar tárlata elsöprő világsikert aratott.
 
Retrospektív képzőművészeti tárlattal csak a befogadó francia nemzet szerepelt, az e célra épített Petit Palais-ban. A hivatalos francia kiállítás meglepően konzervatív képet mutatott, teljességgel mellőzve az újabb irányok, így az impresszionisták vagy szimbolisták alkotásait. A többi állam mintegy 1600 művészének alkotásait a Grand Palais majd 40 ezer nm-es kiállítóterében helyezték el. A magyar szekció mintegy 250 festményt, szobrot és grafikát mutatott be. A kiválasztást komoly viták előzték meg. Korábban a képzőművészek úgy határoztak, hogy a Párizsba küldendő művek kijelölésére maguk közül választanak zsürit. A döntéshozók közé két nagybányai művész, Csók István és Ferenczy Károly is bekerült, sőt Ferenczyt titkos szavazással a zsüri elnökének választották. Noha Ferenczy igyekezett diplomatikusan egyensúlyozni a különféle érdekcsoportok között, s hiteles képet nyújtani a hazai képzőművészet aktuáis helyzetéről, de a mellőzött alkotók elfogultsággal vádolták az elnököt. Összességében a magyar képzőművészeti csoport kiegyensúlyozott képet mutatott, alkotásai közt az akadémizáló historizmus uralkodott, de mellettük a realista, plein air és szecessziós, szimbolista irányok is teret kaptak.
 
Plasztikáinkat a szobrászati csarnokban levegősen helyezték el. A válogatásban főként a historizmus nagy mesterei szerepeltek. Fellendülő köztéri szobrászatunkat reprezentálta Fadrusz János kolozsvári Mátyás-szobrának királyszobra, szomszédságában Zala György két allegóriájával, a Hősök terei Ezredéves emlékmű és az aradi emlékmű allegórikus főalakjaival (Gábriel, Hungária), valamint Róna József, Savoyai Jenőről mintázott lovasszobrával. Stróbl Alajos Anyánk és Vastagh György dinamikus Csikós szobra is elimerést keltett. Mellettük az ifjabb nemzedék, Beck Ö. Fülöp, Telcs Ede és Vedres Márk csak kisebb plasztikákkal szerepelt.
 
Szobrászatunkkal ellentétben a magyar festészeti anyag meglehetősen szűk teret kapott, így a műveket néhol csak egymás takarásában tudták kiállítani. A festészeti szekcióban a századforduló számos törekvése megjelent, az akadémikus iskolák éppúgy, mint a legmodernebb áramlatok. Tárlatunk tengelyében a keresztény, monarchikus állam szimbólumaként az uralkodópár Zala György által mintázott mellszobrai, Benczúr Gyula Ferenc Józsefről festett és László Fülöp XIII. Leó pápát megörökítő portréja állt. Arcképfestészetünket új irányait Lotz Károly Kornélia-képei, Karlovszky Bertalan és Kriesch Aladár szecessziós női portréi jelezték. A históriai témát egyedül Benczúr Gyula Budavár visszavétele és Körösfői Kriesch Aladár Tordai országgyűlése képviselte. Mindkét mű szerepelt az Ezredéves kiállításon, s eltérő felfogásuk jól érzékeltette a naturalizmus alternatíváját a neobarokk historizmussal szemben. Az egyházfestészet köréből szintúgy két eltérő karakterű művet mutattak be a rendezők: Feszty Árpád monumentális Krisztus siratását és Hegedüs László szimbolista hatású Káin és Ábelét. Leggazdagabb az életképek és tájképek válogatása volt. A művek egy része a műcsarnoki szalonzsáner anekdotisztikus típusát képviselték. Mellettük a francia finom naturalizmus hatását mutatták Halmi Artúr Vizsga után, Papp Henrik 1878: Bosznia és Baditz Ottó Bíró előtt című művei. Az újabb realista törekvésekhez kapcsolódtak Révész Imre (Panem), Zemplényi Tivadar (Templomban), Kernstok Károly (Agitátor), Glatz Oszkár, Fényes Adolf és Koszta József népéletképei. Tájképfestészeti válogatásunk jórészt a modernebb irányok úttörőinek köréből válogatott. Munkácsy Mihály, Szinyei Merse Pál és Mednyánszky László munkái mellett itt jelentek meg a hangulati tájfestészet olyan jellemző képviselői, mint Bosznay István, Katona Nándor, Mihalik Dániel, Spányi Béla, Olgyay Viktor, Szlányi Lajos vagy Tölgyessy Artúr.
 
Külön érdemes szólni a legújabb irányok bemutatásáról. Ferenczy zsürielnökségének köszönhetően a párizsi tárlaton valamennyi nagybányai alapítómester szerepelt. Hollósy Simon (Két tűz között), Ferenczy Károlyt (Este), Réti István (Bohémek Karácsonya), Thorma János (Szenvedők), Iványi Grünwald Béla (Fürdő fiú) és Csók István (Úrvacsora, Báthory Erzsébet) művei a nagybányai iskola valamennyi fontosabb törekvését reprezentálták. Jelképesnek tekinthető, hogy nyomukban már a legifjabb nemzedék feltűnt. Vaszary János Aranykora és Rippl Rónai József két kiállított műve (Kuglizók, Nagymama) egyaránt azt jelezte, hogy a magyar festészet immár összhangban van az aktuális európai irányzatokkal.
 
A zsüri azonban kevéssé bizonyult fogékonynak a modern törekvések iránt. A 145 kiosztott nagydíjból csupán egyetlen jutott magyar festőnek, Benczúr Gyula Budavár visszavétele című munkájának. További három Grand Prix-vel jutalmazták Fadrusz János, Zala György és Strobl Alajos szobrait. Összeségében azonban a több száz résztvevő páratlan összefogását teljes siker koronázta. A magyar kiállítók összesen 145 Grand Prix-t, 240 arany- és 360 ezüstérmet nyertek. A hazai sajtó megelédéssel nyugtázta a párizsi sikereket, amint azt egyik lapunk szerzője megjegyezte: “az új század küszöbén elimerések özönében léphetett át a nemzet”, bízvást reménykedve abban, hogy “Európa az elismert országok közé fogadja be Magyarországot.”