Festőélet Magyarországon 2.

Interjú Lakner Lászlóval

Hernádi Miklós

Mindig csupa ígéretet hordozott, és ezeket rendre be is teljesítette, ahogy Magyarországon, úgy Németországban is. Kossuth-díjas, élő klasszikus. A Ludwig Múzeum várbeli épületében ő rendezhette az utolsó gigantikus kiállítást. Csak megszületnie volt nehéz? Vagy nagyon is nehéz volt a születés és a világsiker közé eső idő?

Befolyásos festőtanár, Bernáth Aurél bocsátott utadra. Mindig is újítani vágytál. Milyen volt akár az állami, akár a privát vételi készség festőalkatodra 1960 és távozásod éve, 1974 között? Ha lehet, most csak pénzről beszéljünk, mert minden egyebet már tudhatunk rólad más kiadványokból.

„Befolyásos festőtanár, Bernáth Aurél bocsátott utadra” – vezeted be az interjút. Engedd meg, hogy – időközben magam is öreg mesterré válván – megütközzem a degradáló fogalmazáson, s megpróbáljak igazságot szolgáltatni néhai mesteremnek. Mert lehet, hogy befolyásos is volt, jó tanár és (kevésbé jó) kultúrpolitikus is volt, de Bernáth Aurél elsősorban és par excellence festő volt, kortársai közül messze kiemelkedő, internacionális rangú jelenség, akinek legjobb műveivel Szinyei, Rippl-Rónai, Egry, Farkas István mellett van a helye a 20. századi magyar művészetben. Ennek elismerése nem kisebbíti a művészetről más elveket valló nagyjainkat: Kassákot, Vajdát vagy Moholy-Nagy Lászlót. A jó festők szerencséje, hogy műveik túlélik a nézeteiket… Ami egyébként Bernáth befolyását illeti, értem azt nem vetette latba. Én nem kaptam meg a Derkovits-díjat, nem kerültem az állami vásárlások listájára. Az 1960-ban a Fiatalok Stúdiója kiállítására beadott Varrodai alkalmazottak hallgatják Hitler rádióbeszédét című képem kizsűrizése után pedig végképp a „tűrtek”, ha nem is a „tiltottak” listájára kerültem a felső vezetés könyveiben. Akkoriban radikális voltam, nem akartam tájképek vagy csendéletek festésével keresni meg a mindennapit. Gyémánt Laci szerezte meg az első plakátmegbízást – a TÜZÉP-től. Pincében tilos a dohányzás – ilyen és ehhez hasonló témákat dolgoztunk fel, amelyeket a legegyszerűbb szitanyomással sokszorosítottak. De csináltunk sör-, bor- meg gyufacímkéket is; néhai drága Bolmányiné – a festő Bolmányi felesége és a Grafikai Zsűri vezetője – volt a mentőangyalunk. A többi mentőangyalra a Műcsarnokban meg a MOKÉP-nél most nem térek ki, de nem felejtettem el őket.

Rövidre fogva, s hogy a pénz-kérdésedre is válaszoljak: egész magyarországi életemben, 1960-tól 1973-ig grafikai munkákból – az illusztrációtól a rézkarcig és szitanyomatig, a kiállítási plakáttól a filmplakátig – éltem meg és tartottam el a családomat. Egy konkrét adatra emlékszem: Brüsszelben nagydíjat nyert Európa-plakátomért, amelyből az állam akkor többezres példányszámban bélyeget is kibocsátott, 2500 Ft honoráriumot kaptam – és boldog voltam. Az akkor egy mérnök havi fizetése volt.

Gyűjtött-e akkoriban bárki is Lakner-képeket?

Ami a gyűjtőket illeti: ritka madár volt akkoriban a képgyűjtő egy „avantgárdfestő”, egy „Verfemter” műtermében. De azért akadtak. Az első Draskóczy Péter volt, aki az 1964-ben festett Hírek című képemet vette meg, és őrizte meg mindmáig, a második Patkó Imre, akinek egykori gyűjteményét ma egy győri múzeum őrzi. Németek először 1971-ben vásároltak tőlem képet: az esseni Folkwang Museum gyűjteményébe került a Barikád – a forradalmak emlékműve című nagyméretű olajképem. Még Magyarországon éltem, amikor Bartók-portrémat az aacheni Ludwig Múzeum, Menekülőmet pedig a Magyar Nemzeti Galéria vásárolta meg. Az én elmenetelemben 1974-ben tehát az anyagiak nem játszottak szerepet. De más kollégáim emigrálása sem játszott benne szerepet. Az 1973-ban egyszerre befutott két meghívásnak akartam eleget tenni. Az egyik egy egyéni kiállításra szólt az aacheni Ludwig Múzeumba, a másik pedig egyéves tartózkodásra Nyugat-Berlinben, a DAAD művészösztöndíjával. Kinnmaradásom egyetlen oka az volt, hogy a magyar hatóságok visszautasították útlevelem meghosszabbítását. Ma úgy gondolom, jól tették.


A korai évek egyik legérdekesebb műve a Virág Judit Galéria őszi aukcióján kalapács alá kerülő, 1960-as Hajógyári munkások című festmény, ami bármennyire meglepő, reneszánsz előképpel bír: Piero della Francesca Urbinóban őrzött Krisztus ostorozása című munkája volt a minta – főleg a békaperspektíva, ahonnan a megörökített jelenetet látjuk, illetve a furcsán szenvtelen, erőlködésükben is időtlen nyugalmat sugárzó alakok elrendezése árulkodik erről. A vázlatokon még egyértelműbb volt a klasszikus reminiszcencia: a munkások ezeken még reneszánsz leplekben jelentek meg, míg végül a kompozíció festményváltozatán, Lakner saját szavaival élve, a „legmaiasabb” megoldást választotta. A túlparton füstölő gyár, a hatalmas rozsdásodó vasfelületek, a földön heverő vasforgácsok szinte kiáltanak a később szürnaturalistának is nevezett stílusirányzatra jellemző kaparásos és cuppantásos technikák alkalmazásáért. (Az előbbinél zsilettpengével vagy késsel alakították a faktúrát, az utóbbinál az alkotó egy pillanatra egy másik felületet nyomott – cuppantott – a festett vászon felületére).

(Lásd az aukció katalógusában Sárvári Zita tanulmányát)

Aukció: október 19. vasárnap, 18 óra
www.viragjuditgaleria.hu

(Lakner László lapunk rendelkezésére bocsátotta a hetvenes évek elején készült néhány plakátjának eddig publikálatlan fotóját.)

Full 001739
Full 001740
Full 001741
Full 001742
Full 001743
Full 001744