„AZON A NAPON, AMIKOR MEGHALOK, MINDENRE EMLÉKEZNI FOGOK”

UMBERTO ECORÓL

Mucsi Emese

Négy-öt éve egyszer épp az Írók Boltjában molyoltam, a benti részen, ott rögtön jobbra, amikor váratlanul összetalálkoztam az egyik képzős tanárommal. Megszólított: szia Mesi. Felnéztem rá a könyvből, amit a kezemben tartottam, majd nyugtáztam, hogy a tekintetünk egyidejűleg helyet cserélt, az övé addigra már a behajtott fedélre siklott. Kábé tíz másodperc telt el így, közben azt hiszem, én is köszöntem. Kérdezett: kivel ülnél le beszélgetni legszívesebben, ha bárkit választhatnál? Majd rám is nézett, nyomatékosítva, hogy komolyan választ vár. Michael Jordan jutott először eszembe, majd Bill Withers és sok már halott példakép, míg végül megtaláltam az igazit. A nevét nem mondtam ki, csak jelentőségteljesen bámultam a kezemben tartott könyv borítójára, miközben a belső hangomon már szólt is a cím: Súlyszivárvány. Érdekes – dekódolta a tanárom a hosszú, jelentőségteljes nézést – a barátja is Pynchont mondta, amikor egyszer még régebben erről beszéltek, innen is jutott eszébe ez az egész.



Umberto Eco, Sulla memoria. (Az emlékezetről), beszélgetés három részben, 2015, Rendezte: Davide Ferrario, Forrás: YouTube


A gondolat, hogy Thomas Pynchont faggatnám legszívesebben a világon, 2016. február 19-ig volt megingathatatlan. Ezen a napon meghalt Umberto Eco, én pedig azóta nyugtalanítóan intenzíven érzem azt, hogy egy számomra fontos eseményről ezzel végérvényesen lecsúsztam. Találkozni akartam vele mint olvasó az íróval, mint tanítvány a mesterrel, és bármekkora is legyen köztünk a különbség: mint szerző a szerzővel. Nem olyan régen egyébként „láttam” őt, az 56. Velencei Biennálén, a Codice Italia címet viselő olasz pavilonban, egy interjúfilmen. (Akkor azt éreztem, hogy csak a jelenlétével minden intellektuális produkciót legitimáló értelmiségiként került az Arsenale kiállítóterébe, ami, megjegyzem, igencsak rá is szorult erre.) A film egy része most, halála után bejárta az internetet, persze, ahogy az az ilyen vírusvideóknál lenni szokott, a biennáléra történő bármiféle hivatkozás és a képsort megelőző gondolatok nélkül. Egyszerűen Eco hátát látjuk, követjük, ahogy otthonában, ebben a végtelennek tűnő könyvespolcrendszerben sétál, szobáról szobára. Állítólag 50 000 kötete volt, ebből 30 000-et a milánói házában tartott, egy igazi bibliofil volt.

„Azon a napon, amikor meghalok, mindenre emlékezni fogok” – ezzel a konklúzióval zárul a háromrészes interjúfilm, amely a cím szerint az emlékezésről szól (Sulla memoria). A könyvtárat háromszor is látjuk, bejárjuk, mintha csak Eco az elmepalotájában tartana nekünk ingyenes nyilvános vezetést 18 órától. A képsor nagyon találó: megmutatja, hogy a szövegalkotás során hogyan működik az emlékezés, és milyen utakat járhat be az értelmezés azon az ismeretanyag-labirintuson belül, amit nagyrészt e könyvtár könyveiből tett magáévá a szerző, és rajta keresztül részben az olvasói is. Eco szerint minél öregebb valaki, annál több emléke van, és annál jobban működik az emlékezés (amennyiben szellemileg ép). Legalábbis, ami az ő generációját illeti. „Memory is soul” – olvasom angolul a YouTube-videón (fent van az egész interjúfilm), és közben már pötyögöm is be a Google-ba, hogy vajon ez egy Szent Ágoston-idézet-e. Még várok a keresés eredményére, amikor Eco éppen az internet- generáció emlékezési szokásainak elemzésébe kezd, a téma a kihelyezett, mesterséges memória és az egyre sorvadó belső emlékezet. Egyrészt nekem csalódást okoz ez a sokat ismételt szólam a mindenre nyitott Ecótól, másrészt viszont, ha valaki kritizálhatja ezt a világjelenséget, akkor az éppen ő, éppen ezen a helyen, a saját bábeli könyvtárában.







A rózsa neve játékfilm, 1986 Rendezte: Jean-Jacques Annaud Forrás: YouTube

„Amikor azt mondjuk, én, akkor az emlékeinkre gondolunk” – így kezdődik ez az Eco-interjú, ezért már az első perctől vártam, hogy említse Yambót, az emlékezetét elvesztő milánói antikváriust. A Loana királynő titokzatos tüze című képes regényének főszereplőjét ébredése után ismerjük meg, kómaállapotból kerül újra a világra úgy, hogy saját élettörténetére nem emlékszik, csak azokra a fiktív sztorikra, amiket olvasott. Családtagjait nem tudja felsorolni, de Kirk kapitány és Spock megvan neki. Eco szerint ez a múlt anti-prousti újrafelfedezése; nem a belső emlékek jönnek elő, a múlt felidézése külső tárgyakon keresztül történik. Yambo visszavonul a régi házba, ahol gyerekkorát töltötte, és könyvekből, fényképekből, gramofonlemezekből kezdi el felépíteni saját énjét. Bizonyos értelemben ez is kihelyezett memória, amivel kapcsolatban fontos megjegyezni, hogy más számára is hozzáférhető.

Ez a Loanához kapcsolódó okfejtés némileg megnyugtató. Eco könyvtára eszerint egy kutatás alapú folyamat során lehetővé teszi a „személyes ismertséget”. És nem csak nekem. Ez a kiterjedt, végtelen kiadványgyűjtemény is mutatja, hogy Eco szinte mindenről írt, nagyon sokat tett például azért, hogy a popkultúra is kritikai elemzés tárgyát képezze és fordítva: sokan (ne csak bölcsészlelkületűek) értesüljenek arról, mit is jelent a jelenségek kritikai elemzése. A sok gyerekkori Sherlock Holmes-sztori után nekem is Baskerville-i Vilmos segített megérteni anno, mit jelent a szövegértelmezés, mi az intertextualitás, vagy miért szeressem annyira a posztmodern szöveglopkodást. Igazi médium volt, messenger, a kettő közötti, mint Hermész vagy az angyalok. Sajnálom, hogy nem találkoztunk.
 

 

 

 

Full 004918