Markó és köre: Mítosztól a képig. A Nemzeti Galéria nagyszabású életmű-kiállítást rendezett a 19. század egyik legsikeresebb magyar festőjének, idősebb Markó Károlynak, a szepességi klasszicista piktornak, akit egy firenzei villáig repített a jó szerencse és a tehetség. Klasszikus ideáltájak aranyló naplementével, antik romokkal, precízen megfestett lombokkal és apró mitológiai figurákkal. Élet és festészet Árkádiában.

Kismesterek közül
Mikor a Szépművészeti Múzeum remekművei a Nemzeti Galéria pár főművével kiegészítve Londonban turnéztak ősszel, a kurátorok egy Markó Károly-festményt is beválogattak az anyagba. Nem mindenki örömére. A nemzetközi karriert befutó piktorról a Financial Times szakírója alaposan leszedte a keresztvizet: „Markó Károly Klasszikus látkép Tivoli közelében című 1846-os képén Claude [Lorrain] római jeleneteinek neonfényes változatát festette meg, két évszázad késéssel, hogy egy ál-magyar művészeti örökséget teremtsen.” (1) Ez nem új keletű vélekedés, Cs. Szabó László a harmincas években számolt be egy hasonló élményről: külföldi vendége a Régi Képtárban látott érett Markókat csak elkésett Carracci- és Poussin-utánérzésnek tartotta. (2)

Az a helyzet, hogy a soványka 19. századi magyar művészettörténetnek egy Markó-féle karrier is nagyon sokat számít. Hiszen Rómában és Firenzében élt, számtalan tanítványa volt, zarándokoltak hozzá a magyar fiatalok, portrét rendelt tőle az Uffizi, elhalmozták megrendelésekkel, a bécsi Akadémia tagjává választotta, festményei ott függnek Koppenhágától Mexikóvárosig számtalan gyűjteményben. Na de milyen gyűjteményekben! Árulkodó a lista: például a spanyol kultúrnyomás alatt álló mexikói művészeti akadémián rajongtak érte vagy a dán klasszicista szobrász, Thorvaldsen emlékmúzeumában porosodik egy-két elfeledett itáliai tájképe. Felső-Magyarország ekkoriban – a 19. század elején – hasonló, másodrangú kulturális provincia volt, ahol a késő-késő humanista műveltségeszményt sokra tartották, a pezsgően modern trendekre viszont érzéketlenek voltak. Mégis. Ebben a kispályás és hullámzó színvonalú 19. század eleji magyar festészettörténetben Markó a biztos pont, az etalon, az állócsillag.

A betelepített német családból származó Markó olyan harmadrangú képíróktól tanult szepességi szülőföldjén, mint Czauczik József vagy a lőcsei Müller János Jakab. Bájos festőcskék, konzervatív vedutákkal, klasszicista korszellemmel, biedermeier giccsérzékenységgel, itt-ott bekukucskáló romantikus szenvedéllyel. Czauczik és Müller is képviselteti magát a kiállításon, Markó ifjúkori zsengéi nem is lógnak ki a sorból. A téli tájról készített akvarellje finoman pipiskedik, ahogy kell. Az Aggteleki-cseppkőbarlang sötét gyomrában készült gouache-okon érezni némi eredetieskedő romantikus hangütést, de ezek még az érett stílus megtalálása és az egy-két éves pesti, majd bécsi stúdiumok között készültek. Az Ólublón és Rozsnyón uradalmi mérnökként (tulajdonképpen térképészként) elhelyezkedő Markó lemásolt mindent, mesterei egy kaptafára készült várrom-vedutáitól a bécsi metszetkészítők illusztrációiig. Aztán olajat vett a kezébe, és hirtelen kitárult a világ. Az 1827-es Pozsonyi látkép már egy felnőtt festő érett stílusában készült, bár még több benne a hollandos északi realizmus, mint a napsütötte itáliai klasszicizmus. A lőcsei polgárcsalád művelt és fogékony fia ekkor még nem fedezte fel magában a mediterrán szellemet.

Ekkoriban került ki keze alól a progresszivista művészettörténet-írás által is sokra tartott egyetlen kuriózum: a Visegrád. Genthon István óta a hazai autonóm tájképfestés első példányát tiszteljük az olajfestményben – amint a katalógusból kiderül, némiképp megalapozatlanul, hiszen se a datálás, se a szerzőség nem bizonyítható. (3) A kép a neves magyar tanítványnak, Ligeti Antalnak egy jeruzsálemi látképével együtt kerül múzeumi gyűjteménybe 1890-ben. A stíluskritika Markóhoz köti, de a szakemberek csak azért teszik a korai, 1820-as esztendőkre, mert kilóg az életműből. A szlovák művészettörténet szerint a Visegrád előképe Czauczik Józsefnek Az ötvösbányai Rókus-tárna látképe című 1813-as festménye. (4) A zöld tónusok és a lombok kétségkívül hasonlóak, de Czauczik képén vannak staffázsfigurák és az egész beállítás sokkal leíróbb, topografikusabb jellegű.

Old School
Markó érett fejjel, 28 évesen került a bécsi Akadémiára 1822-ben. Tanárai áradoztak képességeiről; az iskolát ott is hagyta egy évvel később, mert el kellett tartania a családját. Bécs után az olcsóbb Kismartonba költözött, ahol már jó hírű arcképfestőként tartották számon. (Ebből a gazdag termésből csak a bőkezű bankár pártfogó Geymüllernek és feleségének enyhén biedermeieres arcképei ismertek.) Vásárlói és gazdag mecénásai mindig voltak, a bécsiek később is tisztelettel emlegették a nevét. A korabeli műfaj-hierarchia miatt ő is történeti kompozíciókkal próbálkozott, hiába vonzották a tájképek. Szerencséjére ekkoriban hívták meg a bécsi Akadémia élére a decens klasszikus tájak ihletett osztrák mesterét, Joseph Rebellt, akitől Markó itáliai inspirációit nyerte. (A műfaj igazi fából vaskarika: a tájképek a biblikus vagy mitológiai staffázsfigurák miatt emelkednek fel a történeti festészet szintjére.)

1834-ben Markó áttelepül Itáliába, előbb Rómában él, majd Pisában, végül Firenzében. Életműve belekapcsolódik az akkor már több mint kétszáz éves, nagy, európai klasszikus tájképhagyományba, ami Annibale Carracci és Nicolas Poussin ókorimádó ideális tájaival vette kezdetét és Claude Lorrain – hatalmas kulisszákat megmozgató, fantasztikus fényhatásokban fürdő – történeti tájaiban teljesedett ki a 17. században. Aranyló, lenyugvó napsütés, pazar, kissé romos antik épületek, finom tónusokban játszó faóriások, kimódolt levegőperspektíva és apró mitológiai vagy bibliai alakok. Ez a hagyományfolyam sosem szakadt meg teljesen, de azért az sokatmondó, hogy Markót bécsi kortársai „modern Claude Lorrain”-nek nevezték. „Ha a görögök találták volna fel a tájképfestészetet, úgy kellett volna festeniük, mint Markónak” – írta róla lelkesen az 1834-es Kunstblatt kritikusa. (5) Ugyanezt a kortárs Turnerről vagy a Barbizoni Iskola tagjairól senki sem állította.

Markó a klasszikus műveltségeszménybe nőtt bele, a lőcsei evangélikus gimnáziumban külön görögmitológia-órái voltak, kiválóan tudott latinul (mellesleg nyolc nyelven beszélt), Homérosz volt a kedvenc olvasmánya. A múltról alkotott felfogását az idilli, napfényes klasszicizmus-eszmény határozta meg, az az árkádiai paradicsom, ahová a 17–18. századi ember menekült a jelen felfordulásai elől. Ez a Nietzsche előtti mitológiai tudat, ahol a véres és kegyetlen antik tragédiák mindig elegáns allegóriaként jelennek meg. A napkorong narancssárga fénye Markónál is mindig barátságosra festi a komor zöld lombokat, függetlenül attól, hogy a szatírok éppen kit tépnek darabokra alattuk vagy hogy Zeusz éppen melyik ártatlan királynét ragadja el övéi közül. Markó személyiségét alig ismerjük, tudott fuvolázni és vívni, közmegbecsülésnek örvendett, bár visszahúzódó természetű volt, talán olvasott valamit a korabeli mitológiai szakirodalomból, talán nem, talán volt köze a konzervatív katolikus mozgalmakhoz, talán nem. A nagy szakállú, erősen kopaszodó Szent Péterek valószínűleg önarcképek, Garibaldiért pedig odavolt az egész népes família, az biztos.

Gúzsba kötve táncolni
Az ideális táj műfaja nem sok mozgásteret enged az alkotóknak, de ameddig el lehetett menni a variálásban, Markó elment. A szöveges forrásokhoz ragaszkodva ötletesen állította össze a kompozíciókat. A paripatermetű fehér bika például egy görög márványtemplommal felszerelt kikötő mellett csábítgatja a szűz tyrusi királylányt, Európát. Jobbról az Ovidiusnál megverselt csorda is ott legel, körben buja egzotikus vegetáció (hiszen Föníciában vagyunk): vaskos levelű, tüskés bokrok és délceg pálmák, bekeverve a jól ismert közép-európai flóra képviselői közé. (A festményeken látható sok zúgót és vízesést is inkább a Tátra ihlette, mint a kopár Appennini-félsziget.)

Markó egész tudatosan jellemez a növényzettel és az épületekkel. Komoly botanikai és archeológiai ismeretekről számot adva az Egyiptomba menekülő Szent Család jelenetére pálmákat festett és piramisokat, sőt jellegzetes pálmaleveles oszlopfőket! Minden pipacsnak vagy útszéli kórónak jelentése van. Egy fennmaradt levelében részletes magyarázatot ad az egyik Páris ítélete-festmény (elveszett) ikonográfiájához: a királyfi szerelmes befolyásoltságát Cupido alakja jelzi, oda se nézve nyújtja az aranyalmát a Gráciákkal körülvett Vénusznak, Junó dühödten hajt el a felhők között harciszekerén (a rajta lévő dombormű már a düh következményét mutatja: az égből lehajított Vulcanust), a távolban Trója vára, oldalt egy barlangból mászik elő a bosszúállás istennője, Eris, egy gonosz kígyó társaságában, körülötte a platán- és a tölgyfa kiszárad. Markó még felsorolta egy pár mérgező – az antik forrásokban rendszeresen szereplő – növény latin nevét is. Minden ki van itt mérve dekára! A figurák nem teret érzékeltető színes kis staffázsfigurák, hanem a teljes képi világért felelős főszereplők.

Ha lehunyjuk a szemünket, könnyen magunk elé tudjuk képzelni a tipikus Markó-jelenetet, a dús lombú fákkal és a lemenő nappal. Pedig Markó a klasszikus tájfestés határain belül maradva mindenféle regisztert megszólaltatott. Festett romantikusan tajtékzó tengert, aranyló búzamezők között bandukoló itáliai parasztokat, campagnai villákat, barlangbelsőből kikukucskáló jelenetet, holdfényes éjszakai tájat és alföldi gémeskutat. Nehezen érthető, hogy miért hatvan éve rendeztek számára utoljára életmű-kiállítást. A Nemzeti Galéria hiánypótló produkciójával idősebb Markó Károly megérdemelten kerülhet át a műkereskedelmi köztudatból a blockbuster-státuszba.

Magyar Nemzeti Galéria, Budapest
A kiállítás megtekinthető: 2011. május 6 – 2011. november 2.


Jegyzetek:

(1) Lásd Rieder Gábor: A budapesti kincsek és a brit műértők. Artmagazin, 2010/6. 8-15. o.

(2) Cs. Szabó László: A lángész. Nyugat, 1932/12.

(3) Markó Károly és köre. Mítosztól a képig. Szerk. Bellák Gábor – Dragon Zoltán – Hessky Orsolya. Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2011, 105–106. o.

(4) Uo. 18.

(5) Uo. 31.


Mikor született Markó?
Az eddigi bizonytalan születési dátum helyett a megtalált lőcsei anyakönyvi kivonat szerint 1793. november 23-án született Markó Károly – állítja a katalógus szlovák művészettörténésze. A kétévesen elhunyt – szintén Károlyként keresztelt – bátyja miatt szerepelt eddig sok helyen a téves 1791-es évszám. Markó Károlyt eredetileg András Károlyként anyakönyvezték.

Dragon Zoltán: A mexikói Markó-láz
„Egyik tanítványa, a római Landesio a mexikói képzőművészeti akadémia igazgatója lett. Markót hívták meg erre az állásra, de ő tanítványát ajánlotta maga helyett” – írta Pogány Ö. Gáborné, Markó Károly életrajzírója az ötvenes években. Ezzel a közhellyel találkozhatunk idősebb Markó Károly több életrajzában is, még a mexikói szakirodalomban is ismert. A történet születését homály fedi, talán Markó 1853-as hazalátogatása során hangzott el először. Valójában a mexikói San Carlos Akadémia elnöke – egy katalán születésű, de Mexikóban dolgozó festő, bizonyos Pelegrín Clavé ajánlására – arra kérte csak fel 1850 táján Markót, hogy a perspektíva tárgyát oktassa az intézményben. Miután a festő elutasította a meghívást, Eugenio Landesiót keresték meg az állással. Markó Károly ennek ellenére fontos szerepet játszik a közép-amerikai művészettörténetben. Ugyanis a Mexikóba küldött festményeinek és az ottani művészek által készített kiváló másolatoknak a hatása óriási: ezeknek volt köszönhető a mexikói tájképfestészet elindulása. A művészettörténeti szakirodalom nyolc olyan Markó-festményről tud, amelyek mexikói megrendeléseknek köszönhetik létüket. A kezdetekben igen megbecsült tájképek az utóbbi pár évtized során művészettörténeti félreértések áldozataivá váltak: a műveket félredatálták, alkotójuk nevét rossz formában használták. A magyar kutatás is szinte elfeledkezett a Mexikóban őrzött festményekről, de a Nemzeti Galéria nagy kiállításán párat végre a magyar közönség is megcsodálhat belőlük. Ha a mexikóvárosi San Carlos Akadémia katalógusait böngésszük, igen sok olyan Markó-másolattal találkozunk, amelyek tanulmányi feladatként vagy megrendelésre születtek. Valóságos Markó-láz alakult ki a hallgatók között 1855 után. A másolatok legfontosabb kritériuma mindegyik esetben a precizitás, a méretbeli, stílusbeli azonosság volt. Ezek a kópiák Mexikóban sokkal jelentősebb szerepet játszottak, mint bárhol másutt a világon, sokkal szívesebben vásárolták a gyűjtők és a tárlatok sorsolásainak is kedvelt tételei voltak. Nemcsak a művésznövendékek fejlődését jelezték, hanem csökkentették az európai művek iránt érzett hiányérzetet is. Az idő múltával viszont egyre kevesebb másolatról kapunk hírt. Az ok kettős. Egyrészt a Markó-festmények veszítettek modernségükből, másrészt a függetlenségi mozgalom és a nemzeti megerősödés művészetpolitikai váltást is hozott magával: az itáliai Landesio lemondott a katedráról egyik tanítványa, a mexikói José María Velasco javára, az akadémia pedig nevet váltott, a spanyol koronához hű San Carlosból függetlenségpárti, nemzeti érzelmű Escuela Nacional de Bellas Artes lett.

A legtehetségesebb Markó-fiú
A szintén festőmesterséget gyakorló és apjuk jól bevált képalkotói módszereit alkalmazó Markó-gyerekek közül kiemelkedik az 1832-ben született Ferenc, aki annyiban is különbözött testvéreitől, hogy megtanult magyarul, sőt 1854 körül Pesten telepedett le, s ettől kezdve a hazai kiállítások állandó szereplője lett. Művei ettől kezdve már nem összekeverhetők a többi Markó, illetve Markó-követő képeivel: nemcsak a magyar tájat és helyi „életképeket” (mint itt a Tiszából vizet merítő leány, a háttérben pedig a nyáját legeltető legény) megörökítő témaválasztásaival tűnik ki közülük, hanem stílusa is elmozdul a klasszikus itáliai hagyománytól az északi tájképfestészet irányába. „Magas karcsú ifjú, fekete bajusz és szakállal, nagy, éjfekete szemekkel, magaviselete egészen magyaros, s ő sokat tesz arra, hogy nemzetünk fia” – írják róla a kortársak. Életének eseményeiből (csakúgy, mint édesapjáéból) keveset tárt fel az eddigi kutatás, azt sem tudjuk, hogy az éppen kibontakozóban lévő nemzeti művészeti életben elért jelentős sikerek után pályafutása miért a budai tébolydában ért véget 1874-ben.

TT