A bölcsészkar azért nem múlt el nyomtalanul: Kovács Lola festészete erőlködés és komplexusok nélkül, magától értetődően filozofikus és történeti. Nála a komplex gondolkodás az alap: ez és a káprázat (mint jelenség) transzformálódik nála megfogható, szemlélhető, birtokolható, az elmúlás (vagy a pillanat) és örökkévalóság viszonyával foglalkozó festményekké.

 

Vannak gyerekek, akiket kiskoruktól fogva intenzíven érdekel a halál, de nem a morbiditáshoz vonzódnak, hanem izgatja képzeletüket a dolog felfoghatatlansága: szeretnének a buborék belsejébe kerülni. Az ő szemléletükből éppúgy hiányzik a rezignáció, mint Kovács Loláéból, aki a művészet történetében az élet hiábavalóságát megjeleníteni hivatott motívumokat (koponya, szentek holtteste stb.) olyan szenvedélyes festőiséggel díszíti fel, ami a naiv érdeklődésen túl a barokk kor halálhoz fűződő érzéki viszonyát is feleleveníti.

 

 

A jezsuiták a halálgondolatot a szenvedélyek elleni erős gyógyszerként fogták fel, a halálfej akkoriban az ima nélkülözhetetlen segédeszköze volt. Ettől persze domesztikálódott is minden halálképmás. Ez a bensőséges viszony nyilvánul meg például szentek ereklyeként tisztelt holttesteinek pompázatos felöltöztetésében, a szemüregbe helyezett drágakövekben, s Kovács Lolánál két különböző helyen őrzött holttest (Boldog Valér és Szent Krisztina) virtuális összeházasításában. Lolának kiskorában minden este arról kellett mesélni lefekvés előtt, hogy a rokonok közül ki hogyan halt meg, elalvás előtt pedig rendszerint az a képsor pergett le előtte, ahogy különböző ismerős arcok koponyákba tűnnek át.

 

A halálfej mint motívum 1999-ben bukkant fel festészetében Holbein A követek című képe kapcsán. 2000-től olyan témát választott, amely a mementó jelleget megőrizve adott lehetőséget festői bravúrokra. Ezek a halotti kultuszhoz kapcsolódó misztikus alkotások maja templomok feltárásakor kerültek elő, s az indiánok bonyolult legendakört szőttek köréjük: tizenhárom életnagyságú hegyikristály koponya létezik szétszóródva a világban, az Éneklő koponyák, amelyek erejüket újraegyesítve majd képesek lesznek megóvni a világot a végromlástól. Ez a sorozat fénykép alapján készült, akárcsak a szenteket ábrázoló képek, kivéve a Szivárványkoponyát, amelyhez édesapja röntgenfelvételét használta modellként, illetve a Keresztelő Szent János című festményt, amely valódi modellről készített előtanulmányok után lett olajkép.

 

 

A szent koponyájaként tisztelt, és egy plexidobozban őrzött ereklyével római ösztöndíja alkalmával találkozott egy kis templom félhomályos szentélyében, ahol lehetetlen volt a fotózás, így, ha meg akarta örökíteni a látványt, kénytelen volt visszatérni a rajzoláshoz. Ez volt a kiindulópontja annak, hogy ma már igyekszik kiküszöbölni a fotót, és szívesebben használ valódi modelleket. Ilyen az a kitömött varjú is, amely legutóbbi képén egy Bonnard-kád szélén ül. A motívumválasztás nyilvánvalóan összefügg azzal is, hogy műveiben mindig egy-egy festői probléma megoldására, megoldásaira koncentrál. A Strabag-pályázatra beadott sorozat (Az első, A második, A harmadik pillanat) esetében „felnagyítja majd kivágja a részletet, kiemel és új dimenzióba helyez egy különös felületrendszert. (...) az arcot, a szemeket, majdhogynem tájképileg felfogható térbe helyezi" - írja Hajdú István. Újabb képein azt próbálja megoldani, hogyan lehet minél több színt felhasználva a legerősebb kontrasztokat elérni.