A 100+1-ről 30+1 év után

Katona Anikó

1885-ben a kor festőfejedelme, Benczúr Gyula készítette el az első magyar plakátot, amely egyébként az Országos Általános Kiállítást hirdette. Jellemzően magyar történet, hogy a mindmáig legteljesebb, több mint ezer alkotást felvonultató magyar plakáttörténeti kiállítás ennek százegyedik évfordulóján, és nem a századikon nyílt meg.

A cikk szerzője (jobbról a második), családjával a kiállítás megtekintése után, a fotó Katona Anikó tulajdona


A 100+1 címmel megrendezett kiállítás igazi közönségsiker volt (mai viszonylatban is az lenne a több mint százezres látogatószámmal), és egy családi fotó tanúsága szerint még engem is elvittek rá a szüleim, bár csak kétéves voltam akkor, mit sem sejtve arról, hogy pont ez lesz majd a kutatási területem.

A magyar plakáttörténetet hasonló mélységben bemutató és ilyen teljességre törekvő kiállítás azóta sem született. A műfaj egész hazai történetét egyben lehetett látni, úgy, ahogy azóta sem; az egyik legfontosabb kortárs képzőművész, a plakáttervezőként is kiváló Kemény György tervezte nemcsak a hozzá készült plakátot, a homlokzatinstallációt, de az egész kiállítási látványt, és az esemény döntő fordulatot jelentett a kurátor, Bakos Katalin karrierjében is. A plakát Kemény (aki pop-art műveivel már a hatvanas évek végén a képzőművészet és plakátművészet élvonalában szerepelt) 80-as években készült filctollas, illetve krétarajzos színes kompozíciói sorába illeszkedik. Kemény rá nagyon is jellemző gesztussal akkor hagyott fel a poppal, amikor már túl sokan csinálták, akkor fordult egy rajzosabb, groteszkebb stílus felé. Ceruzarajzokat felhasználó „szálkás” korszakának, a sokféle témában készített plakátok mellett különösen emlékezetes darabjai a hetvenes években tervezett LGT-lemezborítók. Ő készítette a magyar festészet új hulláma, az új szenzibilitásként ismert irányzat egyik legfontosabb, Frissen festve címmel Hegyi Lóránd által rendezett kiállítás plakátját is 1984-ben, ami stílusát tekintve nagyon hasonló a 100+1 kiállítás plakátjához. A 100+1 lazán megfestett képfelületén a nyomhagyás gesztusa dominál.

Kemény György plakátja a 100+1 kiállításhoz, a fotó Kemény György tulajdona

Ugyanakkor itt van a Keményre jellemző humor: a százas szemüveggé válik, a kiáltó arc pedig a feltűnést keltő, kiabáló műfaj metaforája (hasonló szimbólumok, kakas vagy trombita például megjelentek a korábbi plakátkiállítások hirdetésein is). Ugyanez a grafika került 8 x 6 méteres változatban a kiállításnak helyet adó Műcsarnok homlokzatára szinte szétrobbantva azt: Kemén y úgy helyezte el a hatalmas képet, hogy mellette széttörő oszlopdarabok lógtak, ami olyan hatást keltett, mintha a képnek akkora ereje lett volna, hogy becsapódva a portikusz hatalmas oszlopaiba, szétzúzta volna a klasszikus struktúrát. A molinó méretű hatalmas plakát egyébként kézzel készült, mert a nyomtatási költség olyan nagy lett volna, hogy az intézményt igazgató Néray Katalin azt kérte a művésztől, inkább fesse meg. Fotósorozat tanúskodik arról, hogyan lett meg éjszakánként darabról darabra a kép, miközben a kiállítási installációnak is el kellett készülnie. „Én döntöttem meg a szocializmust” – szokta mondani Kemény a homlokzatinstalláció kapcsán, ugyanis este a tévéhíradóban látta, hogy a Hősök terén az ismeretlen katona sírját koszorúzó Gorbacsov „egyszer csak jobbra tekintett, és egy másodpercre földbe gyökerezett lábbal konstatálta vadul megfestett óriási szakállas arcképes plakátomat, amint darabokra tör egy oszlopcsarnokot. Néhány hónap múlva bejelentette a Szovjetunió megszűnését...”1
Sajnálhatom, hogy nem emlékszem a kiállításra, mert az installáció, az összeválogatott anyag és a kurátori feldolgozás egyaránt kiemelt jelentőségűvé avatja. Az 1885–1986 közötti időszakot három korszakra bontották, mindegyikhez két szakértő2 állított össze műtárgylistát, egy bővebb válogatást a plakátokból, amelyet aztán a kurátor Bakos Katalin, a látványt tervező Kemény György és a Műcsarnok munkatársai3 a helyszínen szelektáltak. Az Országos Széchényi Könyvtár, a Magyar Nemzeti Galéria, a Munkásmozgalmi Múzeum, az (akkor még kutatható!) Mahír-archívum, más közgyűjtemények, 4 illetve magángyűjtemények (pl. Gaál Mátyás grafikus gyűjteménye), illetve a békéscsabai biennálék anyagaiból válogattak. Az összes plakátot átnézték élőben is (hol volt még a ma pörgő digitalizálás!), lefektették őket a Műcsarnok padlójára, és a helyszínen döntöttek arról, mi kerül be és hová. Hogy ez mekkora munka lehetett, azt csak az tudja, aki dolgozott már ennyire kevéssé feltárt, szinte ismeretlen anyaggal – amiből egyébként éppen ismeretlensége miatt lehetett nagyon újszerűen, friss szemmel válogatni. A tárlatot megelőzően 1960-ban rendeztek utoljára átfogó plakáttörténeti kiállítást; vagyis több mint 25 év után kellett a nagy gyűjtemények zömében sosem mozgatott, viszonylag ismeretlen anyagát átnézni, szelektálni. A válogatás és az egyes korszakokról a katalógusba írt tanulmányok5 ma is megállják a helyüket, ráadásul a 100+1 katalógusa máig az egyetlen hazai plakáttörténetről szóló szakirodalom, amely angol nyelven is elérhető.6
30 plusz 1 év után visszanézve is érdekes, mondhatni tipikus a kiállítás története. Bakos Katalin emlékei szerint a grafikusok felől érkező kezdeményezés volt: vagyis a plakáttal foglalkozó művészek szerették volna megünnepelni a műfaj születésnapját. Keményt Néray Katalin kérte fel az eredetileg 1985-re tervezett kiállítás installációjára. A politika azonban közbeszólt: Kemény György úgy emlékszik, hogy az ekkor Budapesten megrendezett Európai Kulturális Fórum miatt kellett egy évet tolni a projekten, nehogy az ideérkező vendégek félreértsék és aktuális állásfoglalásnak nézzék a Műcsarnok falain lógó hidegháborús plakátokat. Mint az oly sokszor előfordul, helyette gyorsan összeraktak egy ártalmatlanabb kiállítást (de ismerős ez ma is!), csakhogy így elmúlt az évforduló. Kemény találta ki azt is, hogy akkor legyen 100+1 éves a magyar plakát – ezzel a kis fricskával ráadásul a kiállításnak olyan jól megjegyezhető címet adott, hogy a grafikusok és szakértők máig csak „százpluszegy”-ként emlegetik.

Enteriőrfotó a kiállításról: az I. világháború plakátjai. Harctéri hangulat, a fotó Bakos Katalin tulajdona. Enteriőrfotó a kiállításról: a nyolcvanas évek. Graffiti a plafonon, a falon például Soós György Extreme Music plakátja, a fotó Bakos Katalin tulajdona. Kemény György a Műcsarnok homlokzatára kerülő óriásplakátot festi, a fotó Kemény György tulajdona


A történetben a leglenyűgözőbb a vállalkozás volumene és kreativitása. A tárlat a feldolgozott 101 éves időszaknak nemcsak plakáttörténetét, hanem egész történelmi miliőjét, világát idézte meg, hiszen a plakát műfaja minden más művészeti ágnál szorosabban kötődik saját korához, történelmi kontextusához, sőt, mint a vizuális kultúra egyik legfontosabb, populáris eleme, hatékonyan formálja is azt. Így az egyes korszakok nemcsak termet, hanem a termekben látványos installációs kiegészítést is kaptak. A dualizmus kora egy Erzsébet királynő-szoborral indult, innen tekergőzött az útvonal végig a Műcsarnok alaprajzán, határozott menetirányt szabva a látogatóknak. Az installációs elemek léptékéről sokat mond, hogy a korai sörplakátokhoz sörözőlugast építettek, a húszas-harmincas évek termébe korabeli autó került, a második világháborús részben sötét folyosót alakítottak ki, lelógó gázálarcokkal. Az ötvenes éveket építési állványzatról lógó plakátok jelenítették meg a Műcsarnok apszisában, míg a 60-as éveknél korabeli bútorokkal berendezett lakást imitáló térbe került a látogató. A zárókép a 80-as évek diszkója lett, ahol Kemény azt kérte a kivitelező fiataloktól, hogy graffitivel borítsák be a plafont elfedő drapériát. A fennmaradt képek szerint a színekben tobzódó térben a ferdén álló piros panelekre kerültek például a legjobb konstruktivista plakátok. A ma sokat emlegetett látogatóbarát szemlélet valósult itt meg; nemcsak a jegyek fogytak nagy számban, de a boltban árult plakátreprodukciók is.
A nagy sikerű tárlat megváltoztatta a kurátor életét is: ennek nyomán lett Bakos Katalinból a magyar plakátművészet szakavatott kutatója7, és hívta meg Bajkay Éva a Magyar Nemzeti Galéria Grafikai osztályára a plakátgyűjtemény gondozására. Két éve én váltottam őt ezen poszton, és ma csak ámulok, hogyan tudta elődöm és témavezetőm összehozni ezt a grandiózus projektet. Meg persze álmodozom arról, hogy lesz egyszer még hasonló kiállítás Budapesten…

Kemény György kézzel festett óriásplakátja és oszlopdöntéses installációja a Műcsarnok homlokzatán, a fotó Kemény György tulajdona


1 Kemény György akadémiai székfoglaló előadása a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémián, 2017. http://mta.hu/szima/kemeny-gyorgy-szekfoglalo-eloadasa-107600
2 1885–1919-et Povázai Lívia és Rubóczki Erzsébet, 1919–1945-öt Bakos Katalin és Cseh Mária, 1945–85 első felét (65-ig) Frank János, második felét Horváth György. Formálisan a team munkáját Aradi Nóra irányította, de tevékenysége kimerült az előszó megírásában, valójában Bakos irányította a munkát. (Az információk forrása: a kiállítás előkészületeinek jegyzőkönyvei.)
3 A munkában sok részt vállalt Aba-Novák Judit, Bakos Katalin egyik legfontosabb segítőjeként, és természetesen Néray Katalin igazgató is aktívan részt vett.
4 Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, a Budapesti Történeti Múzeum Kiscelli Múzeuma, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár és a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeum.
5 Bakos Katalin mellett Frank Jánosnak, Horváth Györgynek szerepel egy-egy korszakot feldolgozó írása.
6 100+1 éves a magyar plakát: A magyar plakátművészet története, 1885–1986. Műcsarnok, Budapest, 1986
7 A témában született legjelentősebb írása: 10 x 10 év az utcán – 1890–1990 – A magyar plakátművészet története. Corvina, Budapest, 2007