A bronzfejű nő

Fáy Miklós

Azon gondolkodom, mi is volt a büntetése annak a görögnek, aki beleszeretett Aphrodité szobrába. Járt hozzá nap mint nap, míg egyszer nem bírta tovább, elbújt a szentélyben. A templomszolga kívülről rájuk zárta az ajtót, kettesben maradtak egész éjszaka, és hogy mi történt, azt nem tudja senki (már úgy értem, hogy technikailag hogyan történt, ami történt), de a megszentségtelenített szobor egy kis anyajegyet hordott attól kezdve az egyik combján. 

De nem is a szobor a lényeg, az enyém most úgyis fekete, egy anyajegy ide vagy oda meg se kottyan neki, egyébként is más bőr-szépséghibái vannak, még izgalmasabbak, ha lehet. Hanem a göröggel mi lett, aki beleszeretett a szoborba. Szabad-e?

Mert egyébként ügyesen kerítenek Arezzóban. A szobor úgy az övék, hogy nem az övék, csak kölcsönkapták. Legalább akkora igazságtalanság, mint az Elgin-márványok, csak nem érdemes miatta hőbörögni, akit annyira érdekel, leautózza azt a nyolcvan kilométert. De a híres arezzói Minerva normális körülmények között Firenzében van, a híres arezzói chimera mellett a Museo Archeologicóban. De a chimera, az oroszlántestű, kígyófarkú, hátából kecskefejet növesztő szörnyállat legalább itt-ott előfordul a városban, két szökőkút közepén is ott áll, a Minerva azonban csak hotelnevekben fordul elő, négy csillag, étterem, bár, fitneszcenter, gőzfürdő, fax és fénymásolás. Ilyenek ezek a Mediciek. Elvitték a szobrot az egyik városukból a másikba, az 1541-ben Arezzóban megtalált Minervát átszállították a Palazzo Vecchióba, aztán így-úgy elkerült a Museo Archeologicóba.

Az egész azért bosszantó, mert a Museo Archeologico már csak az edzett és visszatérő firenzéseknek van benne a programjában, azoknak, akik már hétszer látták a Casa Buonarottit is. De még a múzeumban sem sztárdarab, a honlapon nincs fenn a fényképe, elbújik a chimera mellett, a Szónok árnyékában. Egy bronz, életnagyságnál kisebb, nő, felöltözve, nincs lábszárív-nézegetés, muszkli-összehasonlítás. Egy bronz.

Arezzóban jobban kelletik Minervát, az első teremben régi rajzokat lehet látni, az 1785-ös pótlás előtti időkből, mert más még a kéztartás, fényképek különböző sugarak alatt. Egy név, amely nekem nem sokat mond, Francesco Carradini. Ő alkotta az új jobb kart a 18. században, nekem úgy tűnik, hogy az Idolino alapján, ugyanígy mutat maga elé a Museo Archeologicóban a pucér fiú. A mozdulat itt nem feltétlenül logikus, Minerva karja lefelé hajlik, de épp ettől a logikátlanságtól válik költőien lággyá, akármire is mutat, azt mondja, legyen a tiétek.

Látni lehet a fabábot, amelyet Carradini belső támasztékként használt, hogy a korrodált fémet tehermentesítse, mint egy korhadt próbababa, őrá húzták a bronzruhát, bronztestet, bronzfejet. Megfordul az időrend, az egész olyan, mintha előbb készült volna el, mint a szobor, mintha a szobor őssejtje lenne, ebből az archaikus bálványból fejlődött ki a szép, komoly nő, tapogatom magam, hátha bennem is van egy ilyen szálkás forma, minden ember egyforma.

Vitrin mögött ott vannak Carradini kiegészítései, a sisak kígyójának feje, finom kis munka, és a jobb kar, nem tehetek róla, de így külön is teszik, szép, gömbölyűek a formái, erős és nőies, kár, hogy leszedték. Vagy nem kár, mert ott vannak a vasszögek is, amelyekkel a szobrot a fatámasztékhoz, a kart a szoborhoz erősítették, rettenetes, brutális ácseszközök, szegény kis Minervám, jól megkínoztak. Akármilyen elcsépelt, mégis az jut az eszembe róla, egy másik test, amit szegekkel erősítettek fához, menjünk tovább.

Mert ott vár. Sötét van a teremben, ő van a főhelyen, szépen megvilágítva, kar nélkül. Fénylik a bronz, ő a szépségkirálynő, amíg hozzá jut az ember, kétoldalt márvány Minervák és Aphroditék, rájuk se nézek, kit érdekelnének az udvarhölgyek. Eszembe jut, amikor John Broadman könyvét olvastam, a Görög művészetet, és arról beszélt, hogy a szobrászatról lényegében nem tudunk semmit, a legfontosabb görög szobrok elvesztek, a márványmásolatokból csak halvány fogalmat alkothatunk arról, milyenek is lehettek valójában a legfontosabb művek.

Az ember olvasta és hümmögött, ugyan-ugyan, nem kell annyira nagyképűnek lenni, a másolatok innét nézve már nagyon közel vannak az eredetihez, annyit már csak elvégzünk képzeletben, hogy világos vagy sötét. De sajnos Broadmannek igaza van, a bronz az bronz, sötét, könnyű, máshogy veri a fényt, más a felszíne, rugalmasabb és gyorsabb, ha van ennek értelme egy évszázadok óta álldogáló nőt nézve.

Most én álldogálok ott néhány évszázadig, látom, hogy elválasztották az igazit az újtól, más színűek a kiegészítések, eltüntették a gipszet, agyagot, akármit, amivel kipótolták a nyakánál, mégis egységes maradt, elfelejtődik, összekeveredik, ez most az ő lába, vagy csak odatett művégtag? Mellén páncél, kígyók, egy pufi medúzafő, nem kell megijedni tőle. A keze a csípőjén, a vaskos ruhaköteg alatt, nem is tudná hirtelen elővenni, hogy valamit tegyen, miért is tenné, elegáns és természetes. Fején hátratolva a sisak, nem valami előtt, hanem után vagyunk, a munka elvégezve, éppenséggel mutathatna maga elé is, ez az én művem. Ahogy körbejárom,
feltűnik, hogy hátul a haja hiányzik, az összefogó szalag vagy csat után vége, csak az üreg látszik, mindegy.

Úgyis az arca érdekel, a szép, egyenes görög orra, nem határozott, nem merész, inkább közönyösen magabiztos. A kerek álla, szép vonalú és szűz istennőhöz majdnem illetlenül érzéki alsó ajka, majdnem, az itt fontos szó, Minerva nem apáca, hanem páncélos nő. Duzzadt, fiatal arcát bámulom, bal arcán a rozsda megmarta, ezt egyáltalán nem is értem, megmarta, és nem csúfította el, mintha himlős lenne, de nem a betegséget érezni, csak a felület izgalmasságát, annyira szeretném megérinteni, végighúzni a tenyeremet rajta. Itt maradni zárás után, kettesben, de hát lehetetlen, így azt teszem, ami hatalmamban van, előveszem a fényképezőgépet, ha én nem maradhatok vele, akkor jöjjön ő haza.
 

Full 001786
Full 001787
Full 001788
Full 001789