Tisztelt Bereczky Lóránd!

Örömmel olvastam az Artmagazinban megjelent sorait, ám ehhez az örömhöz némi csalódottság is vegyült. Elsősorban azért, mert az újságban megfogalmazott gondolatai nehezen hozhatók közös nevezőre azokkal a megállapításokkal, melyek egy nekem küldött, ez év október 21-én kelt levelében olvashatók. Mostani válaszomban természetesen kénytelen vagyok az Artmagazinban leírt soraira reflektálni.

Vegyük tehát sorra az ominózus körkérdésére adott reakciójának konkrét, érdemi megállapításait:
1. „Természetesen jobb lett volna a különféle nézeteket a nyitva tartás ideje alatt megtárgyalni, s így a művekkel is szembesíteni és azok »érveit meghallgatva« ütköztetni őket. Most már késő.”

Ön nyilván tisztában van azzal, hogy egy szakmai folyóirat (negyedéves periodikáról van szó) elkészítése mennyi időt vesz igénybe. Tudja, hogy a kézirat leadása és a megjelenés között szükségszerűen eltelik jó pár — nehéz munkával töltött — hónap. Így történt ebben az esetben is: a felkérést 2005. május 10-én kaptam, a kéziratot június első hetében átadtam a szerkesztőnek, a folyóirat pedig valóban az MNG kiállításának bezárása után, szeptember legelején került az utcára. Aki ezt az időt indokolatlanul hosszúnak tartja, soha nem végzett még hasonló munkát. Annak, hogy az Enigma Munkácsy-számát miért nem a kiállítás megnyitására időzítették, legjobb tudomásom szerint az az egyszerű magyarázata, hogy a szerkesztők eredetileg egy Millennium témájú számra készültek, melynek csupán egyik blokkja foglalkozott volna Munkácsyval. A szám gerincének tervezett nagy tanulmány azonban időközben megjelent máshol, s így hely szabadult fel a Munkácsy-blokk kiterjesztése számára, melyet a szerkesztő a kiállítással való egybeesés végett nyilván jó ötletnek talált.

Egy módon érhettem volna el, hogy tanulmányom még a Magyar Nemzeti Galéria kiállításának nyitva tartása alatt megjelenjen, ha azt egy napi- vagy hetilapban publikálom. Mivel a kritika megírására az Enigma szerkesztőjétől kapott felkérés teremtett apropót, ez a megoldás szóba sem jöhetett. Az Artmagazinban megjelent sorai ellenére nem kétlem, hogy valójában Ön is úgy gondolja, hogy tanulmányom időzítése és megjelenésének körülményei kapcsán semmilyen felelősség nem terhel, hiszen erről említett magánlevelében biztosított engem.

Állításának azon pontját, miszerint „most már késő”, nem tartom indokoltnak, mivel a kiállítás egy része, benne csaknem minden általam kifogásolt képpel, az MNG tárlatának bezárása után elvándorolt Debrecenbe, s így mindenki, aki kedvet és energiát érzett magában ahhoz, hogy állításaimat a „művekkel is szembesítse”, megtehette és megteheti a mai napig is.
2. Következzen egy újabb idézet az Artmagazinba írt leveléből: „Azt is a leghatározottabban le kell szögeznem, hogy nem nyilvánult meg »kölcsönzői erőszak« egy-egy mű bemutatása kapcsán, sőt, minden feszültség, sértődés és vita nélkül több mű kölcsönzésétől, illetve kiállításától el is álltunk.”

Visszautasítja azt a vádat, miszerint a kiállítás anyagának összeállításakor „kölcsönzői erőszak” érvényesült volna. Szerencsésebb lett volna, ha megjelöli tanulmányomban a pontos helyet, ahol erre az állításra rábukkant. Nem csodálkozom, hogy ezt nem tette meg, lévén én ilyet nem írtam. A sajnálatos s egyben rendkívül beszédes félreértésről később — Pákh Imrének írt válaszomban — bővebben kitérek.

3. Nem tartja „sem kollegiális, sem etikus eljárásnak, amikor egy vélemény ítéletté igyekszik feltolni magát, és abban a múzeumban dolgozó szakemberek vaknak minősíttetnek”.

Néhány szót az „ítéletté való feltolásról”. Aki figyelmesen végigolvasta az Enigmában megjelent tanulmányomat, észrevehette, hogy az általam elemzett képekkel kapcsolatban rigorózusan kerültem a kategorikus kijelentéseket, s következetesen csupán „kérdéses attribúciójú alkotásokról” beszéltem. Egyetlenegyszer sem használtam erősebb kifejezést, bár nyugodtan megtehettem volna. Ezzel szemben a másik oldalon, a katalógus lapjain éppúgy, mint a kiállításon, minden kételyt nélkülöző egyértelműséggel jelölték meg a képeket Munkácsy Mihály alkotásaiként. Olyanokat is, melyeket sem stíluskritikailag, sem az ismert dokumentumok alapján nem lehet egyértelműen a festő életművébe sorolni. A múzeum minden presztízsveszteség nélkül utalhatott volna e képeknél arra a tényre, hogy a kutatás mai állapotában a szerzőség kérdése még nem dőlt el véglegesen, hiszen erre számos eszköz ismert, használatuk pedig gyakori, sőt általános. (Munkácsy Mihálynak tulajdonított, Munkácsy Mihály?, Munkácsy Mihály műhelye stb.) Én csupán ezt vártam volna el, hiszen meggyőződésem, hogy ezt követeli meg a szakmai etika. Különösen érvényes ez a mostani esetben, amikor — mint ahogy Ön és érintett munkatársai minden létező fórumon igyekeznek hangsúlyozni — a múzeum nem az életmű bemutatását tűzte ki célul, csupán egy „munkakiállításra” vállalkozott.

Végeredményben tehát két állítást látunk egymással szemben: egy támadhatatlannak beállított tényközlést, mely minden kételyt kizárva állítja e képekről, hogy Munkácsy Mihály alkotásai, s az én megjegyzésemet, miszerint néhány kiállított kép attribúciója kérdéseket vet fel. Vajon e kettő közül melyik vélemény „igyekszik ítéletté feltolni magát”?
Fent idézett állítása szerint az én tanulmányomban „a múzeumban dolgozó szakemberek vaknak minősíttetnek”. Szeretném nyomatékosan hangsúlyozni, hogy az Enigmában megjelent írásomban ilyen kitétel nem szerepelt Remélem egyetértünk abban, hogy a „megfelelő szakmai kontroll” és a konkrét műtárgyak alaposabb tanulmányozásának számonkérése nem egyenlő „a múzeumban dolgozó szakemberek vaknak minősítésével”.

4. Arra a megjegyzésére, miszerint a művek alapos tanulmányozását egyáltalán nem nehezítette meg a kiállítás feszített tempójú előkészítése, csupán azért nem reagálok, mert nem kívánom beosztottjait, a kiállítás kurátorait kellemetlen helyzetbe hozni. Idézhetnék újságinterjút, személyes beszélgetéseket állításának cáfolatára, de ettől most eltekintek.

Tisztelt Pákh Imre!

Élcelődhetnék azon, hogy Ön éppen Lázár Bélától választott leveléhez frappánsnak szánt mottót, a magyar művészettörténet-írás nagy „dilettánsától”, akinek a kortársak egybehangzó véleménye szerint „egy kis baja volt csupán, az, hogy nem értett a képekhez” (Tamás Henrik), s idősebb korában már egyetlen komoly ember sem adott a véleményére, hiszen „pénzért mindent aláírt, elfogadott valódinak” (Fränkel József). De koncentráljunk inkább az Ön nem kevésbé érdekes levelére, s maradjunk annyiban, hogy Lázár Béla életművét ne e néhány kötekedő megjegyzéssel, inkább Paál László felfedezésével jellemezzük. Szóval, essünk neki ennek a levélnek is, s szépen sorban korrigáljuk félrevezető, olykor egyenesen téves állításait.

1. Ön úgy érzi, hogy az Enigmában megjelent írásom „a múzeumi szakmát éppúgy megpróbálta lejáratni”, mint Önt. Azt írja: „Muszáj tehát megvédenem magamat és a kiállítás rendezőit is azokkal az ostoba vádakkal szemben, miszerint beleerőltettem volna a képeimet a kiállításba, vagyis, hogy az én »bemondásom« alapján dőlt volna el, mi kerüljön be a kiállítás anyagába.”

Ha Bereczky Lóránd esetében szóvá tettem, hogy szerencsésebb lett volna, ha pontosan idézi vitairatom azon passzusait, melyeket sérelmesnek tart, akkor kénytelen vagyok erre az Ön figyelmét is felhívni. Ennek hiányában nem tehetek mást, mint a szövegében elhelyezett „hívószó” alapján tájékozódni, s ennek segítségével megtalálni az Ön által kifogásolt részletet: „Fontos és üdvözlendő a múzeum részéről a magángyűjtők felé megnyilvánuló bizalom érzékelhető megerősödése, de előrevalóbb parancs, hogy egyetlen kiállításra sem kerülhetnek be művek megfelelő szakmai kontroll nélkül, pusztán a tulajdonos »bemondása« alapján. Ha objektív okokból nincs mód a műtárgy előzetes, lelkiismeretes vizsgálatára és az eredetiség egyértelmű megállapítására, el kell tekinteni kiállításától, vagy jelezni kell a mű éppen aktuális státuszát.” (Enigma, 92.) Nem beszéltem tehát semmiféle „beleerőltetésről”, ellenben arról igen, hogy egy lelkiismeretes muzeológus nem támaszkodhat pusztán a műtárgy tulajdonosának — bármily jóindulatú — adatközlésére, hanem alapos kutatással kell meggyőződnie a kiállításra kerülő festmény adatairól és eredetiségéről. Ezt a megjegyzésemet egy példával illusztráltam, melyben a kiállításon bemutatott, 1875 körülre datált Férfiportré előtörténetét vázoltam fel. A kép — melyet én „kérdéses attribúciójú alkotásnak” tartok — a tárlatot kísérő Munkácsy-albumban hiányos adatokkal jelent meg. Míg a könyvben közölt többi festménynél a műtárgyjegyzéket összeállító szakember többé-kevésbé pontosan átvette a Végvári-monográfia adatait, ebben az esetben elfelejtette rögzíteni, hogy a Férfiportré — Munkácsyétól első látásra is idegen írásképű és nehezen indokolható datálású — szignatúráját Végvári hamisnak tartotta. (A monográfus annak idején minden bizonnyal autopszia nélkül vette fel e képet az œvre-katalógusba, s ma már az ő megállapítása is korrekcióra szorul: valójában sem a kép, sem a jelzése nem hamis, „csupán” a festményen olvasható monogram Munkácsy Mihályként való feloldása tűnik tévesnek.) Arra sem jutott energia, hogy a kép könnyen kideríthető provenienciáját meghatározzák, pedig ez igazán nem került volna sok időbe. (E sorok írója annak idején öt perc alatt rábukkant az internet segítségével.) Fent idézett mondatom tehát nem Önt, Pákh Imrét, a kép tulajdonosát marasztalta el, pusztán azt jelentette, hogy a kiállítást előkészítő művészettörténészek bizonyos képeket s előtörténetüket nem tanulmányozták a szükséges alapossággal.

2. A következő részlettel ismét egy fontos kérdéshez érkeztünk el, így kénytelen vagyok egy hosszabb passzust idézni leveléből: „Nem hagy tehát nyugton az a gondolat, hogy miért éppen most, a kiállítás zárása után és miért éppen egy más korszakkal foglalkozó művészettörténésznek kellett ezt a cikket megírnia. Talán megengedhető, ha Molnos után (aki szerint az én bemondásom alapján dőlhet [sic!] egy kép eredetisége) én azt sejtetem, hogy ezt a cikket Molnos valakinek a megrendelésére írta. Valakinek, akinek az az érdeke, hogy lejárassa az ország legnagyobb múzeumát és a szakembereit. Beüljön a művészet Justitia-trónjába, ahol megtestesítené a bírót, az esküdtszéket és a hóhért egy személyben. Ez nem lenne szerencsés a szakmának, a műkereskedőknek és a gyűjtőknek sem.”

Hogy megkíméljem Önt a további fantáziálástól, idézem a felkérés eredeti szövegét, mely emailen érkezett hozzám Markója Csillától, az Enigma folyóirat szerkesztőjétől, 2005. május 10-én, 15 óra 06 perckor: „kedves Péter, most szerkesztek egy Munkácsy-számot (Enigma), nagyjából »ami a katalógusból kimaradt« témakörben, szóval érdemi hozzászólások, Perneczky, etc., na meg forrásközlések (…). Kérdésem, hogy nem írnál-e ebbe a számba egy néhány flekkes kritikát magáról a kiállításról és a katalógusáról. Azt szeretném, ha ezt a számot később mint a Munkácsy-kiállítás érdemi recepcióját jegyeznék, szóval valami komolyan átgondolt valami kellene, de azért a kiállításkritika műfajában. Határidő: május vége, és olyan 4–5 oldalra gondoltam. Rövidebb is lehet, persze. Lenne kedved…? Üdv. Csilla” (M. Cs. engedélyével)

Ez lenne tehát a nagy titok, a galád összeesküvés forrásvidéke. Egy elismert, magas presztízsű szakmai folyóirat szerkesztője felkért egy kiállításkritika megírására, aminek én lelkiismeretem szerint megpróbáltam eleget tenni. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy könnyebb megoldás összesküvés-elméletet kreálni, mint hideg fejjel szembenézni érveimmel, s azokat elfogadni vagy érvekkel megtámadni.

3. Levelének egyik állítása, illetve az arra adandó válaszom általános tanulságokkal is szolgálhat. Ön azt írja: „Nem vagyok szakember, de azt azért mégis érzem, hogy az a kritikai megközelítés, ahogy Molnos a problémához hozzááll, jóval alatta marad annak, ami egy szakértőtől elvárható. Egyenesen komolytalannak látszik Molnos Péternek az a bizonyítéka, hogy az egyik vagy másik kép már »első ránézésre« is nyilvánvalóan más, mint a többi.”

Lépjünk túl azon, hogy Ön ismét olyan állítást tulajdonít nekem, amit én nem tettem meg, illetve, hogy idézett mondatának tulajdonképpen nincs — a jelen kontextusban kibogozható — értelme. Csupán sejtem tehát, hogy az első látásra történő műtárgy-attribúció lehetőségét illetve létét próbálja kétségbe vonni. Márpedig — tűnjön ez Önnek bármily hihetetlennek is — ilyen létezik. Ahogy egy orvos képes pillanatok alatt felállítani egy diagnózist, mondjuk egy hevesen prüszkölő, gyulladt torkú, orrot fújó páciensnél, és nincs szüksége hosszas és rendkívül drága műszeres vizsgálatok elvégzésére, illetve körültekintő anamnézis dokumentálására, úgy bizonyos esetekben a művészettörténész is szinte azonnal képes dönteni egy elé kerülő kép eredetiségével kapcsolatban. Nem mindig persze, de sok esetben igen. Nem kétlem természetesen, hogy sokan vannak olyanok, akik ezelőtt a „jelenség” előtt értetlenül állnak, de talán ez nem elég indok arra, hogy mástól is elvitassák ezt a hosszú tanulással tökéletesített adottságot. Hasonló ez a képesség a zenei halláshoz. Az egyik ember azonnal el tudja dönteni egy koncertet hallgatva, hogy az első hegedűs falsot fogott és hangszerét hamisan szólaltatta meg, míg egy botfülűnek ehhez esetleg oszcilloszkópra vagy egy sor más mérőműszerre lenne szüksége. Mindezzel korántsem azt akarom mondani, hogy én lennék ez a „született műértő”, de azért ne utasítsuk el az „első ránézés”, a tapasztalt szem, vagy a képekkel való foglalkozáson „edzett” intuíció szerepét a műértésben.

Ön, kedves Pákh úr, mindehhez hozzáteszi, „hogy érvekkel és szakmai teljesítménnyel szemben nem elég »első ránézésre« mondani valamit…” Kedvem lenne gyorsan visszakérdezni: hol vannak azok az érvek, amelyek alátámasztják az általam „hírbe hozott’” festmények eredetiségét? Mert sem a katalógusban, sem a Munkácsy-albumban nem találtam ilyet, sőt a Magyar Nemzeti Galéria munkatársaival a cikk megjelenése után, nagyrészt kollegiális tónusban folytatott beszélgetésekkor sem hallottam róluk semmit. Természetesen nem adom fel, és abban a pillanatban elismerem e művek eredetiségét, mihelyst támadhatatlan bizonyítékokat sorakoztatnak fel mellettük. Ameddig ilyet nem látok, minden inszinuáció és vádaskodás ellenére is fenntartom állításaimat.

4. Lássuk most levelének kedves lezárását: „Véleményem szerint a magyar műkereskedelemben az elmúlt években nem egy gyanús Munkácsy-kép került kalapács alá, elkerülve Molnos kritikáit. Bizonyára ez az ’első ránézés’ mechanizmus nála igen szelektíven működik.”

— Ez éppen az a mód, ahogy nem szerencsés ebben a kérdéskörben megnyilatkozni. Ha valaki általánosságban fogalmaz, minden egyes képre a gyanú árnyékát vetíti. Tisztelt Pákh úr, legközelebb nevezze meg az Ön által hamisnak tartott festményeket, s így elkerülhetjük azt, hogy igaztalanul gyanúba kever műveket és műkereskedőket. Ez az egyetlen etikus út, ezért is igyekeztem ehhez ragaszkodni, mikor a kiállításról kritikát írtam. Ebben a kérdésben azonban — be kell vallanom — én is elkövettem egy hibát. Az Enigmában megjelent írásom utolsó bekezdését így kezdtem: „Folytathatnánk még a kérdéses alkotójú festmények sorát, …” Annak ellenére, hogy valóban akadt még néhány kép a Munkácsy-tárlaton, melyet véleményem szerint helyesebb lett volna nem kiállítani, ez a mondatom helytelen volt, és súlyos figyelmetlenségről árulkodik.
— Ami az „első ránézés” szelektív mechanizmusát illeti: mint ahogy most már Ön előtt is világos, az Enigmába írt tanulmányomat a folyóirat felkérésére írtam. A magyar műkereskedelem aukciós kínálatának elemzését nem tartom feladatomnak, s arra nem is kért fel senki. De — s ez a legfontosabb — a Magyar Nemzeti Galéria sokkal keményebb etikai megítélés alá esik, mint bármelyik műkereskedő. Ha ott, az ország legnagyobb múzeumában nincs rendben egy ilyen alapvető kérdés, mit várjunk az aukciósházaktól.

5. Végül térjünk ki levelének legpikánsabb részletére. Miután kikiált megrendelésre dolgozó, egyszerű bértollnoknak, s „szakmai komolytalansággal” vádol meg, néhány bekezdéssel lejjebb meglebegteti egy esetleges felkérés lehetőségét: dolgozzam ki a Munkácsy-műhely és a Munkácsy-hamisítványok kérdéskörét az Ön által finanszírozott új monográfiában. Jól értem a szavait? Kénytelen vagyok azt gondolni, hogy vagy nincs tisztában kijelentéseinek tartalmával és súlyával, vagy nemes egyszerűséggel — miután nyílt levelében inszinuál és közös ismerősökön keresztül nehezen félreérthető üzeneteket küld — most finoman meglebegteti egy „megtisztelő” megbízás lehetőségét. Engedje meg, hogy ezt a provizórikus felkérést határozottan visszautasítsam. Természetesen, amikor a tervezett monográfia elkészül, s a közönség elé kerül, örömmel fogom lapozgatni. Az Ön anyagi erejét s a téma iránti megszállott rajongását ismerve, biztos vagyok benne, hogy kitűnő könyv készül majd, s méltó lesz Munkácsy nagyságához. A leendő kötet erényeit, tévedéseit és az esetleg bekerülő kétes eredetiségű műveket, ha időm engedi — a szakmai etika szabályait szigorúan betartva — a megfelelő fórumokon szóvá fogom tenni.

Megértem, ha egy gyűjtő csalódott, ha szeretett képeinek némelyikével kapcsolatban egy művészettörténész kételyeinek ad hangot. Számtalan gyűjteményben jártam már, nemegyszer tanúja voltam e valóban mély érzelmi megrendüléssel járó szembesítésnek. Általános reakció, hogy a kritika megfogalmazóját az érintett gyűjtő megpróbálja magában hitelteleníteni, így nyugtatva meg lelkét, helyretéve a kizökkent világot. Természetesen nem vitatom el ezt a jogát. De kérem, a jövőben tegye ezt a nyilvánosság kizárásával, hiszen Önnek is rosszul áll ez a hálátlan szerep, engem pedig fárasztana az esetleges írásbeli cáfolatok időrabló kényszere. Mindezek után nem szeretném elhallgatni elismerő szavaimat sem: meggyőződésem, hogy Önt tisztelet és megbecsülés illeti a Munkácsy-kiállítás támogatásáért, s ebből semmit sem von le azt Artmagazinban megjelent — véleményem szerint — elhibázott és megalapozatlan nyilatkozata. A Magyar Nemzeti Galéria 2005-ös Munkácsy-tárlata kitűnő példát adott arra, hogy egy lelkes és elhivatott gyűjtő támogatása milyen nagy segítséget jelent egy múzeum életében.


Kedves Bellák Gábor!

1. Azzal kezded leveledet: „Molnos Péter írt egy elgondolkoztató cikket, amelyet természetesen lehet kritizálni, rámutatni érvelésének olykor gyenge pontjaira, arra a műfaji bizonytalanságra, hogy egy művészetelméleti folyóiratba nem egy hagyományos »tanulmányt« írt, hanem egy jól felerősített publicisztikát, kiállításkritikát, sőt megkésett kritikát, amely szinte épp a Munkácsy-kiállítás zárásakor jelent meg…”

Nem másolom ide neked is Markója Csilla felkérő levelét, megtalálod Pákh Imrének adott válaszomba illesztve. Azt hiszem egyetértünk, hogy a benne foglaltak „ütik” az állításaidat, mind a „műfaji bizonytalanságra”, mind a „megkésettségre” vonatkozóan. Az Enigmába írt cikkem azért nem „hagyományos tanulmány” és azért tűnik inkább kiállításkritikának, mert annak lett szánva, hiszen a felkérésem is erre szólt. Ha leveled megírása előtt megkérdezel, felvilágosítottalak volna.
Azt mondod, hogy írásomat „természetesen lehet kritizálni, rámutatni érvelésének olykor gyenge pontjaira ( … )” Egyetértünk. Erre várok, mióta megjelent, s főleg az után, hogy a Népszabadság-cikk nyomán kialakult — hidd el, hogy a számomra legkényelmetlenebb — sajtóhisztéria kirobbant. Azt vártam, hogy az állításaimat valaki érvekkel megtámadja, de Te sem teszed meg, holott most itt volt a remek alkalom. Több határozott kijelentést tettem a cikkben, s több kérdésben elég egyértelműen fogalmaztam meg véleményemet. S a „szakma” reakciója? Érvek sehol, csak buta, önmagukat minősítő pletykák a galéria folyosóján, s elképesztő összeesküvés-elméletek. Persze könnyebb a szerzőt és szándékait minősíteni, mint a leírt állításokat megcáfolni. Sok minden mellett néhány kép eredetiségével kapcsolatban fogalmaztam meg a kételyeimet. Ez váltotta ki a legnagyobb felháborodást. Felteszem tehát neked a kérdést: Munkácsy Mihály műveinek tartod-e ezeket a képeket, vagy sem? Válaszodat nagy élvezettel olvasnám, különösen abban az esetben, ha — hűen nekem címzett elvárásodhoz — döntéseidet „konkrét képelemzésekkel” támogatnád meg.

2. Leveledben utalsz rá, hogy érvelésem azért nem találhatott célba, mert egyszerre akartam a kiállításról kritikát írni, s a „Munkácsynak tulajdonítható képek tudományosan megoldandó problémáját is exponálni”.

Mi lett volna a helyes megoldás? Felkértek, hogy írjak kritikát egy olyan tárlatról, ahol az egyik legnagyobb probléma jól láthatóan a művek alapos vizsgálata, valós „funkcióinak” eldöntése és eredetiségének kérdése körül jelentkezett. Kényelmesen kikerülhettem volna ezt a dilemmát, de azt hiszem, ez nem lett volna korrekt megoldás. Helyette belevágtam, s amennyire ezt a műfaji korlátok engedték, legalább igyekeztem megfogalmazni és példákkal illusztrálni e kényes kérdést. Én emellett döntöttem, s most is úgy érzem, hogy helyesen.


Kedves Sinkó Katalin!

Nagy érdeklődéssel olvastam az Artmagazinban megjelent nyílt levelét, különösen annak alábbi passzusát: „A tudományos diskurzus hitem szerinti alapszabálya: nincsenek olyan kérdések, amelyeket nem lehet újra feltenni, s nincsenek olyan tekintélyek, akiknek véleménye ne lenne vitatható.”

Örülök annak, hogy vitába szállhatok néhány megállapításával, ráadásul úgy, hogy ehhez éppen Ön ad bátorítást. Nem győzöm azonban hangsúlyozni, hogy minden kijelentésem csupán vélemény, melyeket egy remélhetően létrejövő tudományos diskurzus hitelesít, vagy elvet. Így gondoltam ezt Munkácsy-tanulmányomban is, s hogy ezt ott nem jeleztem, csupán annyit jelent: úgy véltem, hogy evidenciák leszögezésére kár helyet pazarolni.

1. Levelében is megfogalmazott állítása szerint egy kép eredetiségének, vagyis a »sajátkezűségnek« a megállapítása „lényegét tekintve képtelen” feladat, hiszen „olyan művekről van szó, melyek készítésénél nem voltunk jelen, nem láttuk, ki fogta egykor az ecset végét”.

Elfogadom, hogy ez a megállapítás valamiféle mélyebb, filozófiai szinten helyes, ha a megismerés és a tudás feltételeit abszolutizáljuk és elszakítjuk az emberi észlelés sajátszerű tulajdonságaitól. De ha ezt a műtárgyak eredetiségének kérdéskörében megtesszük, meg kell tennünk minden történeti tudományban, az irodalomtörténettől a történelemmel foglalkozó tudományig. Sarkítva a dolgot: ebben az esetben nem tehetnénk egyértelmű kijelentéseket arról, hogy teszem azt — témánknál maradva — Munkácsy Mihály mikor és hol halt meg, lévén ennél az eseménynél egyikünk sem volt jelen. Egyetlen irodalmi mű szerzőségét sem tekinthetnénk lezárt kérdésnek, hiszen például József Attila egyetlen versét sem a szemünk előtt írta. Nem azt állítom, hogy ezeket a kérdéseket nem kell vizsgálni, csak azt, hogy teljesen eltűnik a tudományos diskurzus lehetősége, ha az Ön abszolutizált eredetiségkritériumából indulunk ki.

Ha elfogadjuk az Ön kiindulási pontját, akkor kollégái súlyos hibákat követtek el, amikor a kiállításon szereplő képek alá leírták Munkácsy Mihály nevét, és nem jelezték a szerzőség kérdéses voltát. Hiszen az Ön által említett bizonytalansági tényező oda-vissza működik, tehát nem csupán a szerzőség megkérdőjelezője ellen, hanem a szerzőség egyértelmű meghatározójával szemben is kijátszható.

Azt javaslom, hogy ebben a kérdésben járjunk el ahhoz hasonlóan, ahogy azt a fizika tudományában látjuk. Amikor például egy a földön lejátszódó egyszerű fizikai jelenséget vizsgálunk, a klasszikus, newtoni axiómarendszert használjuk, annak ellenére, hogy tisztában vagyunk azzal, hogy e metódussal nem juthatunk abszolút pontos eredményhez. Hiszen bolygónk mozgása, a részecskék dinamikája kis mértékben módosítja a valós folyamatokat, s a kvantummechanika határozatlansági tényezőjét sem vettük figyelembe. Mégsem mondjuk azt, hogy a felvetett probléma tulajdonképpen megoldhatatlan, hiszen a teljesen korrekt (s még akkor is csak jelenlegi tudásunkat tükröző) számítás végtelen számú differenciálegyenlet megoldását tenné szükségessé, hanem nyugodtan alkalmazzuk a klasszikus fizika összefüggéseit, ami egy tökéletesen használható — bár kétségtelenül közelítő jellegű — végeredményt ad. Nyugodjunk bele, hogy az emberi érzékelés, az emberi tudás alapvetően tökéletlen, hogy abszolút végeredményre semmilyen kérdés kapcsán sem juthatunk, de úgy gondolom, hogy ezt nem kell minden kijelentésünk, minden megállapításunk előtt leszögezni.

Gondolatmenetét csupán azért karikíroztam ki ennyire, mert arra szerettem volna érzékletesen rámutatni, hogy minden vitairat, kritika óhatatlanul állásfoglaláson, filozófiai értelemben pedig „affirmáción” nyugszik. Affirmáció nélkül nincs kritika, és az affirmáció, a dolog természetéből adódóan, mindig igazságnak kell hogy állítsa magát. Mindez azonban nem zárja ki a tudományos diskurzus lehetőségét, és nem jelenti a „színigazság” kifakulását sem. Színre szín, állításra állítás következik: ez a dolgok (tudományos) rendje is. A reflexivitás mértéke a műfajtól függő: egy kritika esetében a túlzott reflektáltság egyben a gyerek a fürdővízzel történő kiöntését is jelenti.

2. Válaszának másik fontos megállapítása a modernizmus előtti eredetiségfogalom tisztázására vonatkozott. Véleménye szerint Munkácsyn tudománytalan lenne számon kérni képeinek sajátkezűségét, hiszen ez a szempont nála és környezetében nem merült fel. Ezt a kritériumot csak a következő művészgeneráció abszolutizálta, végső soron a „romantikus zsenikultusz” folyományaként és az „ereklyekultusz” jelenségével analóg módon. Véleményem szerint ez az állítás csupán részigazságot tartalmaz, melyet megkísérelnék pontosítani.

Egy kérdéssel kezdem: melyik művészünk működését és utóéletét kísérték a legpregnánsabban olyan jelenségek, melyekre jogosan alkalmazhatjuk a zseni- és az ereklyekultusz fogalmát? Munkácsyt egyértelműen — már saját korában is — ez az aura vette körül, így tehát éppen az Ön által említett kritériumok alapján is joggal vetődhet fel vele kapcsolatban a sajátkezűség, mint az eredetiség kritériuma.

Készséggel elfogadom a megállapításait, ha tud mutatni olyan korabeli megrendelői leveleket, amelyekben a Munkácsy-képek vásárlói kerek-perec leírják, hogy számukra mindegy, hogy a megvásárolandó művet maga a mester, vagy csupán tanítványai készítik el. Én ilyet nem találtam. Munkácsy nem „csak” akadémikus festő volt, hanem — sőt idővel döntő részben — műkereskedelmi árut „termelő” alkotó is. Nem tartom tehát történelmietlen megközelítésnek, ha korának műkereskedelmi szempontjait — benne a sajátkezűség kritériumával — számon kérjük rajta.

A sajátkezűség, mint az eredetiség, a művészi érték fontos kritériuma — állításával szemben — egyáltalán nem legújabb kori, a „19. század hetvenes éveiben” uralkodóvá váló elvárás. Sorolhatnám a korabeli forrásokat, a megrendelők művészekhez írt leveleit, melyekben kikötik, hogy a művet kizárólag a felkért művész festheti, sőt néha azt is rögzítették, hogy a kép hány százalékánál, illetve mely részleteinél veheti igénybe tanítványai segítségét. Nem ritkák az olyan 15. századi források sem, ahol a táblaképek esetében a megrendelő kikötötte, hogy a mű készítésekor „csak a mester foghat ecsetet”. A reneszánsz Itáliától a barokk Németalföldig, Michelangelótól Rubensig számos példa citálható ennek igazolására. Teljesen világos, hogy a képek eredetisége, értéke, valamint a sajátkezűség fogalma jóval a modernizmus megjelenése előtt összekapcsolódott, valamikor a reneszánsz idejében.

Az Artmagazin körkérdésére adott válaszában kijelenti, miszerint Munkácsy életművét vizsgálva „semmi sem indokolja, hogy ezeket a tanítványai segítségével alkotott műveit egy későbbi, vagy mai nézetrendszer, morál, vagy műgyűjtői igények alapján, mintegy »kiűzzük« életműve egészéből, ráerőszakolva saját ítéleteinket a történeti valóság sokféleségére.” Az Enigmában megjelent tanulmányomból is egyértelművé válik, hogy én nem kiűzni akarom e festményeket az életműből, hanem elválasztani őket a saját kezű alkotásoktól. Ez az igény pedig teljes mértékben méltányolható, mert ez nem — ahogy Ön állítja — egy mai nézetrendszer indokolatlan számonkérése a múlton, hanem egy több évszázados elvárás jogos aktualizálása.
Ha az Ön álláspontja helyes volna, a világ sok száz művészettörténésze feleslegesen dolgozna. Feleslegesen kutatták volna azt a problémát, hogy a Verrocchio-műhely Krisztus keresztelése képén vajon dolgozott-e a fiatal Leonardo, hogy a Rubensnek tulajdonított képeken tetten érhető-e Van Dyck keze nyoma, s nemes egyszerűséggel nem létezne, és soha nem állt volna fel a Rembrandt Research Project, s ma is legalább négy Rembrandtunk lenne a Szépművészeti Múzeumban, egy helyett.

Sir Dudley Carlton, Rubens egyik gyűjtője és patrónusa levélben tudakolta meg a művésztől, hogy munkái közül melyeket festette ő maga, s melyeknél vette igénybe műhelyének segítségét. Azt hiszem, nem vagyunk igazságtalanok, ha ezt a kérdést mi is feltesszük Munkácsynak, hisz tudjuk, hogy korának festőfejedelmeihez hasonlóan, ő maga is szívesen tetszelgett — bálokon és jelmezes estélyeken — a nagy barokk előd szerepében.

Válaszában citált példáját nem tartom igazán meggyőzőnek: a Kunsthistorisches Museum mennyezetképe nem állítható párhuzamba a táblaképekkel. Természetesen a monumentális munkáknál, pannóknál vagy freskóknál nem várható el a kivitelezés — teljes egészében sajátkezű — megvalósítása. Ezt sem a régmúltban, sem a modernizmus idejében nem tartották az eredetiség feltételének.

Az Enigmában általam megemlített „kérdéses attribúciójú” képek többsége véleményem szerint nem is sorolható a tanítványi munkák közé, tehát fenti érvelése e képekkel kapcsolatban nem is alkalmazható.

Hasonlóan Önhöz, a modernitás előtti műhelygyakorlat jellegzetességeiből kiindulva tagadja a sajátkezűség központi jelentőségét Gary Schwartz, aki kitűnő tanulmányában a Rembrandt-kutatás viszontagságain keresztül mutat rá a hagyományos műértés válságára. Az Enigma »Rembrandt-számában« (1998/14—15. szám, 61—80.) megjelent írás a következő mondattal zárul: „Nem csak a Rembrandt-kutatók, de a művészettörténet valamennyi művelője megkönnyebbülten sóhajthat majd fel, mihelyt a műértés elhagyja a tudományterület középpontját — és elfoglalja helyét valahol a széleken.” Véleményem szerint nálunk éppen fordított a helyzet, mint a megszakítatlan és egészséges műkereskedelmi hagyománnyal, a »connaisseur«-lét évszázados tradíciójával rendelkező Nyugat-Európában. Magyarországon még azért kell küzdeni, hogy a művészettörténet fennkölt színpadáról kiszorított „műértés” végre-valahára helyet kapjon, ha máshol nem, hát „valahol a széleken”. Az Enigmában megjelent írásom sok más mellett ez irányba is hatni próbált.

Kedves Sinkó Katalin! Rendkívüli élvezettel olvastam a feltett körkérdésre adott válaszát, a benne foglalt gondolatokat. Finom érzékkel fogalmazott soraiból azonban nem tudtam egyértelmű állásfoglalást kiolvasni. Az Enigmában megjelent vitairatomban igyekeztem kellő tisztasággal megjeleníteni álláspontomat. Ha ezekkel valaki vitába száll, szerencsés lenne, ha hasonló egyértelműséggel fogalmazna. Írását azzal a gondolattal zárja, miszerint „a diskurzus fontos eleme kell legyen az utólag tévesnek bizonyuló következtetések önálló megfogalmazása”. Szövegéből nem derül ki, hogy e felhívásban rám, vagy esetleg a Munkácsy-kiállítás kurátoraira gondol. Én magamra vettem, ám — fenti érveimet is figyelembe véve — a tévedés beismerését nem látom indokoltnak. Tisztelettel kérem, hogy ha az Enigmában leírt, Munkácsy művészetével, az MNG kiállításával, és az általam minősített festményekkel kapcsolatban tett kritikai megjegyzéseimet tévesnek vagy indokolatlannak tartja, közölje velem észrevételeit. Helytálló érvek előtt meghajlok, és esetleges tévedéseimet beismerem.

Valamennyi levélírót és az Artmagazin szerkesztőit nagy tisztelettel üdvözli
Molnos Péter