Az utcán összecsapnak az észt rendőrök és az orosz nemzetiségű huligánok, az április végén zajló harcok egy halálos áldozatot követelnek, a Duma küldöttei május elsején megkoszorúzzák az áthelyezett emlékművet, a feldühödött Fiatal Oroszország vandál tiltakozói pedig erőszakkal üldözik el az észt külügyminisztert a moszkvai követségről. 2007-et írunk. Középpontban az úgynevezett Bronzkatonának, Tallinn szovjetek által emelt felszabadítási emlékművének az átköltöztetése áll.

A tallinni Bronzkatona 2006 novemberében. A szovjet egyenruhába bújtatott szobor modellje – a szobrász szerint – egy fiatal észt ács volt, nem egy orosz katona.

Bár a valódi játszma magasabban szinten folyik. Egy helyi intézkedés a globális nagypolitika érdekeibe ütközött: Putyin nagyhatalmi ambíciói és az új Oroszország olajjal pumpált kardcsörgető agresszivitása agyonnyomja az észt köztársaság szuverenitását. Vagy mégsem? Vegyük sorra a tényeket! 1944 szeptemberében a Vörös Hadsereg – csekély harcok közepette – visszafoglalja Észtországot a hitleri birodalomtól. (Ne feledjük el, a németek előtt már bevonult ide a Szovjetunió!) Fél évvel később tizenhárom (Észtország területén) elesett orosz katona holttestét egy közös helyre temetik át, a tallinni vár alatti Tönismägi Parkba. 1947 szeptemberében – riasztó gyorsasággal – leleplezik a tömegsír fölé emelt szobrot, a Felszabadulási emlékművet. A jó két méter magas, lehorgasztott fejű, mindenféle színpadias heroizmust nélkülöző realista bronzfigura az észt Enn Roos kezét dicséri.

Egy orosz blogger a Talibán Buddha-szobor rombolásához hasonítja az észt kormány tettét – egy hamis (!) fotó alapján, amin a bokájánál elfűrészelt Bronzkatona hűlt helye látható.

Germán vonásokat idéző vaskos állkapocs, atletikus testfelépítés, vaskos, palástszerű köpönyeg és rendjelekkel kidekorált uniformis. A proto-szocreál alkotás a második világháború utáni új, esztétikai-politikai status quo kinyilatkozása volt észt földön – mint Budapesten a Szabadságszobor. Aktuálpolitikai propaganda, kegyeleti apróból.

A Szovjetunió széthullása után, a független balti állam ugyan átvésette a bronzszobor mögötti dolomitfal emléktábláit, de a mű értelmezése menthetetlenül meghasadt. A betelepítések miatt a lakosság egynegyedét kitevő orosz kisebbség számára a szobor a nemzeti önazonosság és a fasizmus elleni küzdelem nagyszerű monumentuma; az őslakosok számára viszont a fél évszázados bolsevik elnyomás legbosszantóbb szimbóluma, az óváros szívében. Ezért is kezdeményezte a jelenlegi kormány 2006 novemberében egy olyan katonai sírokról rendelkező új törvény megalkotását, ami révén hatáskörébe vonhatná az önkormányzati területen álló emlékmű sorsát.

2007. május 8. Megemlékezők helyeznek el virágot a Bronzkatona lába előtt, az új helyen. A kőfal egy-két hónapon belül épül meg a szobor mögött.

És mivel Észtország és Oroszország között nincs hatályos megállapodás a háborús emlékművek kezeléséről (nem úgy, mint hazánknak), az észt parlament elfogadta a – nemzetközi normákhoz igazodó – új törvényt ez év januárjában. Majd április 27-én, a fölhatalmazással a zsebében, nekilátott a műegyüttes lebontásához. A cél nem a sírhant meggyalázása volt, hanem átszállítása a városhatáron túli katonai temetőbe, megfelelő tiszteletadás közepette. Ezt már nem tűrhették el az orosz ajkú radikálisok, akik hamis propagandapletykáktól feltüzelve napokon keresztül vívták utcai harcukat a rendfenntartó erőkkel. De láss csodát: a bronzkatona április 30-ától, már a katonai temetőben, ismét várta a megemlékezőket. Oroszországnak ez mégsem elég, gőgös sovinizmusból a fasizmus előretöréséről nyilatkozik, miközben a veszélyben lévő észt külügyminiszter családját evakuálták Moszkvából.

Rieder Gábor