A Kohner-gyűjtemény

Molnos Péter

Soha nem tapasztalt nyüzsgés kavarog körülöttem; mintha nem is műtárlaton lennék, csendes képek, szobrok környezetében, hanem valami tragédia közepén, ami itt zajlik, ezekben a termekben, szinte pánikszerűen. Előkelő urak — ismert gyűjtők —, elegáns dámák izgatottan tolongnak előttem, egy-egy kép előtt összeverődnek, lázasan jegyeznek. Az ember minden pillanatban más és más nyelvezet mondatszilánkjaiba ütközik, német, angol, francia szavak rokoni csókokat váltanak a magyarral… Az izgalom indokolt. Magyarország legelőkelőbb műgyűjtőjének, Kohner Adolf bárónak műkincsei tömik meg e végnélküli falakat, műkincsek, amelyekhez foghatókat csak a párizsi Louvre falai mutatnak meg…” A Reggel tudósítója leplezetlen izgalommal számolt be az Ernst Múzeum 48. aukciójának kiállításáról a napilap 1934. február 19-i számában. A cikk alcíme Kohner elkeseredett, drámai hatású szavait idézi: „Közelébe sem megyek többé képeimnek… nem bírom többé látni őket…” A minden túlzás nélkül európai rangú, páratlan következetességgel és szenvedéllyel összeállított gyűjtemény visszavonhatatlan széthullását eredményező árverés egy olyan történet végére tett pontot, mely mintegy negyven évvel korábban, a 19. század utolsó éveiben kezdődött el.

 

Források a gyűjtemény rekonstruálásához

Magyarország egyik legjelentősebb műgyűjteményét, Kohner Adolf festményeket, szobrokat és antik szőnyegeket magában foglaló kollekcióját a meglévő források és a korabeli publikációk alapján csaknem teljes pontossággal felmérhetjük. Szerencsés véletlen folytán egy budapesti műbarát, Saphier Dezső tulajdonában fennmaradt a gyűjtemény szinte hiánytalan kartotékanyaga, az egyes tárgyak adataival, érzékletes műleírásokkal, a külföldi festményeknél beszerzési hellyel, néhol provenienciával, valamit pontos kiállítási és publikációs jegyzékkel. Jellegzetes közép-európai paradoxon, hogy ezt a rendkívül pontos, mintaszerűen vezetett nyilvántartást Kohner megbízása alapján az a Pogány Kálmán készítette, aki néhány esztendővel azelőtt — a Tanácsköztársaság idején — lefoglalta és köztulajdonba vette a teljes gyűjteményt.


Az alapok

Kohner gyűjtői tevékenységének anyagi lehetőségeit szerteágazó ipari, kereskedelmi és banki érdekeltségei alapozták meg. A család pénzügyi karrierje még a kiegyezést követő korszak erőteljes gazdasági fellendülése közepette is párját ritkító jelenség volt. Kohner a század első évtizedeiben az egyik legvagyonosabb zsidó nagypolgárnak számított. Családjának anyagi gyarapodása a toll- és gyapjúkereskedelemtől indult, később jelentős földbirtokok, élelmiszer- és vegyipari vállalkozások, valamint bankház működtetése is hozzájárult gazdagodásához. A Kohner A. és fiai cégnek óriási kiterjedésű és mintaszerűen vezetett birtokai voltak Szászbereken, ahol elsősorban állattenyésztéssel és konzervgyártással foglalkoztak, továbbá hosszú ideig bérelte gróf Schönborn Buchheim munkácsi uradalmát is. Kohner Adolf a zsidó nagypolgárság több kiemelkedő alakjához hasonlóan számos társadalmi és politikai elismerésben is részesült: I. Ferenc József 1912-ben bárói ranggal jutalmazta, sőt az udvari főtanácsosi címet is kiérdemelte.

 
A Kohner-palota nagy szalonja
 

Fontos posztokat viselt a magyarországi zsidó szervezetekben és vezető szerepe volt az Országos Képzőművészeti Egyesületben is. Egyik alapítóként — jelentős anyagi segítséget adva — részt vállalt a szolnoki művésztelep létrehozásában és évente kiosztásra kerülő alapítványi ösztöndíjával segítette a fiatal festőket.
Kohner Adolf rendkívül sokat köszönhetett 1894-ben elhunyt édesapjának: Kohner Károly nem csupán a vagyon felhalmozásában, de a műgyűjtésben is jeleskedett. Kollekciója tipikus 19. századi polgári műgyűjteménynek számított: a szinte kötelező antik szőnyegeken kívül a 17. századi holland mesterek alkotásai jelentek meg benne a legnagyobb súllyal. Néhány Waldmüller és Schindler mellett a magyarokat Markó Károly és Mészöly Géza képviselte. Utóbbitól kivételes minőségű válogatást birtokolt, melynek talán legnagyobb ékessége a Balaton Szántódnál volt.


Új utakon

Az apa konvencionálisnak mondható ízlése nem sejtet kiforrott, eredeti gyűjtői koncepciót. Fia azonban új, Magyarországon szinte példa nélküli útra lépett, amikor ritka elszántsággal és következetességgel alakította át az örökölt műtárgyegyüttest. A hagyatékból csaknem minden külföldi festményt eladott, a szőnyegeken kívül csupán egy Pettenkofen képet, illetve Mészöly alkotásait, valamint Deák-Ébner nevezetes Baromfivásár című festményét tartotta meg. Bár már apja halála után belefogott saját gyűjteményének fejlesztésébe, a kollekció nevezetes nemzetközi anyagának legszebb alkotásait valamivel később, körülbelül egy évtized alatt, 1904-től az I. világháború kitöréséig szerezte meg. Ebben az időszakban Kohner egyike volt az európai műpiac kiemelkedő vásárlóinak. Érdeklődési körének középpontjában a francia impresszionisták álltak, de gazdag és rendkívül erős anyag reprezentálta a stílus 19. századi előzményeit, valamint a posztimpresszionista művészek tevékenységét is. Ehhez csatlakozott egy kevésbé egyöntetű, de ugyancsak elsőrangú műveket tartalmazó magyar anyag, melyben szintén rendező elvként érvényesült az impresszionista látásmódhoz való alkotói viszony. Kohner ízlése úttörőnek nevezhető: Magyarországon az első jelentős gyűjtő volt, aki kollekciójának tengelyébe az új francia művészetet állította. Segítői, tanácsadói — a festőművészek, elsősorban Fényes Adolf és Rippl-Rónai József — mellett Siklóssy László, Pogány Kálmán, valamint Meller Simon művészettörténészek nevét kell feltétlenül megemlíteni. A szűken vett szakmai kérdésekben nyújtott segítségen túl Meller — kiterjedt, az egész európai műpiacot behálózó kapcsolatai révén — konkrét műveket is szerzett a gyűjtemény számára. A fennmaradt műtárgyleíró-kartonok tanúsága szerint legalább négy fontos festményt közvetített Kohnernek: két Daubignyt, Degas egy pasztelljét és Théodore Rousseau egy kisméretű tájképét.


Kohner gyűjtői koncepciója

A Kohner-gyűjtemény legnagyobb értékét a modern francia mesterek képei alkották. Az impresszionistákat és követőiket olyan minőségű és oly bőséges válogatás képviselte, mely a mai Magyarországon — magángyűjtemény esetében — sajnos elképzelhetetlen. Ezt a koherens műtárgycsoportot kiegészítették és történeti kontextusba helyezték a stílus előzményeit bemutató művek. Kohner, egy 1934-es interjú tanúsága szerint, a nagyhírű német műkritikus, a Nemes Marcellel is szoros kapcsolatot ápoló Julius Meier-Graefe műveinek hatására alakította ki gyűjtői koncepcióját. Természetesen ebbe az irányba terelték magyar segítői is, elsősorban Meller Simon és Petrovics Elek.

A gyűjteményben kétségkívül tetten érhető francia hegemónia mellett néhány művel Európa szinte valamennyi jelentős nemzete képviselve volt. Az osztrák Tina Blau két magyar vonatkozású alkotása és Pettenkofen négy képe feltehetően Kohner szoros szolnoki vonzalmával magyarázható, az öt Constable-mű — melyből négy Herzog Péter gyűjteményéből került a tulajdonába — az angol festő stílusának impresszionisztikus vonásaival indokolható. Szerepelt még a gyűjteményben többek között Fritz von Uhde, Otto von Thoren, a Kohner feleségét több portrén is megörökítő Gallén Kallela, valamint a legmodernebb irányzatokat képviselő Amadeo Modigliani, Braque és Derain is.

 

PAUL CÉZANNE: Csendélet fekete órával, 1870 körül

A bámulatra méltó nemzetközi anyag mellett Kohner kollekciójának jelentős részét alkották magyar művészek alkotásai. Sőt, Petrovics Elek 1929-es szavai szerint, a gyűjteményépítés első nagyobb kockája, egyben koncepcióformáló indulóeleme is hazai festő munkája volt. Kohner az ezredéves kiállításon vásárolta meg Szinyei Pacsirta című művét, mellyel
— idézve Petrovics, a gyűjteményt elemző szavait — „mintegy felesküdött azokra a művészi törekvésekre, amelyek szervesen hajtottak ki saját korának szelleméből…”. Ennek ellenére a lenyűgöző Gauguinek, a kitűnő Cézanne- és Van Gogh-mű mellett könnyen arra a következtetésre juthatunk, hogy a kollekció kristályosító magja a francia impresszionizmus volt. A korabeli publikációk tanúsága szerint mégis inkább a magyar képek vonzották a nemzetközi előzményeket és analógiákat. Ismét Petrovics szavait idézve, Kohner gyűjtői koncepciójában „ugyanaz a szellem nyilvánult meg, amely korának legjobb múzeumi és magángyűjtőit vezette… Ez a törekvés: a hazai modern művészet komoly értékeinek kiegészítése annak az országnak a művészetével, amely a XIX. században a festészet klasszikus földje volt és a kor problémáinak megoldásában elől járt.”


Kohner Adolf magyar festményei

A gyűjtemény magyar részében elsősorban az impresszionista látásmód, a plain air törekvések hazai elődeit és képviselőit találjuk. A kor egyedülálló, mintegy tizenhat művet számláló — nagyobb részben az apai örökségen alapuló — Mészöly-kollekcióját Deák-Ébner és Szinyei, valamint a magyar barbizoniak, Munkácsy és Paál festményei — többek között a Köpülő nő és az Erdő mélye — egészítették ki. A nagybányai művészetet Ferenczy Károly tucatnyi alkotása — közöttük olyan főművek, mint az Október és a Fürdés előtt —, valamint számos Hollósy-kép reprezentálta. A szászbereki Kohner-birtokhoz közeli szolnoki művésztelep alkotói közül Biharitól Vidovszkyig szinte valamennyi jelentős mester képviselve volt, a legteljesebb, mintegy tizenöt festményt számláló együttest a Kohnert többször is portretírozó Fényes Adolf képei alkották. Közöttük volt a festő érett korszakának két remekműve, a Kisvárosi délelőtt és a Kugler sütemények. A francia orientáció okán természetesen elsőrangú művekkel — többek között egy korai, Pierre Bonnard-ról készített arcképpel — szerepelt a kollekcióban Rippl-Rónai is. Érdekes módon a magyar festményanyag összességében jóval konzervatívabb ízlésre vall, mint a nemzetközi válogatás. A modernebb hazai törekvéseket — Rippl-Rónai művein kívül — csupán egy 1907-es Kernstok-kép, Szőnyi egy zebegényi tája, Ferenczy Noémi 1913-ban készült Őz nyulakkal című gobelinje, és Paizs-Goebel egy önarcképe reprezentálta. Nehezen megmagyarázható, de egyetlen festményt sem találunk Farkas Istvántól, aki pedig a gyűjtő lányának, az egyébként szintén festő s a kollekcióban több alkotással is képviselt Kohner Idának a férje volt.

 

FERENCZY KÁROLY: Október, 1903


Kényszerből erény: a gyűjtemény szobrai

Kohner Adolf már a 19. század végén is vásárolt szobrokat, ám ezek sokáig csupán mellékes kiegészítői voltak a mindent elhomályosító festményanyagnak. Minden bizonnyal nem voltak többek, mint az enteriőrök fényét emelő egyéb dísztárgyak: kötelező, de nem igazán hangsúlyos tartozékai egy fényűző, nagypolgári palotának. Az I. világháború kitörése, a francia vásárlási lehetőségek kényszerű korlátozódása azonban új korszakot hozott a kollekció építésében: megindult a reneszánsz kisbronzok gyűjtése, hiszen ennek igazi vadászterülete a továbbra is nyitva álló német műpiac volt. Talán ebben a döntésben is tetten érhető a korszak szinte valamennyi nagy gyűjtőjét kiváló tanácsokkal segítő Meller Simon hatása, aki a közép- és újkori kisplasztika kiemelkedő szakértője volt. A szoboregyüttes számbeli és minőségi erejét jól illusztrálja, hogy az 1919-es, Köztulajdonba vett műkincsek kiállításán — mely minden kétséget kizáróan a magyar magángyűjteményekből származó műtárgyak valaha megrendezett legnagyobb szabású seregszemléje volt — a szobrok és plakettek mintegy fele Kohner kollekciójából érkezett.

A zömében reneszánsz kisbronzokat tartalmazó szoboranyagban elvétve modern alkotások is megjelentek. A külföldi művészek közül Rodint és Max Klingert, a magyar mesterek meglehetősen szűkös névsorából Fadrusz Jánost, Kisfaludi-Stróblt, Róna Józsefet, Vedres Márkot és Kövesházy Kalmár Elzát kell feltétlenül megemlíteni.


A vásárlások

A Kohner-gyűjtemény fennmaradt kartonjai, valamint az ezek felhasználásával készült 1934-es árverési katalógus alapján pontos képet alkothatunk arról, hogy a korszak egyik legjelentősebb magyar magángyűjteménye milyen forrásokból táplálkozott, összeállítója honnan és mit vásárolt. Az aukció anyagáról már hiányzott néhány időközben eladott alkotás, így olyan fontos művek is, mint Cézanne Csendélet fekete órával című képe, Gauguin két vászna, A hívás és a Virágcsendélet, Maurice Denis Anyai boldogság, Puvis de Chavannes Magdolna, Van Gogh Olajerdő és Daumier Éneklő pár című festménye. Szerencsére e képek kartonjai szinte kivétel nélkül fennmaradtak, így nagy valószínűséggel teljes egészében rekonstruálható a kollekció felépítése és a vásárlások forrásai is felderíthetők.

Párizs egyik vezető galériájából, a Bernheim Jeune-ből származott Pierre Bonnard — ma a Szépművészeti Múzeumban lévő — Reggeli című festménye, valamint Paul Signac két akvarellje. Szintén Párizsból, a Galerie Zak cégtől érkezett Modigliani egy férfiportréja, mégpedig 1930-ban, mikor az anyagi gondok miatt Kohner már kénytelen volt megválni gyűjteményének néhány fontos darabjától.

A Kohner-gyűjtemény korabeli leíró kartonjai. Saphier Dezső gyűjteményében

Az I. világháború kitörésével hosszú időre körülményessé váltak a franciaországi vásárlások, így a gyűjteményépítés fő forrásává Bécs és Berlin lépett elő. Csaknem harminc festmény, a külföldi anyag egyharmada származott az osztrák főváros egyik vezető képkereskedőjétől, a H. O. Miethke cégtől. Innen érkezett Cézanne Csendélet fekete órával című képe mellett többek között Carriére, Constable, Delacroix, Maurice Denis, Géricault, Magnasco, Maillol, Berthe Morisot, Van Gogh és Vuillard alkotása. Bécsben Miethke mellett még a Galerie Arnot és Max Hevesi, Berlinben a szintén európai hírű Paul Cassirer adott el festményeket Kohnernek. Fontos művek származtak Budapesten megrendezett nemzetközi kiállításokról és az Ernst Múzeum árveréseiről is. A kollekció egyik kiemelkedő darabja, Puvis de Chavannes Magdolnája például a Nemzeti Szalon 1907. decemberi, Modern francia nagymesterek című kiállításáról, Gauguin A hívás című műve a Nemzeti Szalon 1907-es Tavaszi tárlatáról érkezett. Az egyik karton tanúsága szerint Kohner egy Bonnard-képet vásárolt Rippl-Rónai hagyatékából is, és több alkotás került a birtokába Meller Simon közvetítésével.

A magyar képek és szobrok zömét természetesen kiállításokról vagy maguktól a művészektől, ritkábban hazai aukciókon vásárolták. A gyűjtőt feltehetően nagy becsben tarthatták ügyfelei, hiszen — Géber Antal megjegyzése szerint — „felette nobilis vásárló volt, soha nem alkudott, ha a kért árat túlzottnak tartotta, nem vett”.


A gyűjtemény elhelyezése

Kohner a szobrokkal és a szőnyegekkel együtt több mint félezer darabra rúgó műtárgyegyüttest Damjanich utcai, a századforduló első évtizedében, a Kármán és Ullmann építészpáros tervei szerint, szecessziós stílusban épült, ma már lebontott palotájában tartotta. Szerencsére — elsősorban a Múlt és Jövő 1914-es, gazdagon illusztrált beszámolójának köszönhetően — számos korabeli enteriőrfotó fennmaradt, melyek alapján képet kaphatunk a gyűjtemény elhelyezéséről. A legkorábbi ismert felvételen, a Vasárnapi Újság 1911-es számában megjelent Meller cikkét kísérő két illusztráció egyikén a rokokó és empire bútorokkal berendezett, stukkókkal gazdagon díszített szalon látható. Az ablak előtt Georg Minnet női mellszobra, az ajtótól jobbra Fritz Thaulow Nyári est Norvégiában című képe, balra pedig egy XIV. Lajos korabeli boule-szekrény felett Raffaelli Notre Dame című alkotása kapott helyet.

A szélesre tárt ajtón keresztül feltáruló szobában Uhde és Mészöly Géza egy-egy festménye tűnik fel. A cikket kísérő másik enteriőrfotón, a zongoraszoba szeceszsziós mintájú tapétával borított falain az ablaktól balra Gauguin A hívás, a rá merőleges falon Monet Argenteuili táj és Boudin Tengeri kikötő című műve, jobbra pedig Van Gogh Olajerdője és Sisley egy apró tájképe, a Bretagne-i templom ismerhető fel. Az ablak előtt, utalva a szoba tulajdonképpeni funkciójára, Beethoven mellszobra áll, melyet Telcs Ede faragott kőbe. A Múlt és Jövőben közölt 1914-es állapot „csupán” egyetlen részletben különbözik ettől az elrendezéstől: Gauguin nagyméretű alkotása alatt egy újabb vétel, a festő egy kisebb csendélete is helyet kapott. Erre a szobára utalnak Meller Simon 1911-es cikkének elragadtatott mondatai is: „a műalkotásokkal megtöltött gazdag termekből csak vissza-vissza kívánkozunk abba a kis sárga szobába, hol az új francia iskola festményei függenek. Az az érzésünk, mintha gazdájuknak is kedvenczei volnának, mintha megkülönböztetett szeretettel rendezte volna őket. — Válogatott csapat, a csodálatosan szép és nagy franczia művészet követei.”

PUVIS DE CHAVANNES: Magdolna, olaj, vászon, Szépművészeti Múzeum

A Múlt és Jövő 1914-es, valamint a Képzőművészet 1929-es enteriőrfotóin jól kivehető, hogy Kohner „gátlástalanul” — és kitűnő érzékkel — vegyítette falain a magyar és a külföldi festményeket. Az 1929-ben készült felvételen a szalon látható: az apró bronzokkal telezsúfolt tálaló, vitrin és kandalló fölött Theodore Rousseau tájképe, Daumier Éneklő párja, Munkácsy Köpülő nő című festménye és Ribot Halas csendélete kapott helyet. Kohner tehát tökéletes, a legkényesebb művészettörténeti megfontolásokat is kielégítő nemzetközi környezetben helyezte el Munkácsy remekművét.

A gyűjtemény egyes darabjai a nagyközönség előtt Kohner kollekciója időről-időre megnyílt az érdeklődők számára. A Szent György céh tagjai több alkalommal, helyben is megtekinthették a gyűjteményt, s a különböző kiállításokra kölcsönzött műveket a szélesebb nyilvánosság is megismerhette. Ezeket a tárlatokat már csupán azért is érdemes felidézni, mert fontos állomásai voltak a modern művészet hazai megismertetésének és elfogadásának. A budapesti Orvos Szövetség védnöksége mellett 1902-ben megrendezett műcsarnoki kiállításon, mely a magyar magángyűjtemények legszebb műveit vonultatta fel, még nem szerepeltek a Kohner-kollekció modern francia festményei. Az örökölt Mészöly Géza műveken kívül „csupán” Szinyei Pacsirtája és Fritz von Uhde Pásztorlányka című alkotása került a közönség elé. A Kohner-gyűjtemény több alkotással szerepelt a Nemzeti Szalon már említett 1907-es és a Művészház 1910-es tárlatain, az Ernst Múzeum 1913-ban megrendezett A XIX. század nagy francia mestereit bemutató kiállításán, a Nemzeti Szalon 1929-es A Francia avant-garde művészek című bemutatóján és a Szépművészeti Múzeum 1933-as Francia rajzkiállításán. A kollekció nemzetközi anyaga szinte teljes keresztmetszetben megjelent a Műcsarnok 1919-es tárlatán, de ebben az esetben — lévén A köztulajdonba vett műkincsek első kiállításáról van szó — a dolog természetéből kifolyólag, Kohner személyes, akaratlagos közreműködését kizárhatjuk.


A gyűjtemény széthullása

A kollekció fejlődésének legdinamikusabb korszaka az I. világháború kitörésével lezárult. Ennek ellenére számos jelentős kép került ezek után is Kohner birtokába. A húszas évek közepétől kezdve — részben a gyűjtemény fejlesztésének belső kényszere, de legfőképpen a gazdasági válság kiteljesedése miatt — időről-időre kénytelen volt megválni gyűjteményének egyes darabjaitól. Egyik jelentős eladása Puvis de Chavannes Magdolnája volt, melyet 1930-ban vásárolt meg a Szépművészeti Múzeum, báró Herzog Mór Lipót anyagi segítségével. A kollekció másik két központi darabja azonban nem maradt az országban: Cézanne Csendélet fekete órával című alkotása Sztavrosz Niarkhosz görög hajómágnás tulajdonába került, míg Gauguin már említett remekműve, A hívás, a clevelandi Museum of Art gyűjteményét gazdagítja. Minden bizonnyal erre a képre vonatkoznak Kohner 1934-es interjújának szavai, miszerint „egyszer eladtam egy Gauguint, … egymillió frankot kaptam érte.” Valószínűleg Kohner ezekben az években vált meg azoktól a képektől is, melyek már nem kerültek a gyűjtemény végleges feloszlását eredményező, 1934-es árverésre, de a kartonokon megtaláljuk őket. Ezek között volt Van Gogh Olajerdő című alkotása, melyet — ha hihetünk az említett interjúnak — azért adott el, hogy vehessen egy Braque-, egy Derain- és egy Odilon Redon-festményt.

Petrovics Elek, a Szépművészeti Múzeum igazgatója és Weiss Fülöp bankelnök a Kohner-aukció kiállításán

A Kohner A. és fiai cég — és ezzel együtt a műgyűjtemény — sorsa gyakorlatilag már a harmincas évek elején megpecsételődött. 1933 novemberében, egy balsikerű valutaspekuláció következtében Kohner arra kényszerült, hogy egykor oly sikeres vállalatának felszámolása mellett döntsön. Tartozásainak rendezése elkerülhetetlenné tette Damjanich utcai palotájának és műgyűjteményének eladását is. Az Ernst Múzeum háromnapos aukciója hatalmas érdeklődés mellett zajlott le 1934 februárjának legvégén. Az első nap a külföldi képek kerültek kalapács alá, összesen több mint 100 000 pengő leütési árral. A nap legsikeresebb képe Courbet festménye, az Étretat sziklás partja lett, 9400 pengővel, melyet — a hírlapi tudósítások szerint — báró Hatvany Péter vásárolt meg. Berthe Morisot Női arcképe négyezres kikiáltási árról egészen 7500-ig emelkedett, Weiss Fülöpnek, a korszak egyik leggazdagabb magyar bankárának és egy külföldi — a festményt végül megszerző — képkereskedőnek ádáz licitharca után. Corot kitűnő portréja 5950 pengőt ért, ám számos tétel — a túl magasan megállapított limitek miatt — visszamaradt. Ez történt többek között Bonnard, Degas, Goya és Modigliani egy-egy alkotásával. A Szépművészeti Múzeum az árverésen három festményt vett meg, további négy művet pedig ajándékozás és letét útján vehetett birtokba. Természetesen az elkövetkező évek során egyéb magánygyűjteményekből a múzeum még több, eredetileg a Kohner-kollekciót gyarapító művet vásárolhatott meg. Carl Moll Téli tája például 1982-ben a BÁV aukciójáról került köztulajdonba.

Az árverés második napján a magyar festmények kerültek sorra. Az érdeklődés a tetőfokára hágott. „Az Ernst-múzeum kapuja előtt autótábor, a ruhatárban ádáz tolongás, a termekben ember ember hátán, izzadó, verejtékező tömeg, küzdelem minden talpalatnyi helyért” — írta a Pesti Napló tudósítója. Az árverés szenzációjaként Munkácsy Vajköpülés című alkotása 12 500 pengős leütés után került Szurday Róbert tulajdonába. Ezért az összegért, egy nappal korábban négy-öt világhírű képet is megszerezhetett volna, például egy Sisleyt, egy Corot-t, egy Modiglianit és egy Bonnard-t. Ferenczy Október című műve 3700 pengőt ért a korszak egyik leggazdagabb nagypolgárának, Chorin Ferencnek, Rippl-Rónai a művész apját és öccsét ábrázoló páros portréja pedig 2150-et egy pesti műkereskedőnek.


A külföldi képek döntő többsége már a két világháború között kikerült az országból, ám elvétve még napjainkban is feltűnik egy-egy darab a hazai műtárgypiacon. Jean Puy Nő ablak mellett című alkotása például a Nagyházi Galéria egyik árverésén bukkant fel. A magyar mesterek művei közül számos a Nemzeti Galéria gyűjteményét gazdagítja, néhány pedig magánkézben van. Így például Szlányi Lajos Országos vásár Szolnokon című festménye, mely utoljára a Kieselbach Galéria 2003 őszi aukcióján jelent meg.


Epilógus

Kohner Adolf csupán három évvel élte túl gyűjteménye felbomlását. A Múlt és Jövő 1937-es rövid nekrológja szerint, „midőn az anyagi körülmények visszavonulásra kényszerítették, méltóságteljesen viselte sorsát, elmerült könyveibe, melyeknek világában mindig otthonra talált”.

Ha szomorúnak tűnik e röviden vázolt történet, s ha megrendítőek is Kohner Adolf az írás elején idézett szavai, ne feledjük a jeles művészettörténész, Pogány Kálmán gondolatait, melyeket éppen a most megidézett gyűjtemény árverési katalógusában tett közzé: „Csak a közgyűjtemények, a »múzeumok« rendeltetése, hogy örök életűek legyenek: a magánosok kollekciói születésük percében homlokukon viselik a kényszerű elmúlás, az elkerülhetetlen feloszlás bélyegét… Most vegyünk búcsút a Kohner-gyűjteménytől, mely félszáz évig fogalom volt művészeti életünkben. Darabjai szétszóródnak: ez minden magángyűjtemény előre megpecsételt sorsa. De semmi, ami ennyire eleven valóság volt, végkép el nem enyészik, mert hatásában továbbra is fennmarad.”

 

2004/1. 17-23. o.