MEGELEVENEDETT KIÁLTVÁNYOK

Julian Rosefeldt Manifesto című kiállításáról

Gadó Flóra

Berlinben, a Hamburger Bahnhof egyik kiállítótermében mostanában tömegek ülnek-állnak, megszállottan nézve az ezerarcú Cate Blanchett főszereplésével készült, nagyjátékfilmes benyomást keltő videókat. A teremben ritkán lehet a kijelölt ideális helyre leülni, mindig foglalt, annyian kíváncsiak, mit is akar mondani rendhagyó médiumán és manifesztumán keresztül egy kortárs német képzőművész.

Julian Rosefeldt: Manifesto (Szituacionizmus – Hajléktalan), 2014/2015
© VG Bild-Kunst, Bonn 2016

Az egyik vásznon temetés, ahol a gyászbeszéd Tristan Tzara mondataiból áll: „Az utálatnak minden formája, amely a család megtagadása lehetne, ez a Dada; vad szembeszállás mindazzal, ami romboló cselekvés szeretne lenni, ez a Dada; minden olyan eszköznek az elismerése, melyet kényelmes megalkuvásból és udvariasságból, szexuális álszentségből visszautasítottak, ez a Dada; a logika eltörlése, a teremtés tehetetlenjeinek tánca, ez a Dada. (...) Szabadság : DADA DADA DADA, az összefodrozódott színek állandó ordítása, minden ellentét és ellentmondás, minden groteszk jelenség, minden következetlenség találkozása: Az ÉLET.”1 Érezzük az iróniát, ugyanakkor mindez zavarba ejtő, a hatás hasonló ahhoz, mint amilyet a dadaizmus képviselői akarhattak kiváltani a 20. század első évtizedeiben. És ez az érzetünk a többi videó nézése során csak fokozódik.
   Julian Rosefeldt Manifesto című tizenhárom csatornás videoinstallációja, ahogy azt több kritikában is megállapították, egyfajta hommage. A 20. század fontos művészeinek kiáltványait, manifesztumait eleveníti fel; egyúttal ki is sajátítja, újragondolja, „remixeli” őket napjaink kortárs közegében. A videókban Cate Blanchett tűnik fel a legeltérőbb szerepekben, Cindy Sherman „alakváltó” munkásságát is felidézve: hajléktalan férfitól kezdve a brókeren át a konzervatív családanyáig hoz jobbnál jobb alakításokat. Rosefeldt ezeken a hétköznapi karaktereken keresztül és a hozzájuk kapcsolódó élethelyzetekbe ágyazva közvetíti a különféle radikális – nemcsak képzőművészeti, hanem például építészeti és filmművészeti – kiáltványokból összeállított „szövegkollázsokat”. Az egyidejűleg látható közel tízperces videók szándékosan eredményeznek kakofóniát, az egyes munkák előtt állva azonban sikerül a többi szólamot kizárni és az előttünk látható műre koncentrálni. Paradox, de érezhető, hogy ez a hangzavar is komponált: az összes film egy-egy pontján, azonos időben Blanchett egyszer csak belenéz a kamerába – azaz kitekint a nézőre – és a monológját furcsa, magas hangon recitálva folytatja. A tizenhárom videóban összehangoltan, egyszerre bekövetkező váltás pillanatnyi harmóniát eredményez, a főszereplővel szembesülő néző pedig szinte megszólítva érzi magát. A jelenet kinyilatkoztatásszerű, ugyanakkor a kiemelt szöveg inkább esetlegesnek hat, nem tűnik az adott manifesztum legfontosabb állításának, és ez csak fokozza a szokatlan hatást.
   Rosefeldt nagyszabású projektje különböző szinteken értelmezhető. Az egyik magát a kiáltvány műfaját, annak történetiségét és jelenét vizsgálja. A kezdetben a politikához kapcsolható kiáltványok a művészek körében a 20. század elején váltak népszerűvé. Kritikus, provokatív, vitaindító szövegek keletkeztek ekkor, amelyek szerzőik (a művészek) jövőbeli céljairól tettek állításokat, közben a művészet és a társadalom kapcsolatára, az egyes irányzatok létjogosultságára reflektáltak. Az első művészi manifesztumként Filippo Tommaso Marinetti 1909-es Futurista kiáltványát tartják számon. Noha több mint száz év elteltével, napjainkban is születnek még kiáltványok,2 a művészek körében már nem ez az elsődleges kommunikációs mód és stratégia, céljaikat inkább más médiumokon keresztül teszik világossá. Mai szemmel olvasva sokszor furcsának, esetenként komolytalannak hatnak a műfaj olyan sajátosságai, mint a kinyilatkoztató retorika vagy az a mára már korántsem kétely nélküli elképzelés, hogy a művészet valóban képes mélyreható változást előidézni a világban. A 21. század a negatív belátás és lemondás kora; éppen ezért fontos, hogy Rosefeldt újból elővette ezeket a bátor, ugyanakkor provokatív és helyenként önironikus szövegeket, sőt munkájával a nézőt is arra biztatja, hogy ebből a megváltozott nézőpontból közelítsen feléjük. Ahogy egy interjúban3 is fogalmaz, számára ezek a világgal szembeszegülő, változást elérni kívánó fiatal hangok voltak azok, amelyek hirtelen, ennyi idő elteltével is elkezdtek önálló életre kelni, kinyilvánítva, hogy „nem pusztán történeti dokumentumok, hanem élő, előadható szövegek”.4 Rosefeldt értelmezése megjelenik a videókban is, hiszen Blanchett nemcsak „illusztrálja” vagy felolvassa a kiáltványokat, hanem valóban megtestesíti, élővé teszi őket. Ezen a médiumváltáson, az írott szöveg megelevenítésén keresztül még nyilvánvalóbb lesz a szövegeket eredetileg is jellemző dramaturgia, a Rosefeldt által is hangsúlyozott irodalmi kvalitás. Emellett fontos aspektussá válik az installáció immerzív jellege, vagyis az az élmény, ahogy a néző el tud merülni abban a már fent is említett vizuális és akusztikus összhatásban, melynek köszönhetően szinte az adott jelenet résztvevőjének érezheti magát.

Julian Rosefeldt: Manifesto (Konceptuális művészet / Minimalizmus – Bemondónő és tudósító), 2014/2015 © VG Bild-Kunst, Bonn 2016

   A különböző helyzetekben és szerepekben újrajátszott kiáltványok meglehetősen abszurdnak hatnak, ez az abszurditás pedig egyben azokat a korabeli reakciókat is felidézi, amelyek a szövegek keletkezésekor érkeztek. Az egyik videóban Blanchett remekül hozza a már idősödő, de karizmáját el nem vesztő koreográfust, aki többek között Yvonne Rainer, amerikai táncos és koreográfus No Manifestójával instruálja a musicaltáncosokat. Mi sem állhat távolabb tőlük – gondolhatnánk –, mint az olyan utasítások, hogy „nemet a spektákulumra, nemet a virtuozitásra, nemet a glamúrra és a sztárkultuszra.”5 Hasonlóan meghökkentő és egyben humoros az a jelenet is, amelyben a színésznő egyszerre két szerepben is felbukkan: a konceptualizmus kiáltványaiból készített „új” szöveganyagot – köztük Sol LeWitt 1967-es emblematikus írását – egy televízióstúdióban híradóbemondóként prezentálja, később pedig a szintén általa játszott riportert faggatja a minimalizmus elméleti hátteréről.
   A párhuzamosan futó videók szöveganyaga – amely Rosefeldt vállaltan szubjektív válogatása – vetítésenként többnyire egy-egy korszakhoz, irányzathoz kapcsolódik, az egyes témákon belül azonban számos eltérő szövegrészlet található. Különösen jót tesz a monológoknak a különböző kiáltványok kollázsszerű egymás mellé helyezése: a történeti írásokból ezáltal új szövegkorpusz születik, amelyik noha alapvetően egységes hatású, mégis összeilleszt olyan, időben eltérő, de szellemiségében hasonló manifesztumokat is, mint Kandinszkij és Franz Marc, valamint Barnett Newman írásai. A főszereplő Blanchett által előadott monológok, látszólag ellentmondásosan, ezáltal mégis végig többszólamúak maradnak, magukban hordozva a közösség, a közös gondolkodás, a párbeszéd eszméjét is. Ez a szerkesztési elv nemcsak a szövegek szintjén jelenik meg, hanem a videók párhuzamos bemutatásában, összerendezésében is nyilvánvalóvá válik. Az installáció végső soron magának a posztmodern gondolkodásnak is emléket állít az egymásmellettiség és a többszólamúság többszintű megidézésén keresztül. 

Julian Rosefeldt: Manifesto, tizenhárom csatornás videoinstalláció, 2014/2015
© VG Bild-Kunst, Bonn 2016


   A napjaink Berlinjében játszódó jelenetek bizonyos esetekben a Blanchett szájából elhangzó szövegekre rímelnek. A „futurizmus- videóban”, ahol többek közt Marinetti és Giacomo Balla „összevágott” írásait hallhatjuk egy bróker telefonbeszélgetésein keresztül, összekapcsolódnak a kiáltvány gyorsaságról, haladásról szóló nézetei a tőzsde iszonyú tempójával. Máshol, a már említett temetői jelenetben a gyász képei – a menet, a beszédet felolvasó nő, a könnyeivel küzdő tömeg – ütköznek a dadaista szövegek blaszfémikusságával, ezáltal pedig éppen a kép és szöveg ellentétére, a köztük lévő ellentmondásra, abszurditásra erősít rá Rosefeldt. A kiállítás egyik legemlékezetesebb videójában Blanchett konzervatív családanyát alakít, aki a vacsora előtti asztali áldáshoz készülve egyszer csak komoly, átszellemült arccal Claes Oldenburgot idézi: „Olyan művészetet szeretnék, amely tele van politikával, erotikummal és misztikummal is, amely mást is tesz, mint hogy múzeumok belsejében növessze a seggét.”6 Rosefeldt létrehozza a popart antitézisét: az Amerika déli államainak konzervatív értékrendjét idéző, tökéletesen megkomponált családi idill miliőjén keresztül ismét felismerheti a néző, mi ellen lázadhatott a pop-art a 60-as években. Nem véletlen az sem, hogy az irónia és az abszurditás visszatérő elemei a videóknak, azonban ez sosem pusztán a szövegeket karikírozza, hanem gyakran épp annak a társadalmi szituációnak állít görbe tükröt, amelybe Rosefeldt a szöveget mondó alakot helyezi. Erre jó példa az iskolai jelenetet bemutató videó, amelyben Blanchett egy tanárnőt alakít, aki lelkesen magyarázza a gyerekeknek Lars von Trier és Thomas Vinterberg Dogma 95 kiáltványát vagy Jim Jarmusch Golden Rules of Filmmaking című 2002-es szövegét. Utóbbi újrajátszása teljes ellentmondásba kerül az oktatás által is elvárt eredetiségigénnyel, valamint a plagizálás tilalmával, és egy, az iskolákban valószínűleg keveset elhangzó, ám minden gyerek által űzött „posztmodern szabályt” vázol fel: „Semmi sem eredeti. Lopj bárhonnan, ami inspirál és segíti a képzelőerőd.”7 A kiállítás valóban szellemes és egyben kritikus módon mutatja be a múlt továbbélését és ad lehetőséget az ezerszer hallott szövegek újragondolására. Rosefeldt installációja tehát egyszerre hommage és kritika. A kiáltványokat aktualizálva, mai kontextusba és új megvilágításba helyezve egyszerre hívja fel a figyelmet egykor radikális, mostanra viszont már kanonizált mivoltukra. Arra a folyamatra, amelynek eredményeképp már el is felejtettük, milyen lázítóan hatottak ezek a szövegek abban a közegben és időszakban, amely kiprovokálta őket, és mennyire megoldatlanok maradtak a problémák, amelyek miatt megszülettek, így a Cate Blanchett által játszott alakok szövegei végül új, 21. századi kiáltvánnyá állnak össze. 

Julian Rosefeldt: Manifesto (Kreacionizmus / Estridentizmus – Tetovált punk), 2014/2015
© VG Bild-Kunst, Bonn 2016

Julian Rosefeldt: Manifesto (2015), 13 csatornás filminstalláció Ruhrtriennale Kraftzentrale, Landschaftspark Duisburg-Nord 2016. augusztus 13. – szeptember 24.

 

1 Tristan Tzara: Dada kiáltvány (1918). In: Mario De Micheli: Az avantgardizmus, Gondolat Kiadó, Budapest, 1969 (Szabó György fordítása), 284. o.
2 Például Donna Haraway: Kiborg kiáltvány (1991) vagy Nick Srnicek és Alex Williams: Manifesto for an Accelerationist Politics (2013), illetve Rosa Menkman: Glitch Studies Manifesto (2009–10)
3 „Manifesto is an homage to the beauty of artists’ manifestos – a manifesto of manifestos.” [A Manifesto egy hommage a művészkiáltványokhoz – a manifesztumok manifesztuma.”] Sarah Tutton és Justin Paton interjúja Julian Rosefeldttel. In: www.acmi.net.au lásd: https://www.acmi.net.au/acmi-channel/2015/julian-rosefeldt- interview/ (utolsó elérés: 2016. 08. 23.)
4 Lásd uo.
5 Yvonne Rainer: No Manifesto, 1965. Lásd: http:// www.1000manifestos.com/yvonne-rainer-no-manifesto/ (utolsó elérés: 2016. 08. 23.)
6 Claes Oldenburg: Hitvallásom (I Am for an Art, 1961). In: Tolvaly Ernő – Lengyel András (szerk.): Kortárs Képzőművészeti Szöveggyűjtemény, A & E '93 Kiadó, Budapest, 1992, 28. o.
7 Golden Rules of Moviemaking [A filmkészítés aranyszabályai – Jim Jarmusch, Steve Buscemi, Gus Van Sant, Neil Jordan, John Waters, Wim Wenders, Kevin Smith, Errol Morris, Billy Bob Thornton, Robert Rodriguez, Alexander Payne, Thelma Schoonmaker, Paul W. S. Anderson és Danny Boyle összegyűjtött szabályai]. Lásd: http://skola.restarted.hr/wp-content/uploads/ 2014/12/Golden-Rules-of-Filmmaking.pdf (utolsó elérés: 2016. 08. 23.)