„HOGY A LEGSÖTÉTEBB FELÜLETHEZ KÉPEST KERESSÉK A FÉNYT”

SZÉP VERSEK 2016

Mucsi Emese



A Szép versek 2016 olyan, mint a Backstreet Boys vagy a Spice Girls. Többszintű szelekciós folyamaton átesett, szigorúbb összeállítás, amely azért még van olyan bő, hogy a közönség minden tagja megtalálja benne a kedvére valót. Az esetét. A divatosan visszafogottat; azt, aki kosarazik vagy a babyface-t. Az enigmatikust, a történelmi témákkal operálót vagy épp azt, aki a legpontosabb. Ahogy a kilencvenes évekbeli lány- és fiúzenekarokat mint formát, úgy a Szép versek 2016-típusú, korszak szerint szerveződő, összefoglaló jellegű antológiákat is egyfajta nosztalgiával vegyes avíttság lengi körül. Kicsit passzé, ez mégsem zavar senkit. Mindig bestseller, mert egyrészt a forma említett idejétmúltsága ellenére egy-egy időszakról tájékoztat, a korszellem nyilvánul meg benne, így hosszú távon alkalmas az összehasonlításra; másrészt pedig mint már említettük: mindenki megtalálja benne az esetét.
   Ez utóbbi lényegében azt is jelenti, hogy olvasóként mindenki megalkotja a saját maga válogatását, tehát részben szerkesztőként is működik, tovább rostálja az anyagot különböző, egyéni szempontok szerint. A kortárs képzőművészeti fókuszú olvasó számára elsőként, még a kedvencek kiemelése előtt éppen az antológia-forma kerülhet a figyelem középpontjába. Az olvasó elképzel egy kiállítást, amelynek a címe: Szép képek 2016. Túl nagy képzelőerőre nincs is szüksége, hiszen végtére is ez lenne maga a szalon, amire az elmúlt időszakban volt már jó néhány nagy port kavart példa a Műcsarnok nemzeti szalonjaitól kezdve a Derkovits-ösztöndíjasok bemutatóján keresztül egészen a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület éves kiállításáig 2016- ban. Az elutasítás helyett ezúttal a Szép versek-analógia mentén a forma újbóli végiggondolását választja. Az antológia-/szalon- forma előnye, hogy egy adott időszakot – jelen esetben az elmúlt évet – összefoglaló csoportos bemutató lehetőséget ad arra, hogy megmutatkozzon mindaz, ami az elmúlt időszakban az egyes művészeket mint gondolkodókat foglalkoztatta, és hogy véleményüknek milyen módon, milyen eszközök segítségével adtak hangot. Továbbá egy ilyen kiállítás látogatója számára – ahogy a Szép versek olvasója számára is – adott a választás lehetősége, hogy megismerje az általa is megélt időszakban keletkezett munkákat, majd saját „best of”-ot állítson össze maga számára a művek e már előválogatott csoportjában. És mint már erről is szó esett, amennyiben ez évről évre ismétlődik, alkalmas egy-egy időszak összehasonlítására is. Gondot leginkább az jelent, amikor a befogadó túl nagy, szinte válogatatlan anyaggal szembesül egy-egy ilyen bemutatón. Amikor nem kapcsolódik megfelelő, iránymutató értékítélet még az előválogatáshoz sem. A kortárs képzőművészeti fókuszú Szép versek-olvasó kezdeti eszmefuttatása után végül is arra a következtetésre juthat, hogy ahogy a Szép verseknek, úgy a szalonnak is van legitimitása. Ez kérdésként legalábbis mindenképpen felmerül.
   Konklúzióját követően ugyanez az olvasó már a verseket bújva, a kötetbe temetkezve kezdi meg összeállítani saját kis képzőművészeti szempontú válogatását. Érhetné az a vád, hogy miért szakbarbárkodik, hiszen a vers saját jogán is műalkotás, de nem lehet megfeddni, vannak ilyen monomániások. A 62. oldalnál tart, Fenyvesi Ottónál, a jelöletlen idézetek láttán a szövegkollázsok járnak a fejében, a Sniffin Glue ősfanzine, majd, hogy mi a posztmodern, végül egy ponton belső hangján megszólal Aretha Franklin is, miközben kiolvassa: „Killing me Softly”. Továbblapoz, a 73. oldalon Gerevich András munkáját olvassa – Adonisz születése – El Kazovszkij emlékére. A tavalyi életmű- kiállítás jut eszébe, a súlyos szavak jól illenek a megidézett miliőhöz, bár nem az esete ez a típusú költészet. Két oldallal odébb Gergely Ágnes Lechner Ödön-idézettel indít: „A tökéletes megoldásért még a madarak előtt is szégyellném magam.” Vajon ezt hogy értette Lechner, aki a versben Rimbaud-ra kiált: „Szégyelld magad te szégyelld magad”? Az olvasó ezután elkezd összevissza lapozni, végül is ez csak ábécérend, a korrekt elrendezés alapesete, elvileg jelentéstelen egymásutániság. Markó Béla verséhez ér, melyet sajátos műértelmezésként tüntet föl a mottóul választott képhivatkozás: Van Gogh: Önarckép festőállvány előtt, 1888, olaj, vászon, 65x50,5 cm, Van Gogh Múzeum, Amszterdam. (Különösen jó kontrasztot alkot ez Vécsei Rita Andrea üdítő bevezetőjével, melyben Yonderboi-t idézi.) A 168. oldalon Lanczkor Gábortól betűz sorról sorra egy Caravaggio-hommage-t. Majd Tandori versein időz órákat, mígnem eljut Kőrizs Imréhez a 146. és 147. oldalpáron.

A vers szinte egy az egyben egy Index-cikk vagy valami más hírportálról származó ismeretterjesztő anyag átirata – az olvasó különben nagyon szereti ezt a költői gyakorlatot, de nem kritikátlanul. A forrásszöveg a Vantablackről, a legeslegfeketébb anyagról számol be, melynek alapvető tulajdonságai a versben is olvashatók. Hogy hogy jön ide a Michelangelo-sztori a hószoborral, azt egyelőre nem tudja, talán a fekete-fehér ellentét, a kontúrok elolvadása? Kérdésekkel telve többször újraolvassa a További vetületeket, miközben egyfolytában barátja szavai járnak a fejében, aki maga is a kötetben szereplő költő, mi több, korábban már ő is kiszúrta az anyagot mint lehetséges verstémát azzal a hírrel párosítva, ami Anish Kapoorhoz, a grand art nagymesteréhez köti a Vantablacket. Kapoor állítólag képzőművészeti területen már „le is védette” az anyagot, kizárólag ő használhatja. „Ez most olyan, mintha levédetném az asszonáncot?” – kérdezte is anno barátjától, a kortárs képzőművészeti fókuszú olvasótól, aki különben már látott ilyen munkát Kapoortól Velencében, a Palazzo Fortunyban a Proportio című kiállításon. Rosszul is lett annak rendje és módja szerint, amolyan instant katarzisként élte meg a Vantablack hatását. Valószínűleg éppen többszörös érintettsége miatt nem tudta abbahagyni a vers újra- és újraolvasását, ezek után pedig nem csoda, ha pont ezzel a művel lett a legkritikusabb. Értékítélete szerint ez a vers éppen addig jó, amíg kb. az Indexcikk- rész tart: „Ezenkívül még a képzőművészetben is felhasználható,”, szerinte innentől már erőltetett – pláne ez az „Ezenkívül” – és a mottót is kicserélné vagy kivenné. Utánanéz a szövegváltozatoknak: a Jelenkorban jelent meg a vers 2015 novemberében, mint sejtette, még egy másik verzióban, de amit keres, itt sem találja, sajnos ami a végét illeti, az sem jobb. Ő ott fejezné be, a képzőművészeti vonatkozást pedig nehéz szívvel, de kihúzná. „hogy a legsötétebb felülethez képest keressék a fényt” – a Vantablacket képzőművészeti környezetben egyszerűen látni kell ahhoz, hogy elérje ennek a verssornak a szintjét, írni róla talán nem is érdemes ilyen direkt módon – vonja le a konklúziót a kortárs képzőművészeti fókuszú olvasó és továbblapoz. 

Szép versek 2016.
Szerkesztette: Szegő János. Magvető Könyvkiadó, 2016, 348 oldal

További vetületek

1494. január 20-án nagy hó esett Firenzében; Piero di Lorenzo de’
Medici az udvarába hívatta Michelangelót, hogy hószobrot készítsen,
amely aztán a nap első melegére elolvadt.
 
Nanocsövekből hozták létre a világ legfeketébb anyagát,
amely a fénynek mindössze 0,035 százalékát nem nyeli el.
Vagyis az anyag annyira sötét, hogy ránézni sem könnyű:
egyszerűen nem verődik vissza róla elegendő fény.
 
Az emberi szem nem is a szokásos módon érzékeli,
mert ez a fekete inkább semminek látszik, mint valaminek.
Az anyagot egy gyűrött alumíniumfólián
tenyésztették, amelynek a közepe olyan lett, mintha csak lyukas lenne.
 
Az látszik, hogy eltűnnek a fólia gyűrődései,
de a fekete nem kisimítja őket, hanem csak
nem jut vissza elég fény a szembe ahhoz,
hogy a domborulatok érzékelhetőek legyenek.
 
A színek tudományával foglalkozó szakértők szerint
a korábbi feketék ugyanúgy a fény által keltett színek voltak,
mint mondjuk a pirosak, a kékek vagy bármely másik,
de ez a fekete már nem szín, hanem a fény hiánya.
 
Az anyag ugyanis úgy működik, hogy a fény behatol a hajnál
ezerszer vékonyabb csövek szövetébe, ott foglyul esik,
és vissza már mindössze három és fél század százaléka jut.
A feketének a távcsövek kalibrálásában lehet szerepe,
 
mert a leghalványabb galaxisok megfigyelése
során fontos, hogy a legsötétebb felülethez képest keressék a fényt,
ezért az érzékelőket a legfeketébb célponton kell beállítani.
Ezenkívül még a képzőművészetben is felhasználható,
 
mert egy ilyen fekete anyaggal bevont szobornak
egyetlen részletét sem lehetne észlelni, csak a kontúrjait:
a szobrot tehát nem lehetne térbeli alkotásnak látni,
hiszen nem lenne más, mint önmaga metszeteinek összessége,
saját maga megszámlálhatatlan síkbeli vetületének
végtelen számú árnyképe.