Kurátor és Kora – Az Enigma című folyóirat két számáról

P. Szűcs Julianna

Mérlegelő portré a római iskola spiritus rectoráról, Gerevich Tiborról. Mérlegen a hedonista agglegény, a Horthy-korszak modernségének megteremtője, a magyar művészettörténet legnagyobb hatalmú kegyelmes ura. Szabadsághiány és tetterő, szaktudás és könyörtelen víziók. Hatalom és művészet.

Szabadság nélkül
„És milyen kár, milyen végtelen kár, hogy a tudós, okos, művelt, csillogó Gerevich professzor úr egyet nem szeretett a fiatalokban, miközben saját tekintélyét úgy szerette és mi is csodáltuk lényének sok-sok gazdag változatát – nem szerette az őszinteséget és a szabadságot, a lélek és a vélemény villogó szabadságát.” Aki visszaemlékezéseiben már a háború után mindezt elmondta, az a történész-polihisztor-publicista Gogolák Lajos volt. S ugyancsak ő volt, aki a Magyar Nemzet hasábjain kifordult szemekkel – persze pár évvel korábban – valósággal beleomlott példaképe „nagy szent fenekébe”, s aki hol nyilas pártszolgálatosként, hol zsidómentő ellenállóként, hol III/3-as ügynökként, de leginkább és egészen bizonyosan szerencsétlen lúzerként tanúskodott egy korszakról, a korszak főszereplőiről és egy művészeti vonulatról.

Full 002516

Gerevich Tibor III. Béla udvaroncai között Aba-Novák Vilmos párizsi világkiállításra készült pannóján


Ha az Enigma című folyóirat a római iskolának, illetve Gerevich Tibornak szentelt 59. és 60. számában más szenzáció nem lenne olvasható, már akkor is érdemes kézbe venni a periodikát. Úgy látszik, a Gogolák-dossziéban rejlő energia kifogyhatatlan, pedig a Holmi című folyóirat jó évtizeddel ezelőtt már sikerrel válogatott a kuncogást és csámcsogást, de hányingert és undort is kiváltó lapok között. Amúgy meg ez a jellemtorz(ó) tényleg csak egyik, de nem egyetlen tartozéka annak a Nagy Salátának, amit nekünk, az Enigma-konyhához hozzászokott rendszeres fogyasztóknak Markója Csilla és csapata föltálalt.

Vannak ebben az egytálételben zamatos, friss tanulmány-levelek (mindenekelőtt Molnos Pétertől, továbbá a főszerkesztő asszonytól magától). Akadnak benne nagy lakomák ízes maradványmorzsái (főként Kerny Terézia kutatásainak tehetséges melléktermékére és Bardoly István filológiailag érett darabjaira gondolok). De a lényeg mégiscsak a dresszingen múlt: azon a habarékon, amely végül is a szilárd tartozékokat összerántotta. Az új forrásokról lenne tehát szó, arról az alaposan megkutatott tényanyagról, amely a harmincas évek kultúrájáról való gondolkodáshoz nem is keveset hozzáadott.

Levéltárak mélyén

Ismeretes, hogy az Országos Levéltár római iskolára vonatkozó aktái, továbbá a Római Magyar Akadémia irattára egyrészt megsemmisült, másrészt szétszóródott. A maradék források föllelése önmagában is invenciózus tett és a legeslegújabbkori régészet győzelmének számít. Hiába, a magyar viszonyok már csak ilyenek.

Full 002517

Gerevich Tibor, Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár


Gyors összegzés: Aba-Novák hagyatéki levelezése, a Ráday Levéltár C-208 és 209-es fondjai, a Székesfehérvári Püspöki és Székeskáptalani Levéltár személyi iratai, a Magyar Nemzeti Galéria Adattárának idevágó lapjai, a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának Kézirattárában és a Magyar Nemzeti Múzeum Központi adattárában föllelhető források, az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárának, Levelestárának idevágó tételei, a korabeli sajtó eddig csak kutatók számára elérhető cikkeinek újraközlése, nem utolsósorban pedig az a művészettörténészi network, amelyet Markója és Bardoly – helyzetéből is adódóan – pompásan használt. Ezek önmagukban is virtuóz teljesítmények. A szakma ugyanis tele van eddig lejegyzetlen személyes emlékekkel, adomákkal, urban legendekkel, legfőbb ideje volt tehát, hogy valaki összegyűjtse a pletykákat is.

Hogy tartott-e orgiát Gerevich a Palazzo Falconieri lakosztályának fürdőszobájában? Hogy Genthon tényleg „nyomás alatt” szakított volna zsidó származású szerelmével? Hogy Kmetty valóban betartott-e az Aba-Novák-művek restaurálását megakadályozandó? Engem speciel érdekelnek a zaftos részletek is. S ha engem, a témában valamicskét járatos olvasót is elbájolnak a sztorik és rágalmak, a följelentések és hódolatteljes nyelvcsapások dokumentumai, úgy a kevésbé beavatottak számára e szerkesztésmód nyilvánvalóan fogyasztóbarát gesztusnak számít.

Hozzásegítenek egy máig tanulságos személyiség és egy napjainkig kísértő művészetpolitika pontosabb megértéséhez. S bármennyire is szörnyeteg áruló volt Gogolák, de mégis jól foglalta össze (utólag persze mindig könnyű) a jelenség spiritus rectorának, a máramarosi születésű, hedonista agglegényi életet élő, óriási extenzív tudásra szert tevő, rátermetten karrierista, hatalomcentrikusan joviális, németellenesen fasiszta beállítottságú, katolikusan nacionalista kegyelmes úr portréját. Ha nincs Gerevich, nincs római iskola. Ha nincs római iskola, nincs a Horthy-korszaknak modernista reprezentációja. Ha nincs modernista reprezentáció, nincs érvényes jobboldali kultúra a két világháború közötti Magyarországon.

Más kérdés, hogy milyen minőségűnek látjuk ma ezt a mesterségesen létrehozott, nagy pénzügyi hátszéllel működtetett, infrastruktúrájában gondosan eltervezett vállalkozást. Nem kétséges: a huszadik századi kanonizált művészettörténeti narratíva kevéssé volt kegyes e jelenséghez. Akkor is igaznak látszik ez a minősítés, ha bizonyos interpretációk Gerevichet mintegy „tehermentesítik” a feladat súlya alól, ha az „iskola” tényét tapintatosan elhallgatják és minden erővel a művészeti főszereplőre, Aba-Novák Vilmosra koncentrálnak. (Nyomelemeiben az Enigma is él ezzel a hagyománnyal, de erről lejjebb.)

Hiába imponáló a kilencven éve halmozódó ellentábor a neobarokk konzervativizmust képviselő Kőszegi Lászlótól az ultrakonzervatív „német vonalat” vivő Hekler Antalon át az ősavantgárd-kritikát megfogalmazó Kállai Ernőn keresztül a greshamistán fanyalgó Bernáth Aurél írásait érintve egészen a mába érő tegnapok Perneczky Gézájának nagyszerű elemzéseiig, a valóságos erőviszonyok ismeretében sajnos valamennyi ellenvéleménynek le kell konyulnia. Mint Markója Csilla helyesen állapította meg összegző tanulmányában: „A legnagyobb akciórádiusszal a valaha volt magyar művészettörténészek közül kétségkívül Gerevich Tibor rendelkezett.”

Full 002518

Gerevich Tibor (a hátoldali feljegyzés szerint 1950 körül) Kákay Szabó György felvétele, Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár


S szabadsághiány ide, őszinteség-elvonás oda, tekintélyelvűség ide, kiszolgáltatottság oda, ő volt az, akinek volt víziója a művészetről (elég lehangoló), a víziót operacionalizálni tudta (könyörtelenül), az elért eredményeket népszerűsíteni volt képes (egyszemélyes papagájkommandóként) és a pozíció megtartásához igénybe tudta venni a neobarokk magyar társadalomból adódó valamennyi aktort (a gátlásokon főúri nonsalansszal túllépve).

Mérleget vonni

Képzeljünk el egy óriási mérleget, amely a gerevichi életmű modelljét hivatott bemutatni. A mérleg egyik serpenyőjébe kerülhetne a mi Galeottónk (azaz Tiberiónk Kerny Teréz szellemes ötlete nyomán) ezerszer megcáfolt „tudományos koncepciója”, tehát az a nemzetkarakterológiai szempontból tárgyalt magyar művészettörténet, amelyből ki van lúgozva valamennyi germán hagyomány, minimalizálva van a francia fuvallat, fölnagyítódik a lengyel inspiráció, legfőképpen pedig mindent kiszorít a parttalanná tágított italofília.

Az elméleti pakk mellé helyeződhetne a kortárs művészeti preferenciacsomag, tehát az a tekintélyelvű ízlésvilág, „a római iskolaügy”, amely nem tud mit kezdeni a polgári műfajokkal, a burzsoá vevőkörrel, a l’art pour l’art esztétikával és a progresszió halvány rózsaszíntől lángvörösig terjedő méretes tradíciójával, viszont előnyben részesíti a kora keresztény monumentalizmust, a reneszánszot imitáló tematizmust, valamint a fasiszta Novecento krisztianizált vonulatát. Végtére pedig ebbe a tányérba rakható a „Professore” művészetszervezői gyakorlata is.

Tehát az az autoriter istállómesteri magatartás, amelyből logikusan következik, hogy a ménes jószágai közül valójában csak a híven engedelmeskedők érdemelhetik ki a „gazda” dédelgetését. (Ezt sínylette például a korán elbitangolt Szőnyi István, de a sarokba húzódó Patkó Károly is.) Vagy az a „fajtanemesítő” furor, amely a ménesből eleve kiszorítja a pedigréjük szerint hibásnak tartott egyedeket. (Így járt például a protestáns hitű Istókovits Kálmán és a kevés lojalitást mutató, „túlságosan proli” Mikus Sándor.) Bizony a föntebb soroltak súlyos tehertételek. Visszatetszőek, ellenszenvesek – le merem írni, pedig a szó ma nagyon nem divatos – reakciósak.

De lássuk a mérleg másik serpenyőjét! (Mostanában mintha erre fordítódna több figyelem, hála a Szörényi László Festschriftben (1) közölt Ujváry Gábor-tanulmánynak és az Enigma szerkesztésében közölt Szakács Béla Zsolt-esszének. (2)) Gerevich ebben az interpretációban az az eredményekben gazdag (alap)kutató, aki már pályakezdő korában datálja és attribuálja a krakkói Czartoryski Képtár gyűjteményének sok darabját (pl. a Hermelines Leonardót).

Aki a trianoni sokktól béna Magyarországon izzó hazaszeretetről és páratlan leleményről tanúságot téve szinte egymaga „intézi el” az Ipolyi-gyűjtemény hazakerülését Romániából, továbbá a Keresztény Múzeum megszervezését. Aki az esztergomi ásatások fölgyorsításával új lendületet ad a hazai medievisztikának. Aki villámgyors politikai érzéktől vezérelve átlátja a bethleni és klebelsbergi kultúrpolitika igazi tartalmát, azaz ráhajt Rómára és sajátos profilt dolgoz ki a Collegium Hungaricum ösztöndíjrendszere számára.

Aki a stipendiumot élvezőkkel belakatja a magyar és olasz ideiglenes nyilvánosság valamennyi fontos fórumát (valamint sorsukat intézi, teljesítményüket megírja vagy megíratja, megbízásaik ügyében eljár). Sikert sikerre halmoz. Tettei nyomán tomusok születnek, tanszékek alakulnak, templomok emelkednek, díjak adományozódnak. Melyik serpenyő tartalma a fontosabb?

Az ember ma, az intézményesült tehetségtelenség, a kisszerű tolakodás és a fásult közöny kultúrájának korában hajlamos azt mondani: bizony a második tányér súlya a meggyőzőbb. Gerevichnek megdatott, hogy a magyar művészet elé perspektívát állítson, még ha hamisat is. Hogy az összefüggéseket beleállítsa egy Nagy Történetbe, még ha az össze is dőlt időközben. „A legnagyobb csapás, ami egy népet érhet – mondta valahol Weöres Sándor –, ha egyoldalú irányítással az ítélőképességét tönkreteszik.” Még hozzátenném, ennél csak az a csapás nagyobb, ha az egyoldalú irányítás híján van a minőség-érzékenység legelemibb szabályának.

Mi lett volna nélküle? Szörnyű neobarokk, még szörnyűbb műcsarnoki piktúra, még annál is szörnyűbb turánizmus. (Akadt mindenből így is, de csak mint háttérbe tolt alternatívák.) A magyar progresszió Gerevichtől függetlenül is emigrációba kényszerült, a finom polgári festészet Gerevichtől függetlenül is legföljebb néhány asztaltársaságra volt elegendő, a „balos” újítók Gerevichtől függetlenül is pincében, padláson, éhhalál szélén, deportálás előtt és földalatti szervezetekben dekkolva próbálták megúszni a majdnem megúszhatatlant. Gerevich legalább leckét adott a hatalmasságoknak, egyháziaknak, államiaknak, hogy a gyöngyösbokrétán innen és az újfeudális paszományokon túl, a Kárpátoktól délnyugatra még a hatalmat is másképpen süvegelik. Ők legalább ismerik Giottót, Pierót, Donatellót, el is lesnek tőlük egy-két fordulatot, de leginkább a történelmi tradíció általános kultúráját lesik el, ha már a művészet nyitottsága az adott korszakban meg nem adatott.

A végrehajtó tehetség

Már-már belenyugodtam a nekünk rendelt sorsba és a Nagy Művészetszervező, egy igazi proto-Aczél György értékeinek elismerésébe, amikor az 59. Enigma számban figyelmes lettem egy kitűnő tanulmányra, ami a professzor és kedvence, a római iskola caposcuolája viszonyát elemzi. A kép új színnel gazdagodott, a professzor igazi tehetsége ekkor szikrázott föl számomra igazán. „E tanulmány arra vállalkozik – írta bevezetőjében Molnos Péter –, hogy a művész hagyatékában, illetve a közgyűjteményekben található levelekből szemelvényeket közölve rámutasson, miként munkálkodott Aba-Novák Gerevich ideáinak megvalósításán, s hogyan próbálta – a kortárs művészek világában jártasabbként – gyengéden vagy erősebben, alkalomadtán a zsarolás eszközét is igénybe véve terelgetni mentorát.”

Full 002519

Gerevich Tibor, Budapest, 1934 Győri&Boros felvétele, Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár


Sosem fogjuk immár kibogozni, hogy az avantgárd-ellenességet és a monumenalizmust, az állami szerepvállalás szükségességét és a dekadens Nyugat alkonyát, a kísérletező művészet divatja vesztését és a tematikus művészet új hajnalát melyikük mondta ki először. Saját jegyzeteim szerint mindketten kimondták. Szinte egymás szájából vették ki a szót, egymás nyilatkozatait a másikkal is aláírathatták volna. Nem is ez az érdekes. A figyelemre méltó az, hogy Gerevich tudta azt, amit csak a legnagyobb „szabadsághiányos” művészetpolitikusok tudtak.

Ha nincs közelükben egy „végrehajtó tehetség”, kárba vész az összes igyekezet. Ha a folyamat nem interaktív, úgy az elképzelés puszta papírmunka marad. Lehet, hogy a kurátor nem szerette a Gogolák által számon kért „őszinteséget és szabadságot”, de gyanítom, hogy a lábánál guggoló kisebbfajta zseni-jelöltek sem nagyon igényelték e privilégiumokat. Aki hierarchiában gondolkodik és mindennél erősebben hisz a kvalitás felsőbbrendűségre jogosító hatalmában, azaz szíve legmélyén hisz a tehetség-fasizmusban, annak úgyis mindegy, hogy a világ és benne a művészet merrefelé megy.

Full 002520

Gerevich Tibor 1930 körül (ismeretlen fényképész) Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár



Jegyzetek:
(1) „Nem sűlyed az emberiség!”... Album amicorum Szörényi László LX. születésnapjára. Főszerkesztő: Jankovics József. Felelős szerkesztő: Császtvay Tünde. Szerkesztők: Csörsz Rumen István és Szabó G. Zoltán. MTA Irodalomtudományi Intézet, Budapest, 2007
(2) Szakács Béla Zsolt: Gerevich Tibor. In: Enigma no. 47–49. Emberek, és nem frakkok – A magyar művészettörténet-írás nagy alakjairól.

Full 002519
Full 002520