A meghamisítások igen gyakori, viszonylag könnyen felfedhető, mégis csupán elvétve nyilvánosságra kerülő formája az, amikor az eredeti művön utólag olyan változtatásokat hajtanak végre, melyektől a tulajdonosok a mű értékének növekedését remélik. E folyamat során a festmények „zavaró" motívumait eltüntetik, vagy - ellenkezőleg - értéknövelő részletekkel bővítik az autentikus kompozíciót. Mindkét módszerre gazdagon idézhetők frappáns, sok esetben kifejezetten ötletes és mulatságos példák. Természetesen ilyenkor sem szabad szem előtt téveszteni, hogy ezek az átfestések sokszor pótolhatatlan műalkotásokat rongálnak meg s maradandó károkat okozhatnak.

 

Számos példa citálható az utólag manipulált műalkotások azon típusára, mikor a képek egy-egy - piaci szempontból - kellemetlen, árcsökkentő részletét „kell" eltüntetni vagy átdolgozni. E sajátos cenzúrát igen gyakran szenvedik el a 19. és 20. század fordulóján született keleti témájú művek. Ekkoriban ugyanis az orientalizáló életképek sok esetben extrém, borzongató, a mai néző számára esetenként a gusztustalanság határát súroló témákkal, motívumokkal társultak. Tornai Gyula például számos kompozíciójában ábrázolt eksztatikus keleti táncosokat, eltorzult arcú sámánokat, kezükben, szájukban a rituálé eszközeiként használt szétszaggatott, vértől csöpögő húscafatokkal. Ilyen jellegű festmények értékesítése előtt, az eladóban szinte „természetes" igényként merül fel e motívumok eltakarása. Nem egyszer szó szerint ez valósul meg: a szerző már találkozott olyan képpel, amikor lazán lengedező kendő ráfestésével tüntették el e „zavaró" részletet.

 

  

 

Az ehhez hasonló utólagos, „profitorientált" átalakításokra hosszan sorolhatók példák: vallásos tárgyú csendéleti elemek, keresztek, szentképek, kegyszobrok tűnnek el e sajátos cenzúra következtében, de arra is volt már példa, hogy az üres bölcső előtt zokogó, gyermekét gyászoló anya arcáról hirtelen eltűntek a könnyek, s a kisded is visszakerült apró ágyába. Számos esetben alakult át - csupán néhány attribútum eltávolításával - a kis Jézust kezében tartó Szűz Mária ábrázolása profán, intim hangulatot árasztó, s a műpiacon jóval nagyobb érdeklődésre számot tartó „anya gyermekével"-kompozícióvá.

 

Természetesen azok is feltalálják magukat, akik nem egyes zavaró elemek eltávolításától, hanem éppen bizonyos értéknövelő motívumok felfestésétől, a kompozíció utólagos bővítésétől várják képük értékének növekedését. A példatár itt is szinte kimeríthetetlen: a 19. századi, gyenge kvalitású férfiarcképekre pajesz és sábeszdekli kerül, a biedermeier portrék gyermekeinek kezében pedig színes játékok jelennek meg, kielégítve a leendő vásárlók kényes igényeit. Hasonló megfontolásból tűnnek föl hirtelen napernyős kisasszonyok, az addig kietlen, sivár réteken, s bújnak elő vadászok egyhangú téli erdők fái közül.

 

Az elsőként bemutatott képen a kacsákat csupán a hálátlan, késői utókor, s nem az alkotó fantáziája álmodta a hűs lapulevelek közé. A szerző még e szárnyasok nélkül láthatta ezt az igen jó kvalitású, friss szemléletű természeti tanulmányt, de későbbi tulajdonosa, az ismételt eladás előtt, jobbnak látta kicsit „feldobni" az eredeti kompozíciót.

 

Az eddig említett átalakítások során a festmények felületén végeztek változtatásokat, melyek után sokszor árulkodó nyomok maradtak. Az értékcsökkentő részleteket utólagos átfestéssel, mechanikus vagy vegyi úton történő eltávolítással és a kép csonkolásával tüntetik el. E manipulációk leleplezésében a festmény felületének tüzetes vizsgálata mellett sok esetben eredményre vezethet az UV lámpa használata, de a kompozíció egyensúlyának felbomlása is árulkodó jelként utalhat az önkényes átalakításra.

 

A hamisítványok következő, rendkívül veszélyes és nagy körültekintést igénylő vállfája a régi másolatok utólagos manipulálásán alapul. Ezekben az esetekben sokszor kiváló képességű festők, általában tanulóéveik során, a művészeti képzés keretei között készített másolatait alakítják át úgy, hogy azok alkalmasak legyenek a mai vásárlók megtévesztésére. A kópiák készítését szigorú regulák szabályozzák, melyek rögzítik többek között, hogy a mű jelzésében szerepelnie kell a lemásolt festmény alkotójának és a másolat készítőjének neve, sőt az eredeti kép méretét sem szabad pontosan átvenni. A meghamisítást végzők a korabeli másolatról eltávolítják a teljes jelzést, vagy csupán az eredeti festmény alkotójának szignóját tartják meg és a kópizálásra utaló szavakat lemossák, illetve lekaparják a kép felületéről.

 

 

Szinte külön kategóriát képeznek Balló Ede korabeli másolatai. A virtuóz technikájú festő a reneszánsz és a barokk klasszikusai mellett magyar alkotók műveiről is előszeretettel készített kópiákat. Nemegyszer tűntek fel ezek a festmények utólagos szignóval, vagy a kereten egy apró, de annál hatásosabb réztáblával, melyre gondos kezek az eredeti mű alkotójának nevét vésték. A szerző egy alkalommal részese lehetett egy ilyen manipuláció lelepleződésének. Munkácsy egyik tanulmányának másolatáról volt szó, melyet utólagos szignóval, a kereten pedig réztáblácskával ékítettek fel. A hamisítást - a mű megfestéséből kétségtelenül hiányzó nyersesség, erőt sugárzó darabosság mellett - végül a vakrámán halványan olvasható, s az átalakítást végző „utókor" figyelmét elkerülő korabeli felirat, „Balló Ede" neve árult el.

 

A legtöbb másolathoz közismert, általában ma is jelentős közgyűjteményekben kiállított főművek szolgáltak mintául, így a vizuális memória sokszor segíthet a leleplezésükben. Ezt az esetet illusztrálja a következő alkotás, mely Fényes Adolf egyik legfontosabb festménye, a Mákoskalács után készült. Nehezebb a helyzet olyan képeknél, ahol a mintaadó mű csupán saját korában volt annyira népszerű, hogy jó minőségű, másolásra alkalmas reprodukción sokszorosítsák. A műcsarnoki zsánerfestészet egykor oly divatos termékeiről igen sok korabeli, megtévesztő kópia készült azok alapján a nagyméretű nyomatok alapján, melyeket a század elején a Könyves Kálmán Műkiadó Rt. hozott forgalomba. Szerencsére fennmaradtak a társaság vaskos mintakatalógusai, melynek alapos ismerete segít a másolásra alkalmat és okot adó képek kiszűrésében. Általában az említett cég reprodukciói alapján készültek az ismert Benczúr- és Munkácsy-képek kópiái, de Margittay Tihamér, Skuteczky Döme és több kortársuk nevezetes kompozícióit is ezek a nagyméretű nyomatok tették népszerűvé a másolók körében. Mivel színhelyes kópia megfestése - az eredeti mű távollétében - csak a színes reprodukciók megjelenésével vált lehetővé, sokat segíthet a korabeli irodalom képanyagának részletes ismerete. Nem véletlen például, hogy Márffy Ödön talán leggyakrabban hamisított, másolt kompozíciója éppen az a csendélet, melyet jó minőségű színes illusztráción közölt a festő művészetét bemutató, 1928-ban megjelent album.

 

Rendkívül fontos azonban megemlíteni, hogy számos alkotó egy-egy sikeres, vagy csupán számára nagyon kedves művét életében több alkalommal is megfestette, s a különböző változatok között sokszor sem formai téren, sem a kvalitás tekintetében nem találunk jelentős különbséget. Ezek - a szaknyelvben ismétlésnek vagy replikának nevezett - alkotások gyakorlatilag egyenértékűek az első példánnyal. Erre az esetre számos példa idézhető: az utóbbi idők aukciós anyagából elég csupán Hollósy Simon, Csók István vagy Vörös Géza alkotásaira utalni. Előfordul azonban az is, hogy egy korabeli, idegen kéztől származó másolatot próbálnak meg utólag replikaként értékesíteni.

 

Számos példát találunk arra, hogy a másolat már eredetileg is megtévesztési céllal készült. Egy cikk, mely 1938 szeptemberében a Magyar Rendőr című szaklapban jelent meg, részletesen feltárja ennek a hamisítási módszernek egyik alapvető típusát. Ezek szerint a műkereskedő egy jó nevű festőtől vagy műgyűjtőtől egy eredeti képet vásárol, illetve bizományba elkér, s ezt fiatal művészekkel öt-hat példányban lemásoltatja. Ezek után még igazoló írást is szerez az eredeti kép alkotójától, s azt a másolatok eladásánál használja fel. Nem véletlen, hogy a cikket Aba-Novák Vilmos egyik képe, és az arról készült - a fekete-fehér reprodukción zavarba ejtően megtévesztő - másolat illusztrálja. Aba-Novák a harmincas évek egyik legelismertebb magyar festője volt, képeit itthon és külföldön egyaránt vásárolták. Jellegzetes stílusával, témaválasztásával szinte kihívta maga ellen a sorsot. Cikksorozatom következő részében korabeli Aba-Novák hamisítványokat mutatok be, múzeumok és aukciók nevezetes darabjait. Ízelítőként álljon itt egy jellegzetes példány a szerző saját gyűjteményéből.