Kahnweiler csendestársa – tanmese gyűjtőknek

Topor Tünde

A Szépművészeti Múzeum január 27-ig nyitvatartó kiállítása mintha tanulmányi anyag lenne mindazok számára, akik az izmusok történetét szeretnék áttekinteni, de nem a főművek között lapozva, könyvből, hanem álldogálva, élőben nézegetve kubista, szürrealista, konstruktivista festményeket, szobrokat, grafikákat. Nem a közönségnek már ismerős, emblematikus műveket (valószínűleg azt is nehéz lehetett eldönteni, mi hirdesse a kiállítást, mert még a Klee-k között is kevés a Hundertwasser plakát mellé kitehető, csalogató darab), hanem olyasmiket, amik valaha egy lakás falain lógtak – és az archív fotók alapján láthatjuk, hogy ez a lakás nem volt hivalkodó, sőt. Egy svájci rövidáru-kereskedőé volt, Hermann Rupfé, aki ugyan évente kétszer ellátogatott Párizsba, és minden évben kényelmes panziókban, később szanatóriumokban üdült a feleségével, de mindenfajta nagyzolás távol állt tőle, és minden vásárlását szigorú üzleti megfontolások alapján ejtette meg, mondjuk már 1907-től kezdve. Az persze furcsa, hogy rögtön fauve és kubista képek kerültek hozzá, szinte mind már keletkezése évében.

 

Georges Braque: Gyümölcsöstál klarinéttel, 1920

Aki kicsit is jártas a gyűjtéstörténetben, az már Svájcnál felkapja a fejét, nem mintha ott nem lennének hatalmas és megkerülhetetlen magángyűjtemények, de a korai avantgárd támogatói jellemzően nem a konszolidált polgári középosztály képviselői közül kerültek ki, mint azt elolvashatjuk Orosz Márton: A láthatatlan gyűjtemény. Avantgárd műgyűjtés Magyarországon és Közép-Kelet-Európában című katalógusbeli alapvető tanulmányában. A katalógus egyébként, amit a kiállítás kurátora, Geskó Judit szerkesztett, pontos képet rajzol a gyűjtőről; a gyűjtemény kialakulásának aprólékos eseménytörténetét is megtaláljuk benne, és persze meglesz a magyarázat is: hogyan került mondjuk egy 1908-as Picasso már 1908-ban Bernbe.

Hermann Rupf ugyanis annak a Daniel-Henry Kahnweilernek volt fiatalkori jó barátja, akit a 20. század egyik igazán meghatározó műkereskedője-, műértőjeként tart számon a művészettörténet. Frankfurtban ismerték meg egymást, ahol ugyanabban a bankban voltak levelezők, és innen már együtt mentek Párizsba, ahol Kahnweiler 1907-ben galériát nyitott. Rupf 1905-ben beszállt sógora rövidáru-kereskedésébe Bernben, de barátságuk nem szakadt meg: Kahnweiler első vásárlója is ő volt – még Gertrude és Leo Stein előtt. 1910-ben 10000 frank erejéig csendestárs is lesz a rue Vignonon működő galériában, amelynek művészei közé tartozik ekkor már Picasso, Derain, Vlaminck. Az első világháború alatt Bernben, Rupféknál „vendégeskedik“ a német állampolgárként Franciaországból kitoloncolt Kahnweiler, akitől ekkor 900 művet, mint ellenséges német tulajdont el is koboz, majd kényszerárverez a francia állam. A háború után Rupf házat vesz Párizsban, amit Kahnweiler bérel tőle – és mindig képpel fizet. Persze nem konfliktusmentes a viszonyuk, a gyűjtő-galériás kapcsolat örökké visszatérő toposzai vannak azokban a levélrészletekben, amelyeket a katalógusban Susanne Friedli tanulmánya idéz. Például, amikor Rupf el akarja adni egyik Derain-képét, a következőket olvashatja Kahnweilertől: „Szóval eladtuk a Derainedet. Nem valami remekül: a vásárló úgy tárgyalt, mint aki megvadult – mint mindenki manapság Németországban, és Gustav (Kahnweiler testvére) sem keresett az üzleten. (…) De hát rettenetesen nehezen eladható kép volt. (…) Az a helyzet, hogy ez a kép valahogy senkinek sem tetszett: Neked sem, hisz nem akartad megtartani.“

Vagy amikor a gazdasági válság miatt Kahnweiler nem tudta a galériájához tartozó művészeket rendszeres összegekkel támogatni, Rupfhoz fordul André Masson műveket ajánlva neki megvételre, Rupf így ír:
„Jelenleg nem tudok semmit venni. A következő időkben olyan szűkös anyagi keretek között leszek, hogy moccanni sem tudok, és tavasz előtt nem várok

Pablo Picasso: Férfifej, 1908

javulást. Másfelől a Masson-kép megint olyan őrült nagy lenne, hogy nem tudnánk hol elhelyezni.(…)Annyi képünk van, hogy nem tudjuk mindet felakasztani, ha pedig fiókba kerülnek – ezt látom a grafikák esetében –, az ember rájuk se néz.“

Amikor Rupf a ház béreként inkább készpénzt szeretne látni, ez a válasz érkezik: „ Jól tudod, hogy a képeket a lehetőségek szerint olcsón számítom meg Neked, ezért végül többet érnek majd, mint a pénz, így a házba fektetett tőke egyszer megtérül.“

 

Rupf válasza: „Meg kell értened, hogy szívesen látnék készpénzt lakbér gyanánt, hisz bármely más háztulajdonosnak fizetned kellett volna a válság éveiben is, én viszont hosszú ideig nem terheltelek ezzel. A megvásárolt képeket valóban olcsóbban adtad, de gyakran nem voltál tisztában az árakkal, mert azért a két Gris-ért (…), amelyeket nem Tőled vettem, jelentősen kevesebbet fizettem, mint amilyen összegekért Te ajánlottál Gris-t.“

De van amikor Kahnweiler Rupfnak panaszkodik André Massonra, aki váratlanul átszerződött egy másik galériához: „Meggyőződésem ugyanis, hogy Masson soha többet az életében nem nem fog semmi jót festeni (…) hogy is lehetne valakiből azok után, hogy erkölcsileg ennyire mélyre süllyed, és valamicske pénzért ilyet tesz, még nagy művész. (…) De mondanék neked valamit, ami még bolondabbul hangzik: a galériát nemcsak képkereskedésnek tartom, hanem egyfajta misztikus közösségnek is. Aki ebből kizárja magát, egyszersmind a valóságból zárja ki.“ Egy másik levélben pedig ezt írja: „Sohasem fogom elhinni, hogy egy nagy művész a szó valódi értelmében erkölcstelen lehet (…) Éppolyan jól tudod, mint én, hogy – és erre a legtalálóbb bizonyíték DERAIN – az alantas érzékek, a rossz környezet, a nagy jólétet megcélzó életmód tönkreteszi a művészi képességeket. Épp elég képe van Nálad ahhoz, hogy bizonyítsa: nem tévedtünk, amikor annak idején szerettük. És abban is egyetértünk – és rajtunk kívül mindenki, aki ismeri és szereti a festészetet –, hogy amit ma csinál, az egyszerűen SZAR.“

1937-ben Kahnweiler francia állampolgár lesz, testvére Gustav pedig már 1933-ban elhagyja Németországot, Rupf segítségével helyezve el galériája (a Galerie Flechtheim) anyagának egy részét Svájcban. Ekkor már nem a nemzeti hovatartozás okoz problémát, hanem zsidó származása, és ami eddig kettejük között témaként soha fel sem merült, most vitatéma lesz. Kahnweiler így ír: „Visszatérve a zsidókérdésre, meggyőződésem, hogy korábban Te is azt gondoltad amit én, nevezetesen, hogy zsidókérdés nem létezik. (…) Tulajdonképpen sohasem tudtam, hogy zsidó vagyok, és most is csak azért tudom, mert a családomnak el kellett hagynia Németországot.“ Egy másik levélben: „Természetesen tudom, hogy nem vagy antiszemita – ellenkezőleg filoszemita vagy. Ezzel pedig elismered egy zsidó nép létét, amit ki is mondasz. Én azonban nem. Persze egykor volt egy zsidó nép.“ Rupf igyekszik pontosítani: „Ami az utolsó leveledet illeti, teljesen azonos véleményen vagyunk, azzal az eltéréssel, hogy szerintem amíg bekövetkezik az, amit helyesnek tartasz, tehát a zsidóság beolvadásáig más népekbe, legalább 500 évnek kell eltelnie. 2000 évig tartották magukat, nem keveredtek, és ahol keveredtek is, ott is átüt. (…) De még zsidók ezrei fognak az antiszemitizmustól szenvedni, amíg bekövetkezik (ti. az asszimiláció).“

És hogy kettejük kapcsolata tulajdonképpen milyen rendkívüli volt, és Rupf milyen közegben tartotta évtizedekig ezt a barátságot, arra illusztráció a következő képeslap-szöveg, amit egy másik fiatalkori ismerősétől kapott: „Bernben „en grand sociétée“ estélyt rendeztek a tiszteletemre, ahol mindannyian farsangi maskaráknak hatottunk. Barátod a zsidó K Antik, mint „védnök“, akit menekültként annak idején olyan sokáig pénzeltél – a feleséged nagy bosszúságára –, és aki fizetség helyett egyik képet küldte Neked a másik után. Egy idő múltán tele volt a padlás Klee-vel. – A feleségem a Tiéddel együtt volt boltos lány, és teázás közben derült ki, hogyan került tulajdonképpen akaratod ellenére olyan sok kép a padlásodra. (…) Hamarosan meglátogatlak, de kérve kérlek, ne ajándékozz nekem Klee-t! – A maszkabálról remek képeket csináltam, majd elhozom őket a múzeumnak! Kutyuskáddal együtt szívélyesen üdvözöl régi, feledhetetlen fiatalkori barátod.“

Artmagazin 2007/6.45-47. o.