De kezdjük az értelmezést az elejétől. Komoróczky olyan művészek generációjához tartozik, akik karrierjüket a kilencvenes évek elején kezdték, akkor amikor a nyugati világban a kultúra mibenléte alapvetően átértelmeződött. Nem ok nélküli volt a posztmodern jelző ebben az időszakban: a korábban irányzatokhoz kötődő művészeti színtér már nem tudott új elméletek mentén rendeződni, művészek és szakértők együtt ismerték fel, a 20. század már mindent kipróbált. Talajtalanság jellemezte az ezredvéget, amelyben az alkotók a „mindent szabad" élményével új felfogásmódot teremtettek. Itt az utalás nem másolást vagy plágiumot, sokkal inkább építőkockát jelentett a műalkotások megteremtésében, ahol az előképek mint korunk forrásai és jelenlévő részei kerültek a munkák felületére. Tarthatjuk ezt a módszert számvetésnek is. Előkerült mindaz, ami nekünk, a nyugati világ lakosainak az elmúlt évszázadokban fontos volt, hogy a jelenkor művészetében új jelentőséget kapjon.

 

Komoróczky képeinek is részlete lehet mindaz, ami előttünk született és jött létre, s ami múltja révén önálló jelentéssel bír. Természetesen a tömérdek szimbólumból és jelből neki is válogatnia kell, amikor saját érdeklődését határozza meg ebben a kavalkádban. Olyan részletek iránt érdeklődik folyamatosan, amelyek leginkább a városi szubkultúrát és magas kultúrát járják körül. Olyan rajzokat és tárgyakat tekint forrásának, amelyek viselkedésmódok és devianciák, lázadások és elnyomások, indulatok és lángolások leírói és kifejezői.

 

 

Az olvasó most felteheti a jogos kérdést, vajon miért kell művészeinknek alantas példákkal élniük amikor magas művészet teremtését kezdeményezik, miért kell világunkból mindenféle borzalmakat kiragadniuk, ha emelkedett tartalmak közvetítését tűzik ki maguk elé?

 

A kortárs művészet gondolatmenetét a képiségen kívül alapvetően a filozófia és a mindennapi tapasztalat határozza meg. Ez utóbbi azért jelentős, mert lehetővé teszi, hogy egy műalkotás naprakész legyen abban az értelemben, hogy olyan jeleket mutat nézőjének, melyek korunkhoz kötöttsége nyilvánvaló. Folyamatos kérdésünk, mitől kortárs, azaz jelen idejű a művészet, hogyan lesz megkülönböztethető akár egy elmúlt évtized alkotásaitól. Az egyik legkézenfekvőbb válasz, hogy a műalkotás a művész és a néző közös élményét megteremtő mindennapok átértelmezésén alapszik. Ennek pedig nyilvánvaló képi eszköze, ha a napi vizuális ingerek kerülnek át a kép felületére.

 

Komoróczky Tamás számára is a napi lét az alapélmény. Fontos, pontosabban jelképes számára minden apróság, így a zene, amelyet hallgat, a lemezborítók stílusa, a falfirkák, amelyek mellett elhalad, a neonfeliratok villódzása, vagy a korunktól elválaszthatatlan narkotikumok ingereket összemosó és újraértelmező világa. Mint művész, mindezt összekeverve és átértelmezve jeleníti meg, hogy olyan műtípust hozzon létre, amelyre méltán mondható: kortünet.

 

 

De nem akarom megkerülni a legtöbbet feltett kérdésre a választ. Mi köze mindennek az esztétikumhoz vagy a művészethez idealisztikusán sokszor kapcsolt széphez?

 

A mai művészet kifejezéstárának - Komoróczky esetében is - alapja a sokrétűség. Ebben a szépség csak egy tényező a sok közül. Abban pedig a művészek legtöbbször egyetértenek, hogy

világunk összetettségének érzékeltetéséhez nem elég egy kategória kidomborítása, sokkal több jellegzetesség egyidejű hangsúlyozása kell. A mai mű tehát sokszor azért ellentmondásos, hogy magán viselje mindennapjaink dualizmusát és többnézőpontúságát is.

 

Komoróczky Tamás munkássága szinte mindennek illusztrációja is lehet. Sokszínűsége nemcsak a kevert képelemek sokaságában, hanem az általa használt médiumok változatosságában is tetten érhető. A fotó, a print, a kamera, a számítógép, mind részei eszköztárának, hogy segítségükkel hozhassa létre korunk vizuális és szellemi montázsátmegelevenítő alkotásait.

 

Írásom apropóját a művész ACB galériában megrendezett ROB című kiállítása adja. A kiállítás egy néhány éve megkezdett portrésorozat folytatása, amelyben Komoróczky által kiválasztott személyiségeket ismerhetünk meg a tőle megszokott összetett eszközrendszer révén. Most is egy videoportré körül zajlik a tárlat, a lakásbelsőkből jól ismert, rendszertelen módon elhelyezett képek többsége is a több mint tízperces film kiragadott pillanatait mutatja, míg más installációs elemek-szöveggel ellátott régi autókarosszéria-darabok - a film környezetét, egy német roncstelep hangulatát idézik.

 

 

A tárlat tényleg ROB-ról szól. A videón hősként mozog az általa behatárolt autóroncsvilágban, ahol különböző akciók (car-fuck, rap, dance stb.) sorát hajtja végre, a személyiségéhez mért vidám, improvizatív előadásmódban. A képanyag egységekre tagolt, több fejezetből áll. Ezek épp a tevékenységekre irányítják a figyelmet, fokról fokra közelebb emelve minket egy személyiség látomásszerű megismeréséhez.

 

Az álomszerűség is kiemelhető jellegzetessége Komoróczky művészetének. Az események nála nem törvényszerű egymásutánban következnek, hanem egy képzettársítási útvonalon, amely a nézőben is látomások, hallucinációk és álmok emlékét idézi.

 

Korábbi videói, számítógépes printjei és főként a képelemeiből összeállított tapétái olyan környezetet teremtenek, amelyben a néző egy világképpel azonosul. Ebből a konstrukcióból kiolvashatunk mindent, ami a művészt érdekli: a popkultúra, a techno, a civilizáltság és a civilizálatlanság, az erőszak és a megbékélés, a klasszikus szimbólumok és korunk új jelképei, a kortárs design és az igénytelenség, a rap és a rock, a punk és a szimfónia, a pixelben rejlő kreativitás és a fotográfiában rejlő leképezés, azaz minden, ami magában hordja korunk ellentmondásait.

 

Hogy az olvasó e sokaságban ne a káoszt vélje felfedezni, fontosnak tartom egy olyan alapszimbólum megnevezését, amely e művek meghatározój a lehet: ez pedig a digitalitás.

 

A számítógép és az azzal végzett bárminemű manipuláció egyszerre erény és átok, tapasztaljuk ezt mindannyian. A komputer segítségével létrehozott kép, legyen az montázs vagy animáció, a teremtett valóságról szól. Egyszerre jeleníti meg a virtualitást, a valóság elképzelt lehetőségeit, és járul hozzá világunk pontosabb, realistább feltérképezéséhez. Az analógia ellentéteként a számítógépes alkotás akarva-akaratlanul is manipulálttá, feltételezhetően átalakítottá teszi környezetünket és felfogásmódunkat. Érdekes megfigyelni, hogyan ötvöződik világában a szubkultúra és a tudomány, a hackerek útkeresése és az akadémiák felfedezése, hogyan kérdőjeleződik meg benne minden eddigi tapasztalat az írásbeliségről és az adatok rögzítéséről. A számítógép magában hordozza könyvtáraink eltűnésének vízióját, ugyanakkor lehetővé teszi az információ szabad áramlását is, ezért egy korszakváltás jelképes eszköze.

 

Komoróczky számára azonban e gép is egy szerkezet csupán, amelynek művészeti alkalmazása szimbolikusságának következetes hangsúlyozásával jár. Ezért a művész képi motívumai, átalakított mintái feltételezik a manipuláció lehetőségét, mert művészetében minden összeolvad: a motívumok egymásba érnek és rétegekké válnak, átalakulnak és továbbépülnek, hogy egy nagyobb egység részeivé váljanak.

 

A ROB című kiállítás egy állomás ebben a folyamatban. Egy klasszikus műfaj, az emberrajz átértelmezését és aktualizálását tapasztalhatjuk a kiállításon, melynek során a néző a modellről kapott információkat felhasználva léphet tovább jelenünk megismerése és elemzése felé. ROB mankó tehát, amelyen keresztül felismerjük, hol is állunk, kik is vagyunk és hová is tartunk tulajdonképpen.