"Shopping is an art..."

Rövid úti beszámoló a londoni Frieze Art Fair kapcsán

Perenyei Mónika

Idén negyedszer rendezték meg a londoni Frieze Art Fairt. Én is felkerekedtem hát, hogy megnézzem az október 12-15-ig látható vásárt. A Regent's Parkban felállított sátorban megvalósuló „kipakolást" azonban nem azzal a céllal hozták létre szervezői, hogy ott pusztán nézegessünk — persze ezt gyanítjuk már egy ideje —, hanem azért, hogy vásároljunk. Lehetőleg gyorsan, nem dilemmázgatva. Ezért nem árt, ha már határozott elképzeléssel érkezünk, hiszen nagy valószínűséggel úgyis megkapjuk, amit keresünk, legfeljebb nem pont ugyanazt, de hát ennyi flexibilitás kell a jó közérzethez. És hogy tényleg ne raboljon el túl sok időt életünkből ez az akció, arról a vásár rendezői gondoskodnak is. Ha ide belépünk, hamar haza akarunk majd menekülni vágyaink tárgyával, otthonunkban úgyis lesz időnk élvezni jótékony hatásait.
 

 
De megpróbálom félretenni a kelet-európaiságomból és hivatásomból fakadó low-budget életvitelem determinálta, de leginkább a mi kultúrkörünkben kissé idegenül ható angolszász pragmatizmus generálta pikírt hangulatom, és koncentráljunk a tényekre.
 
A vásár mind a galériák standjait, mind a látogatók számát tekintve rendkívül zsúfolt. Egy-egy sarkon befordulva a kulisszák mögötti, a tisztaság fenntartását szolgáló kellékek is a spektákulum részeivé válnak, délutánra már használhatatlanok a roppant elegáns, provizórikus mosdók (napi 18 fontért!), levegőzni pedig a sátor melletti kis gyepes területen lehet, ahonnan a beltéri légkondicionálásról és a vízről gondoskodó géppark látványát is élvezhetjük. Pedig muszáj ide kijönni szünetet tartani, főleg ha nem vásárolunk (kínos), hanem szakmai érdeklődők vagyunk, mert ez a közeg szinte kiprésel magából. Csak semmi lődörgés, ez itt nem a művészeti katarzisba torkolló promenád! De ne legyünk ennyire szigorúak, a nyomasztó érzést enyhítheti a vásárt övező Regent's Parkban felállított szoborpark. Továbbá ha a gyakorlatiassága folytán ridegnek tűnő, a műtárgypiac pörgetését célzó installálás mögé tekintünk, akkor az átgondolt szervezés, az értő szakmai munka, vagyis a professzionalizmus tartópilléreit láthatjuk, ami mindamellett, hogy biztonságérzetet ad, még felszabadító hatású is lehet. Csak tudjuk magunkat elhelyezni ebben a jól kiépített, működő struktúrában, feltéve, ha akarjuk. Bár idealizmus lenne megkerülhetőnek tartani. 
 
YAN PEI MING olaj/vászon festményei a milánói Galleria Massimo de Carlo standján
 
Mik is ezek a pillérek? A Frieze Art Fairre már 2003-ban, debütálására létrejött egy alapítvány, a Frieze Art Fair Special Aquisitions Fund, ami konkrétan 150 000 fontot jelent londoni gyűjtők adományaiból. Ezt minden évben a Tate Modern költheti el a vásáron gyűjteménye gyarapítására; az új szerzeményekről természetesen tájékozódni lehet az alapítvány erre hivatott referensétől! A vásáron releváns szakmai kérdések köré szerveződő beszélgetéseknek lehetünk hallgatói, bekapcsolódhatunk a képzőművészeti mozgóképes munkák vetítésére kialakított Artists Film szekció programjába, a múzeumpedagógia működését a családdal érkezők részére írt gyermekmunkafüzet demonstrálja, és létezik a Cartier Award, amely a szigetországon kívül élő, öt éven belül végzett képzőművészek számára teremt megmutatkozási fórumot pályázat útján. No és a Frieze magazin múltja és jelene, amelyben Európa vezető művészeti magazinjaként tételezi magát. Mindebből látható, hogy a fiatal vásár már kezdetektől fogva biztos alapokon áll, az utánpótlást mind szakmai, mind vásárlói részről biztosítani kívánja, s a vásárlókedv fokozásának következtében úgy tűnik, válogathat a jelentkező galériák között, akik számára a vásár „sex appeal"-je a szervezés által is gerjesztett erős piac, az aktív közönség. 
 
ALICIA FRAMIS szófa-koporsója a spanyol Galeria Helga de Alvear standján
 
Természetesen szakmai összegzést nem adhatok a vásárról, szinte lehetetlen áttekinteni, s mint említettem, ez nem kiállítás, nem is akar az lenni, és főleg nem akar annak látszani. Ami egy szakmai látogató számára mégis vonzóvá teszi — az elmaradhatatlan efemer jelenségek mellett is —, az a „befutott művészek" sok esetben még katalógusban sem reprodukált, ezért még nem láthatott új munkáinak megismerése vagy a kvalitásos műveikkel való újratalálkozás. A labirintusként ható white box-sorok közül is virítanak a Cindy Sherman, Pipilotti Rist, Thomas Struth, Jeff Wall, Thomas Demand, Nobuyoshi Araki, Hiroshi Sugimoto, Sam Taylor-Wood, Katharina Fritsch, Jenny Holzer, John Baldessari, Mark Wallinger és Philip Parreno munkái, a festészet létezéséről többek közt Garry Hume, Chantal Joffe, Julian Opie, Alex Katz és Robert Ryman biztosítanak. Örvendetes volt a számunkra a budapesti Knoll Galériából is ismerhető Kai Kaljo fotósorozatát látni a londoni Reynolds Gallery standján, de főleg Csörgő Attila nevével találkozni a ljubljanai Podnar Galérián keresztül. Informatív és tanulságos a részt vevő galériáknak az arculatukban megnyilvánuló különböző szellemi alapállása a Frieze blazírtan őszinte hitvallásának és célkitűzésének keretén belül. A londoni White Cube, fájdalmasan túllőve a célon, a standján ideiglenes műtermet prezentált a Chapman fivéreknek, ahol ők 4500 fontért megfestették az adott megrendelő portréját kissé horrorisztikusan karikírozva. 
 
NOBUYOSHI ARAKI diapozitív alapú munkája
 
Mindezt a látogatók bámészkodására, sajnos. Ezzel ellentétben, a New Yorkban és Párizsban látogatható Marian Goodman Gallery, a londoni és kölni „fiókkal" is bíró Monika Sprüth Gallery, a berlini Eigen+Art, a párizsi Yvon Lambert, valamint a New York-i Luhring Gallery Joel Sternfeld fotográfiáival kitűntek nagyvonalú rendezésükkel és elegáns megjelenésükkel. A legtöbb galéria betagozódott a Frieze profiljába, kis helyen, zsúfoltan tálalva művészeik termését, aminek nyilvánvalóan financiális okai is vannak, ám én továbbra is azt gondolom, hogy a „kevesebb több" szabályának betartása, a műtárgyakat illető méltányosabb installálás nem gátolná az eladás hatékonyságát. Mindent egybevetve a vásár kimondottan puritán és őszinte, a glamour szele meg sem érinti, bár a „sztár-vevők" vernisszázson való felvonulásának nem voltam tanúja. A Frieze Art Fair „csak" egy a Londonban szimultán zajló, a fogyasztással és befektetéssel összefüggő sok esemény közül, hirdetéseikkel még csak nem is találkoztam. 
 
RYAN MCGINLEY: Untitled, chromgenic colour print, Team Gallery
 
Egyszerűen mintha nem is lenne rá szükség, működik e nélkül is. Ugyanakkor feltűnően sok munka reflektált a képzőművészet egyik vezérfonalára, magára az elmúlásra, lépten-nyomon vanitas-ábrázolásokba ütközhettünk. A haláltudat és az erotika összefonódását felölelő melankólia — nem idegen az angolszászoktól — és a nélkülözhetetlen pragmatizmus keveredésének bizarrba hajló hangulata lengte be a vásárt. Ha már vásárolunk és befektetünk, költsünk olyanra, ami önreflexióra serkent! — fogalmaztam meg magamban, talán kicsit naivan. Miután az „ars moriandi" felszólító erejű hitvallását leszűrtem, hagytam, hogy kipréseljen magából a művészeti színtér e töltőállomása, és éltem ki nem mondott, de annál inkább sugallt üzenetével: ez itt az anyagi betöltés helyszíne, művészeti élményért, kérjük, fáradjanak át a színtér kiállításrendezésre specializálódott helyszíneire, garantáltan lesz élményben részük, ők is profik! És mentem is. És tényleg nem kellett csalódnom. A Tate Modernben megrendezett Fischli és Weiss alkotópáros Flowers & Questions című retrospektív kiállításán rekreálhattam tekintetemet és balzsamoztathattam lelkemet. Katartikus volt, jólesett. Hátha még Carsten Höller óriási, a Tate Modern három emeletét átfogó spirális csúszdáját is kipróbálhattam volna! Next time, nyugtattam meg magam, legközelebb úgyis megint valami elementárisán jó vár itt rám. Siettem a Charing Crossra, hogy elérjem a vonatom, felugrottam egy piros, emeletes buszra, amiről leszállva az a következő reklámfeliratot vitte magával: „Shopping is an art, no wonder that Bloomsberry does it best". Végül is, a vásárlásból „faragjanak művészetet", akiknek egyéb tartalom híján szükségük van e hívószó töltetére. Ahol a művészet az értékrendben méltó helyet foglal el, mint Angliában, ott meg lehet tenni, hogy a művészeti vásár az vásár legyen. Se több,se kevesebb.