A művészet sugárúti palotái

Révész Emese

Kevesen tudják, hogy a budapesti Képzőművészeti Egyetem hallgatói két különálló, később összenyitott, az elmúlt évtizedek során rendkívül változatos funciókat betöltő épületben tanulnak. Régi Műcsarnok, Mintarajztanoda, Plasticon, a Kalifa Tündérkertje, Nagy Endre Kabaré, avagy egy hely szelleme.
 
 

Mintarajziskola homlokzata, fénynyomat – MKE Könyvtár (1878–1879-es évkönyv melléklete)
 
Málladozó Lotz-freskók, szmogtól fekete falak. Rosszmájú pletykák szerint az Andrássy úton portyázó turisták olykor a Régi Műcsarnok borongós épületét gondolják a Terror Házának. Itt semmi sem egészen az, aminek látszik: helycserék és funkcióváltások zavarják össze az utókori szemlélőt. Az egykori, megmosolyogtató nevű Mintarajziskola időközben tekintélyes egyetemmé nőtte ki magát, a Műcsarnok pedig, ahogy a Zeneakadémia is, méltóbb palotákba költözött. Pedig egykor az Andrássy út három szomszédos épülete a maga korában újszerű és korszerű módon koncentrálta egy helyre a művészképzés, valamint a kortárs művészet színtereit. Mindehhez kellett persze a felsőbb akarat, ami megvolt, hiszen a kiegyezés után felálló magyar kormányzat a kultúrát stratégiai ágazatnak tekintette, kulturális ügyeit pedig Eötvös József, majd Trefort Ágoston személyében olyan személyiségek irányították, akik már ezt megelőzően is a magyar kultúra meghatározó alakítói voltak. Eötvös íróként, Trefort az első pesti Műegylet alapító-elnökeként szerzett nevet, mielőtt hivatásos kultúrpolitikusokká lettek.
 
Lotz-falkép a díszfolyosón
 
   Támogatásuknak köszönhetően a képzőművészeti és zenei élet központjai a főváros ütőerévé váló Sugárúton épültek fel.1 A főváros reprezentatív főútjának első szakaszán kapott helyet az Operaház, az Oktogont követő második szakaszán, a mai Andrássy út 67–71. alatti tömbben pedig a Mintarajztanoda (későbbi Képzőművészeti Főiskola), a Műcsarnok és a Zeneakadémia impozáns épülete. Az utóbbi három, neoreneszánsz palota példás gyorsasággal, 1875 és 1879 között került tető alá, ami egységes megjelenésüket is megmagyarázza. A három épület közül ma kettő a Magyar Képzőművészeti Egyetemnek ad otthont. A magyar felsőfokú művészképzés 1871-ben alapított iskolája kezdetben a Király utca közelében, a Rumbach utca egyik magánházában bérelt ideiglenesen helyiségeket. A hallgatói szám gyors növekedésével a bérház hamarosan szűknek bizonyult, így a kultusztárca 1874 nyarán megvásárolt egy jó fekvésű saroktelket a Sugárúton. Trefort Ágoston kultuszminiszter nyílt pályázat nélkül az iskola tanári karát kérte fel a jövendő épület terveinek kidolgozására. A tanári kar a huszonéves, stuttgarti származású Rauscher Lajost bízta meg a munkával, aki folytatott ugyan építészeti tanulmányokat Németországban, komolyabb gyakorlati tapasztalata azonban nem volt. Korábban Lechner Lajos várostervező mérnök vezetése alatt részt vett ugyan a főváros szabályozási terveinek kidolgozásában, de ez minden. A Mintarajziskolába sem az építészeti, hanem az „ékítményes”, azaz a dekoratív, iparművészeti rajz oktatására kérték fel. Az építészettel az iskola tervei után fel is hagyott, valódi tehetségét később az ornamentika és a grafika területén bontakoztatta ki.2 Vázlatai alapján a technikai építészeti tervezés és a kivitelezés felügyelete már nem rá, hanem Kolbenheyer Ferencre hárult. Utóbbi neve az idők folyamán teljesen feledésbe merült, pedig Gábor Eszter kutatásaiból tudjuk, hogy az egykorú építési iratokban még mindenütt ő szerepelt felelős építészként.3 Kolbenheyer komoly építészeti tapasztalatokkal rendelkezett, számos fővárosi középületet tervezett, köztük a Markó utcai főgimnázium impozáns épületét is.
   Az iskola rajztermeinek, műtermeinek elrendezését a tanárok közösen határozták meg, hiszen ezek elhelyezését praktikus szempontok alakították. A földszintre kerültek a szobrászok mintázó műtermei, mert ott könnyebben lehetett nagyobb súlyokat is mozgatni, az igazgatói irodák vigyázó tekintetének sugarában helyezték el a női hallgatók műtermeit; az első emeleten kapott helyet a szobormásolatok másolására szolgáló „antik-terem”, mellette (a haladóbbaknak fenntartott) élő modell rajzolására berendezett „akt-terem”; a művészhallgatók által legkevésbé kedvelt látszattani, geometriai, valamint építészeti és ékítményes rajzoktatás a legfelső, második emeleten zajlott.Az iskola arculatát, esztétikai programját a legteljesebben a homlokzat díszítése fejezte ki. A historizmusban egy történeti stílus választása mindig szimbolikus gesztus volt: az eltérő színű vakolatokba vésett, homlokzatot díszítő sgrafitto-technika jellemzően az itáliai reneszánszhoz kötődött. Az iskola épülete, ahogy a szomszédos két ház is, itáliai reneszánsz stílusban épült, ezzel is visszautalva a művészetek egykor volt virágzásának idejére és helyére. Az antikvitás mellett ez volt az a formakincs, amely a művészképzés legfőbb kánonját jelentette. „Ékítményes rajz” címen az ornamensek tervezése is szerves része volt az oktatásnak (Rauscher éppen e tárgy tanára volt). A századvég korántsem kezelte kiüresedett, unalmas díszítményként az ornamentikát, inkább egy-egy korstílus, nemzeti karakter legtisztább hordozójának tekintette.5 Mivel Mátyás király egykori udvari művészetének emlékei jórészt elpusztultak, a felvidéki építészetben fennmaradt sgrafitto-díszítmények, mint a magyar reneszánsz kivételes emlékei, a nemzeti formakincs őrzőinek számítottak. „A magyarság életében és ízlésében e stílus virágzása korában volt a legtöbb nemzeti tartalom” – állapította meg Divald Kornél 1904-ben.6 A Mintarajziskola homlokzatán a különféle művészeti ágakat képviselő díszítmények között a reneszánsz művészet nagyjainak Székely Bertalan által tervezett arcképei idézik fel a művészképzés kanonikus életműveit.(Pár évvel később Rauscher és Székely újabb sgrafittos épületdíszítésre kaptak megbízást. A Kodály köröndön álló MÁV Nyugdíjintézet bérházának reneszánsz ornamensei és táncoló nőalakjai mai napig is e különleges technika alkalmazásának legszebb példái.8)
   A Képzőművészeti Főiskola története szorosan összefonódott az akkori Műcsarnok szomszédos épületével, amelynek immár több mint fél évszázad óta szintén lakója. Az iskola mai látogatója azon a bejáraton lép be, amely egykor a Műcsarnok nézőit fogadta, és a Barcsay Terem kiállításainak nézői az egykori Műcsarnok pompásan díszített termein haladnak át. A reneszánsz palota az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat megrendelésére, évi rendszerességgel megrendezett kiállításainak befogadására épült. Az impozáns épület homlokzatán ma is díszes felirat hirdeti: „Épült MDCCCLXXVII az Országos Képzőművészeti Társulat Műcsarnoka Közadakozásból.” Építési költségeit valóban jórészt magánemberek teremtették elő, köztük volt a királyi pár, Rudolf trónörökös, báró Sina Simon és gróf Esterházy Pál. A művészek saját műveiket ajánlották fel jótékony célú árverésre, ahol többek között Benczúr Gyula, Lotz Károly, Munkácsy Mihály, Székely Bertalan és Zichy Mihály képeit vásárolhatták meg az ügy pártolói. Az új palota építésére pályázatot hirdettek, amit Adolf Lang, egy huszonéves, prágai születésű, bécsi tanultságú építész nyert meg.9 Terve sikeresen oldotta meg azt a problémát, hogy miként lehet egy szűk telekre elhelyezni tágas kiállítótereket igénylő kiállítási épületet: a földszintet az alagsorba süllyesztette, így növelve meg a maradék két szint belmagasságát. A végeredmény egy reprezentatív megjelenésű, arányos és elegáns palota lett (mintája a veronai Palazzo Bevilacqua volt). A kortárs magyar művészet első otthonának belső terei méltó díszítést kaptak. Az előcsarnok háromhajós boltozatára maga az építész tervezett gazdagon áradó ornamentális díszítményeket. A belső dekorációban a kor legkiválóbb mesterei vettek részt, az ornamentális festést Scholtz Róbert (róla lásd kétrészes cikkünket az Artmagazin 2012/1–2-es számában. A szerk.), a színes üvegablakok kivitelezését Róth Zsigmond végezte, a díszlépcső öntöttvas kapuzata Jungfer Gyula műhelyében készült. A ház szellemi programját azonban legteljesebben Lotz Károly falképei fejezték ki. Lotz ekkor a hazai monumentális falképfestészet legjobb művelője volt, olyan jeles munkák álltak mögötte, mint a Magyar Nemzeti Múzeum vagy a Markó utcai gimnázium nem sokkal korábban befejezett falfestményei. A Műcsarnok emeletre vezető lépcsősorának mennyezetére mindazon művészeti ágakat megfestette, amelyek szolgálatára az épület hivatott volt. A lunettákba a Rajz, a Rézmetszet, a Műtörténet, az Iparművészet, a Szobrászat, a Festészet és az Építészet klasszikus szépségű nőalakjai kerültek. (E falképek állapota ma, a folyamatos beázás miatt kétségbeejtő. Restaurálásuk sürgető.) A díszfolyosó mennyezeti nyolcszögletű mezőiben pedig az akadémikus művészet esztétikájának alapfogalmai öltöttek alakot. A művészi munka kiindulópontja eszerint a szárnyaló Képzelet, ezt kell az alkotónak ötvöznie a Valósággal és a Szépséggel, a mű pedig a köztük létrejövő Összhang eredményeként születik meg. Ezek az elvont fogalmak Lotz kompozícióin a következőképpen jelenítődnek meg: a pompeji vörös háttér előtt ülő csábos nőalakok közül a Valóság tükörben szemléli magát, a Szépség Vénusz almáját tartja kezében, míg az Összhang lantját pengeti.
   A ma is megcsodálható építészeti összkép akkor vált teljessé, amikor 1879-ben, a sorban harmadikként a Zeneakadémia (ma Régi Zeneakadémia) épülete is elkészült. A szintúgy Adolf Lang tervezte neoreneszánsz homlokzat stílusában igazodott a Mintarajziskola szigorúbb, reneszánsz tömbjéhez. A Zeneakadémia pár évvel korábban, 1875-ben kezdte meg működését. Az új épületet a Képzőművészeti Társulat eredetileg bérháznak építtette, hogy bérbeadásával fedezze tetemes kölcsöneinek törlesztését. A kultusztárca ismét nagyvonalú gesztust gyakorolt, amikor az épületet a Társulattól kibérelte a felsőfokú zeneoktatás számára. A legfelső emeleten Liszt Ferenc magánlakosztálya kapott helyet (ma Liszt Ferenc Emlékmúzeum). Ezzel teljessé vált a korban egyedülálló kulturális épületegyüttes, amely három művészeti ág (képző-, ipar- és zeneművészet) képzését egyesítette az egységes kivitelű, neoreneszánsz palotasorban.
   A reprezentatív díszítés azonban aligha feledtette, hogy a Műcsarnok terei kezdettől fogva szűknek és kiállítási célra alkalmatlannak bizonyultak. Az alagsort és a földszint egy részét eleve az iparművészeti gyűjtemény kiállításai töltötték be. A felső szint hét kiállítási terme egyre kevésbé volt alkalmas az évről évre rohamos ütemben gyarapodó műtárgyak befogadására. Idővel a rendezők már kénytelenek voltak négy sorba akasztani a rendes évi tárlat festményeit. A mind nagyobb méretű szobrok pedig egy idő után kiszorultak a földszinti fogadócsarnokba, sőt arra is volt példa, hogy a bejárat előtt állították fel a legnagyobb méretű alkotásokat. Így mindkét kényszerűen összezsúfolt intézmény fellélegezve hagyta el az épületet 1896-ban, amikor a Hősök terén felépült az új Műcsarnok, a Nagykörút mellett pedig az Iparművészeti Múzeum.
 
Papp Henrik: OMKT téli kiállítása a Régi Műcsarnokban | OSZK Kisnyomtatványtár
 
   Alig húsz évig tartott tehát a Műcsarnok fényes időszaka, ezt követően a helykeresés keserves évei következtek. Lotz falképeinek éteri szépségű nőalakjai pedig aligha gondolták, hogy rövidesen háremhölgyekkel és dizőzökkel kell megosztaniuk a művészet magasztos csarnokait. Az Ezredéves Kiállítás egyik legnépszerűbb látványossága volt ugyanis a Régi Műcsarnokban megnyílt Plasticon kiállítás. A mintegy másfél száz élethű viaszfigura térben és időben megannyi bizarr érdekességet keltett életre: ott volt Chang, a kínai óriás, Blaha Lujza, Apponyi Albert miniszterelnök és Munkácsy Mihály élethű mása. Ám a legnagyobb szenzáció „a Kalifa tündérkertje” volt, egy „négyszázszoros sokszorosító tükörteremben”.10 1907-től az alagsori termek is a népszórakoztatás szolgálatába álltak, az egykori múzeumi és hivatali tereket színházzá alakították és itt nyitotta meg kapuit Nagy Endre „Modern Színpad Kabaréja”. A századforduló legszínvonalasabb kabaréjának belső tereit Márkus Géza, pannóit Márk Lajos tervezte. „Az utcán finom magánfogatok, az előcsarnokban libériás inasok várakoztak gazdáikra. A társalgóban nagyszerű vacsorára volt megterítve. Francia ételek, borok, tarka coctailek, amelyek keverékében valóságos tudomány volt eligazodni. […] És mindennek tetejébe azok a finoman surranó pincérek, azok az öblös karosszékek, az ernyős lámpáknak tompa, vörhenyes világítása” – idézte fel később a hely hangulatát Nagy Endre.11
 
Tündérkert a Plasticon-ban, 1900 körül, plakát | OSZK Kisnyomtatványtár
 
Modern Színpad Kabaré, 1912, plakát | OSZK Színháztörténeti Tár
 
   1897 telén ugyan a Régi Műcsarnokban nyílt meg a nagybányai művészek első közös tárlata, ám az épületben hosszú időn át csak alkalmilag rendeztek képzőművészeti kiállításokat. Régi renoméját a két világháború közt egy időre azonban visszanyerhette, mikor 1928 és 1935 közötttermeiben kapott helyet a Szépművészeti Múzeum modern magyar művészetet bemutató tárlata, az Új Magyar Képtár Petrovics Elek által rendezett kiállítása.12 „Nemcsak európaivá, hanem magyarrá is tette múzeumunkat. Olyan remek történetét állította benne össze a magyar képzőművészetnek, amely minden írásnál ékesebben hirdeti festészetünk és szobrászatunk kíválóságát” – méltatta a tárlatot Farkas Zoltán a Nyugatban.13 Ezzel a kivételes kultúrával és tudással összeállított nagyszabású kiállítással búcsúzott első Műcsarnokunk régi hivatásától – hogy azt egy éppoly nemes, másik feladat szolgálatába állítsa. 1949-ben két felső szintjét birtokba vette a folytonos helyhiánnyal küszködő Képzőművészeti Főiskola, az alagsor színházi tereiben pedig megnyílt az Állami Bábszínház. Így került vissza a Régi Műcsarnok ismét az élő művészet vérkeringésébe. Méltóbb teret aligha kaphatna a hazai felsőfokú művészképzés legnagyobb múltú intézménye. A három épület együttese egy olyan kor gondolkodását őrzi, amely számára a kultúra támogatása nemcsak tetszetős frázis volt, amely tetteivel a gyakorlatban is a korszerű nemzeti kultúra megteremtésén fáradozott. Eötvös József szavaival: „Én részemről egyszer-mindenkorra kimondom, hogy a magyar nemzet jövőjét tisztán kultúra-kérdésnek tartom, ennélfogva a nevelési ügyet, a közoktatási ügyet a nemzet legfontosabb ügyének tekintem; mindent mit ez ügy előmozdítására tehetek, úgy tekintek, mint legfontosabb teendőt, melyet elmulasztva, a nemzetnek jövőjét kockáztatom.”14
 
A suszter cipője
A Magyar Képzőművészeti Egyetem két épületében található jelentős murális művek közül több is nagyon rossz állapotban van.
  A 71-es szám alatti épület sgraffitós homlokzata megszenvedte a második világháborút és az 56-os forradalmat is. A 60-as évekbeli restauráláskor teljesen újraalkották a második emelet sgraffitóit és az első emeleten az ablakok közötti felületeket. A legutóbbi, általam vezetett restaurálás során az előző csoport által készített kiegészítéseket el kellett távolítani, és egyes eredeti, tizenkilencedik századi részeket is le kellett választani. A restaurálás 1997-ben fejeződött be. Egy évre rá hatalmas beázás rongálta meg az első emelet jobb oldali negyedén megmaradt eredeti sgraffitó jelentős részét, így sürgősséggel ezt is le kellett választani. A falazat kiszárítása után, azaz egy év múlva rekonstruáltuk.
   A homlokzat a restaurálás óta eltelt negyed évszázadot jól bírta. Egy kisebb beázás miatt újabb károsodást figyelhetünk meg a második emelet bal oldalán, amit az ereszcsatorna repedezése okozott. A csatornát már kijavították, a károsodott felület rendbe hozása még várat magára. A 69-es szám alatti épület értékes díszítőfestései és Lotz freskói közül több is veszélyeztetett. A fő baj itt is a beázás.
   A díszítőfestésekből már egyre kevesebb az eredeti, a festések színezésére és részletmegoldásaira a háború utáni „visszafogott színezés” és vastag fedőfestés jellemző. A hagyományos technikákat alkalmazó eklektikus díszítőfestők eljárásai jelentősen különböztek ettől, a színeik élénkebbek, transzparensebbek és vibrálóbbak voltak. A rajzuk is elegánsabb volt, az ornamentikákon belüli figurális elemeket többnyire művészek festették. Ezekből a festésekből mára alig maradt valami, mert ezeket eddig általában újrafestették. Helyenként még felfedezhetők az úgynevezett stuccolustro technikával készült márványozások. Ez a technika mára kiveszett, az ilyen márványozások többségét a felújítások során elpusztították vagy átfestették.
   Eltérő a rektori folyosón és a rektori lépcsőházban található Lotz-freskók sorsa. A rektori folyosó festményeit a dokumentációk szerint 1956–57-ben restaurálták, ezek szintén a beázások miatt károsodtak. A festmények vizsgálatából kiderült, hogy műgyanta fixatívval vonták be őket és a kiegészítéseket is műanyag festékekkel végezték. Mivel a beázások okait nem sikerült megszüntetni, a képek pusztulása is felgyorsult. A hatvanas években alkalmazott műgyanták határozottan rontanak a helyzeten.
   A rektori lépcsőház egyik oldala szintén folyamatosan ázik, ennek következtében két Lotz-freskót már le is kellett választani. A Műipar címűt 1989-ben vették le, majd sztirolhab lemezre ültetve vissza is helyezték a lunettába. Később a tőle jobbra lévő Építészet freskót is levették, ami most nagyon méltatlan helyen hányódik. A tőle jobbra lévő Szobrászat freskó állapota is veszélyeztetett.
   Az oktatási intézmények jelenlegi helyzetében aligha várható, hogy a műalkotások helyrehozhatatlan pusztulását leállíthassuk. A leválasztások, bár megmenthetjük velük a freskókat a végső pusztulástól, maguk is tovább károsítják azokat. A műgyanta hordozók nem olyan tartósak, mint a fal, rajtuk a festmények gyorsabban romlanak.
 
Bóna István festő-restaurátor
 
A Szobrászat freskó és környezete a jelenlegi állapotban
 
Lotz Építészet című freskója a leválasztás előtt
 
A rektori lépcső mennyezete jelen állapotában. A bal szélen látható lunetta Műipar című freskóját korábban leválasztották és műanyag hordozóra ragasztva került vissza eredeti helyére. A tőle jobbra lévő freskót is levették, ez a falazat állapota miatt még nem került vissza a helyére. A jobb szélen látható Szobrászat freskó állapota is veszélyeztetett
 
• • •
1 A Sugárút hivatalos átadásától, 1885-től viselte Andrássy Gyula miniszterelnök nevét. – Az út építészeti emlékeiről: Gábor Eszter: Az Andrássy út körül. Osiris, Budapest, 2010
2 Felvinczy Takács Zoltán: Rauscher Lajos. Művészet, 1910, 99–108. o.
3 Gábor Eszter: Kolbenheyer Ferenc építész (1841–1881). Művészettörténeti Értesítő, 2009/2, 181–223. o.
4 N. n.: Az intézet történelmére és statistikájára vonatkozó adatok. In: A Magyar Kir. Országos Mintarajziskolának és Rajztanárképzőnek Értesítője az 1878/1879. évről. Budapest, 1878, 10–14. o.
5 Katona Júlia, György Judit: Díszítmények és ideák vonzásában. A Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtárának díszítőművészeti könyvritkasággyűjteménye. Budapest, 2010
6 Divald Kornél: Régi és modern sgraffito díszítés. Művészet, 1904, 214–244. o.
7 Michelangelo, Raffaello, Tiziano, Dürer, Leonardo és Jan Kupeczky
8 Lájer Vera: Székely Bertalan és Rauscher Lajos sgraffitói a Kodály Köröndön a MÁV nyugdíjintézetének bérházán, 1881. (Székely Bertalan Műteremház Füzetek 5.) Szada, 2008
9 Az épület történetének részletes összefoglalása: Vadas Ferenc: Budapest, VI. Andrássy út 69. Tudományos dokumentáció. Budapest, 1998. (Kézirat)
10 Kovács Ákos: A magyar panteon. Mozgó Világ, 1997/10, 3–42. o.
11 Nagy Endre: A kabaré regénye. Nyugat, Budapest, é. n. Idézi: Molnár Gál Péter: A pesti mulatók. Helikon, Budapest, 2001, 289. o.
12 Az Országos Szépművészeti Múzeum Új Magyar Képtárának katalógusa. Budapest, 1928
13 Farkas Zoltán: Petrovics Elek. Nyugat, 1935/8.
14 Eötvös József: Kultúra és nevelés. Budapest, 1876, 236. o.