Balázs János

Könyvkritika

A bevezetőben Kieselbach Tamás hangsúlyozza, hogy itt lenne már az ideje egy kulturális központnak, ahol a cigányság szellemi örökségét modern eszközökkel mutatnák be. Ennek a törekvésnek egy albumvariánsa a Balázs Jánosról kiadott jó kétszáz oldalas, fekete alapú díszalbum. Nem igazi monográfia, hanem a legismertebb cigányfestőről írt mindenféle műfajú, rendű és rangú szövegek egybeszerkesztése, megtoldva pár szociológiai ízű (néha erősen pixeles) fotóval és a végigfotografált életművel.

 

„Cigány méltósággal”. Balázs János festő (1905–1977). Szerk. Kolozsváry Marianna, Kieselbach Tamás. Budapest, 2009, 220 oldal, 8000 Ft

Persze a hatvanéves korában felfedezett, mogorva természetű, zsörtölődő remetéről nem is lehetett volna klasszikus művészettörténeti monográfiát írni, nincsenek róla rövidhírek a társasági rovatban vagy előásható levelezések a grófi rokonságnál. Balázs János a salgótarjáni cigánysoron élte le majdnem a teljes életét, ugyanabban a vályogputriban. Előkelő zenészcigányok árvájaként mindvégig nélkülözött, gombászott az erdőben és hordta a hulladék szenet a szomszédos bányákból, miközben minden keze ügyébe eső írást lelkesen végigböngészett. Könyvtár helyett a szeméttelepre járt olvasnivalóért, úgy-ahogy kiművelte magát, de gyerekkori rajzszenvedélyét belefojtotta a család rosszallása.

A hatvanas évek végén több telepi fiatal felkereste, akikből később a cigány értelmiség első képviselői lettek. Ők hoztak ceruzát és ecsetet az öreg erdőkerülőnek, aki kiéhezve vetette rá magát a festőkellékekre, és (ahogy rövid önéletrajzában írta) megindult benne „az érthetetlenségig fokozódó, összevisszaságba csúcsosodó, fantasztikusan összpontosuló, életformákban gomolygó, visszás színezetű, borongós ábrázolás”. Tekergőző buja liánok, nyíló virágok, sárga testű meztelen emberek, ördögök, kígyók, szomszédvárak, helytörténet, mitológia és mágia. Balázs János szenvedélyes dühvel festette ki magából egész életének szenvedéseit, álmait, megpróbáltatásait és kudarcait. Schopenhauert és a tűzifapakolást. A posztimpresszionizmussal és az expresszionizmussal sok rokonságot ápoló meseszerű festészetével egy csapásra híres lett. Ugyanis a Kádár-kori modernizáció farvizén – mintegy lelkiismeret-furdalásként – napirendre került az archaikus, népi kultúra archiválása. A mindent eltaposó új világrend erőszakos építése közben Balázs János divatos lett, művészettörténészek, gyűjtők és külföldi szakértők látogatták a cigánysoron, kiállítást rendeztek neki itthon és szerte a világban.

Balázs János közben dúlt-fúlt, ontotta magából a képeket nyolc termékeny éven keresztül, miközben szidta a cigányok rossz természetét. Végül, minden megbecsülése ellenére a tanács elbontatta a pécskődombi cigánytelepet, Balázs János öreg putrijával egyetemben – éppúgy, mint a Villa Negrát Keleti Márton filmjében. Az agg festő kényelmes cserelakást kapott, de a megszokott környezetéből kiszakítva ágynak esett és rövid időn belül meghalt. Pár évig még tartott népszerűsége (ekkoriban alapították a kecskeméti Naiv Művészek Múzeumát is), de a felfokozott érdeklődés lassan elült körülötte. Az utóbbi pár évben viszont ismét előkerült neve és az archaikusan őszinte, népmesésen kiművelt cigányuniverzum – többek között a Kieselbach Galéria kortesmunkájának köszönhetően.

Rieder Gábor

Artmagazin 2009/3. 96. o.