Kiállítást rendezni vagy albumot szentelni Frida Kahlo munkásságának nem könnyű dolog. Amilyen csekélyke, alig hetvenvalahány képre rúgó a festői életmű maga, olyan sokfelé szétszóródva, különféle múzeumok, magángyűjtemények részeként él tovább. Most, születésének századik évfordulója alkalmából Ciudad de México legnagyobb presztízsű kiállítóhelye, a Museo del Palacio de Bellas Artes adott helyet Frida Kahlo eddigi legnagyobb gyűjteményes kiállításának.

Az esemény fölrázta a várost, de nem túlzás, a hírrovatokban, kommerciális tv-programokban, hülyülős reggeli műsorokban is helyet kapó tudósítások révén arról jószerivel az egész ország értesült – s vált ekképp az elit kulturális esemény a többórás sorban kanyargás során valóságos plebejus ünneppé. Kahlo kiállításának hazai szemmel erősen felfokozott fogadtatása messze túlmutat a festő művészettörténeti értékein. Megértéséhez nemcsak a mexikói társadalom mélyreható ismerete, szociológiai föltérképezése lenne szükséges, de számunkra a külföldön meg nem értett Csontváry vagy Gulácsy, Batthyány Gyula, Tóth Menyhért áhított nemzetközi elfogadtatása érdekében, némi szerencse mellett, a sikert nagymértékben alátámasztó rendkívül hatékony kulturális marketing elsajátítása is.

Frida Kahlo nemzetközi karrierje a nyolcvanas évek második fele, a kilencvenes évek eleje során szinte a semmiből keletkezett. A modern mexikói monumentális festészet szentháromsága, Siqueiros, Orozco s a festőnő férje, a mind közül legismertebb Diego Rivera méretben, popularitásban is hatalmas életműve évtizedekig úgy tűnt, sosem múló árnyékot vet a szó szerint is törékeny asszony soványka, egyenetlen, de különös életművére. Az a sajátosság, hogy Mexikó 20. századi festészete szinte sehogyan sem illeszthető az avantgárd lineáris üdvtörténetébe, szintén nem ígért komoly nemzetközi karriert a több mint fél évszázada halott festőnő alkotásainak. A reménytelenség előjelei azonban a visszájukra fordultak, s a korábban a nemzetközi avantgárd vagy a mexikói festészet önképe szempontjából is marginális életmű egyszeriben érdekessé, megértetté és páratlanul népszerűvé vált. A gazdasági és intézményi globalizációval párhuzamosan kialakuló kulturális globalizációban testet öltő szemléleti átrendeződés a nyolcvanas évektől kezdve sok olyan új feltételt teremtett, amelyek mintegy megágyaztak a Kahlo-jelenség berobbanásának. Ilyen volt a kulturális eurocentrizmus háttérbe szorulása, a világzene előretörése és általában is a pozitivista módszertan szerint szervezett 19. századi típusú intézményekben, az egyetemeken, a múzeumokban és a könyvtárakban apránként kialakuló, a korábbi értékhierarchiákat felbontó egalizáló, de legalábbis relativizáló értékszemléletek létrejötte. Kahlo megértéséhez nélkülözhetetlen volt annak a diskurzusnak a kialakulása is, amit elsősorban Barbara Kruger és Cindy Sherman munkássága a női nemi identitás, a test, a különféleképp értelmezett feminizmus tárgyában a kortárs művészeten keresztül kezdeményezett, s tett a korszak szellemtörténetileg központi témájává. Szintén a globalizáció számlájára írható, de egy a kultúrától távoli rendszer kiépülése is a mexikói festőnő késői sikerének nélkülözhetetlen eleme lett. A korábban üdítőitalok, dohányáruk, majd divatmárkák nemzetközi értékesítésére kiépült globális terjesztési szisztémák nyomán ekkor, a nyolcvanas évek vége felé indult be egy vadonatúj szemléletű kultúraterjesztési rendszer is. A korábban rendkívül exkluzív, drága kiállítású, elitisztikusan viselkedő művészeti albumok helyén hirtelen papírborítós, olcsón megszerezhető, ugyanakkor nagy példányszámban, több nyelven kiadott és a világ minden pontján egyidejűleg forgalmazott változatok jelentek meg, a ma is működő Taschen Verlag Kölnből induló kiadáspolitikai forradalmának eredményeként. Benedikt Taschen, valamint felesége, Angelika ekkor még nem pusztán a világ szép és áramvonalas dolgai, de a kor szellemtörténetileg meghatározó gondolatáramai, a gender és a politikai korrektség iránt is jelentős érzékenységgel viszonyultak. A széles terítésű értékesítés rendkívül hatékonyan közvetítette a szerkesztők friss és progresszív kiadáspolitikai elképzeléseit, s mindezek nyomán a korábban kizárólag múzeumigazgatók, galériások alkotta művészeti parnasszus szereplői közé jó néhány új elvek alapján, és ami a lényeg, új tényezők, a kiadók által válogatott szereplő is bekerülhetett. A bájos képei ellenére sokáig alig ismert és becsült amerikai impresszionista, Mary Cassatt az amerikai önkép számára fontos, ám az európai avantgárd szemszögéből korábban nehezen megítélhető Edward Hopper, a reklámgrafika világában egyedit és szellemeset alkotó szintén amerikai Norman Rockwell, a cseh Mucha vagy a svéd Carl Larsson mellett amolyan egzotikumában autentikus művészként jelent meg a globális publikum előtt Frida Kahlo is. (Ez volt az a pillanat, amely megközelítőleg egybeesett a Magyarországot is rövid időre reflektorfénybe állító rendszerváltás, a kommunizmus bukása éveivel, amikor felvilágosult kultúrpolitika és célorientált marketing nyomán e fenti körbe a talányos Csontváry Kosztka, Batthyány Gyula, esetleg Balázs János és Gedő Ilka is helyet kaphatott volna.)

Mexikó azonban nagy ország, nem pusztán társadalmi megrázkódtatásai idején érdekes hely. Sőt. Nem mellékesen pedig az Egyesült Államok szomszédja, s a lassan többséget alkotó spanyol anyanyelvű amerikai lakosság állandó utánpótlás szállítója. A két ország sok millió szálon kapcsolódik tehát egymáshoz, s e kapcsolódások között nagy a jelentősége annak, hogy Frida Kahlo számos munkája a művészet 20. századi világfővárosa, New York magángyűjteményeiben várta a széles körű elismerést. Az ezredforduló médiakorszakában mindez talán még mindig kevésnek számított volna, ha Kahlo megmarad a világ jó szemű hozzáértőinek értékvilágában, s a jelenség nem talál utat a tömegkultúra befogadói felé. Bár saját korában a személyét övező szimpátiaközönségen kívül Kahlóval mint meghatározó korszakos alkotóval nemigen számoltak, életrajza szerencsés módon mégis néhány ponton a 20. század nagy legendáihoz, a szürrealista mozgalom, a bolsevizmus, a mexikói kommunizmus legendaköréhez volt kapcsolható. Noha jelentős szerepe egyik téren sem lehetett, így utólag, egy mindezek után kialakuló „legenda”, a feminizmus jelenségkörében megtalált szerepe (a férje árnyékából előlépő, saját autonóm gondolkodását artikuláló nőtípus hősi alakja) felől immár visszatekintve is a nagy kulturális és politikai áramlatokba erős legitimitással beágyazott, azok reprezentáns szereplőjeként tűnhetett fel. Még egy amerikai szál: erre játszott rá a Hollywoodban szép sikereket elkönyvelt mexikói sztár, Salma Hayek nevével a helyi spanyol nyelvű piacra bizton számító, és valóban, sikerrel eladott Kahlo-film is, amely jó érzékkel adagolta a legitimáló motívumokat. Többek között a nagy hagyományú latin-amerikai baloldaliság szeretni való változatát, amelynek okán a film jótékonyan huny szemet afelett is, hogy a Mexikó-szerte a mai napig kultikus érdeklődés övezte Trockijt, Frida Kahlo egykori szeretőjét éppen az a (máshonnan is rossz hírű) Sztálin végeztette ki, akit a festőnő holtáig vallásosan imádott.

Ha ismét visszatérünk a művészi eredetiségében Kahlóval biztosan versenyre kelő Csontváry-féle párhuzamhoz, ez utóbbi esetében sajnos számos, a kahlói sikert alapjaiban meghatározó feltétel hiányzik. Csontváry műveinek túlnyomó része egy eldugott és csak nagy ritkán érdekes ország még inkább eldugott városkájának múzeumában vannak eldugva. Darabjairól a világ műkereskedelme nem tud, de még a nagy múzeumok igazgatói sem. Életművéről nem Hollywoodban, hanem Kádár János Magyarországán készült film, s a főszerepet sem – érthető módon – az akkor még gyermek Brad Pitt alakította. Csontváry életművéről nincsen fogyasztható könyv sem itthon, pláne globális terjesztésben. A patikus festői életműve csak nagyon nehezen illeszthető olyan „legendáriumokba”, amelyek erős legitimitást, könnyen értelmezhető kulturális súlyt, jelentőséget adhatnának neki. A Frida Kahlo életművét fél évszázad késéssel nemzetközi sikerré tevő recept részelemeinek utólagos elemzése, annak tanulságai természetesen nem járnak azzal, hogy bármely befuttatásra szánt magyar alkotó esetében azok mechanikus alkalmazása szintén sikeres lehet. Mi több, a magyar kultúra Csontváry nemzetközi el nem ismertségéből adódó több évtizedes frusztrációja ellenére meglehet, a világban uralkodó mai érdeklődés, figyelem szempontjából Batthyány Gyula gróf mondén, frivol, excentrikus életműve, arisztokrata származása, filmre illően kalandos élete okán a nagy, létező európai legendákba jobban és gyorsabb sikert ígérően illeszthető.

Frida Kahlo áttörő elfogadottsága mögött tehát számos utólag fölismerhető feltétel sorakozik. Mindezek között nem szerepelt még az életmű maga: Frida valóban elképesztően eredeti, a mexikói vallásos képek narrációs technikáit saját elbeszélő képi nyelvezetébe integráló festményei. A Két Frida, a Diego és én, a Dorothy Hale öngyilkossága vagy a Dajkám és én című képein megjelenő őseredetiség pszichoanalitikailag elemezhető szemlélete, szürrealizmushoz közel álló, de annak doktrínáitól mentes felfogása. A nagy centenáriumi kiállítás ugyanakkor jó alkalom volt arra is, hogy az eredményes és széles körű kultúrmarketing máza alól előtűnjön Frida igazi életműve. Ez a korának komolyabb el nem ismerését magyarázó, helyenként a dilettantizmus határát súroló teljesítmény, amely hol a festői felkészületlenség, hol pedig a tényleges mozgáskorlátozottság számláját terhelte. Szinte képről képre nyomon követhető a festő szakmai felkészültségének kifejlődése, technikai képességeinek (a mindig ugyanabból az enyhe kétharmadprofilból készített önarcképeivel is igazolható) szűk tartományban, de magabiztosan alkalmazott megoldásai – melyek ugyanakkor egy-egy korszakban vagy kép erejéig valóban zseniális eredetiséggel jutottak olyan eredményre, amelyre csak a tényleg nagyon nagyok, a legritkábbak juthatnak, s ragadtak meg valamely témát, amelyet őelőtte soha senki még föl nem vetett. És ugyancsak pontosan végigkövethető volt az alig három termet betöltő festmények, majd további néhány termet kitöltő fotók, rajzok és naplójegyzetek kiállításán a festő betegsége elhatalmasodásának éveiben a koncentrációs képesség fokozódó hiánya, a képek minőségének romlása is.

Mind a tárlat, mind a museum shop, ahol a gerjesztett Frida-kultusz sok száz különféle – egyébiránt jól kinéző, kellemes – tárgyába botlott a kiállítás utolsó terméből kötelezően belépő sok százezer látogató, a Frida-jelenség tudatosan alakított tartományához tartozik. Nincs azonban egyszerű magyarázat arra, hogy miért és hogyan vált ez a szűk művészvilágban élt, sokáig csekélyke hatást kifejtő életmű, illetve a mindazt megalkotó személy a tömegkultúra első számú mexikói ikonjává. Frida neve ma mindenki számára ismert és megbecsült név Közép-Amerikában. Spontán graffitik idézik favellák kerítésfalain. Fényképei itt-ott lakásokban is felbukkannak, festményei nyakkendőkről, sálról, nyári ruháról köszönnek vissza. Kultuszának elemei a világ második legjelentősebb katolikus országának vallásos kultuszaira épül. Ám éppen úgy, ahogy az olaszok katolicizmusába is rengeteg pogány, kereszténység előtti elem, úgy itt is a hódító Cortést, a jezsuita hittérítést megelőző, magasan fejlett, olykor teokratikus indián társadalmak hitvilága épül be. Betegsége miatt Frida Kahlo az élettel állt harcban, Diego miatt a szerelemért. Diego ellen pedig a női és művészi önállóság érdekében. Baloldalisága az elnyomók elleni sok évszázados mexikói harc öntudatos hősévé tette a nép szemében. Frida ma az, amit Mexikó magáról gondol: harcos, sebzett, áradóan tehetséges, vad és varázsos. És utálja a gringókat!

2007/4. 38-42.o.